Az elvesztett döntő után Märcz Tamás szövetségi kapitány és a játékosok is elmondták, hogy fájó a kudarc, azonban értékelni kell az ezüstérmet, ugyanis nagyon mélyről indult a válogatott.
Ennek ellenére a másodedző Gerendás Györgyben még kavarognak az indulatok.
„Úgy vagyok ezzel a világbajnoksággal, mint a jó szörfös: szereti, amit csinál, elkapott egy jó hullámot, élvezi a helyzetet, majd egyszer csak ki tudja miért, lepattan róla, és szenved. A nehezebbnek ítélt sorsolás ellenére elkaptuk a jó hullámot, jó meccset játszottunk az ausztrálokkal, az olaszok ellen ellenszélben, elsőszámú centerünk nélkül döntetlent harcoltunk ki, majd az ausztrálok sportszerűségének is köszönhetően könnyebb ágra kerültünk.
Ott tovább lovagoltuk a hullámot, az oroszokat, majd a görögöket remek játékkal győztük le, úgy voltunk az egésszel, ez a teljesítmény elvisz minket az aranyig.
Majd számomra döbbenetes módon a döntő első negyedében leugrottunk a hullám tetejéről. Sok döntőt játszottam, illetve éltem meg edzőként, de olyat, mint ez a mostani volt, soha, egész egyszerűen érthetetlen" – kezdte Gerendás György, aki továbbra sem tudja megemészteni a szombati döntőt.
„Új csapat, új edzővel, új stábbal, új szellemiséggel hagyta elveszni a soha vissza nem térő lehetőséget. De továbbmegyek: ellökte magától a győzelmet! Lehet, hogy közhely, attól még így van: gólokat ajándékoztunk az ellenfélnek.
Olyan gólokat, amelyek ha csak egy kicsit rangosabb ifimeccsen történnek, az edző leüvölti a gyerek fejét."
A gyenge kezdés után a válogatott csodával hatályos módon egyenlíteni tudott négygólos hátrányból, akkor sokan azt hitték, új meccs kezdődik, ahol már a magyaroknál van a lélektani előny.
„Úgy egyenlítettünk ki, hogy minden gólért, továbbmegyek, mindet jó passzért szenvedtünk, vért izzadtunk.
Pont azzal voltak jobbak a horvátok, hogy megdolgoztattak bennünket egy rohadt passzért is! Nem volt esélyünk nyerni.
Az, hogy fölálltunk, és négy-négy után két peches góllal kaptunk ki, objektív tény. Mindazonáltal az én olvasatomban ezzel a két peches góllal rosszabb esetben döntetlennek kellett volna lennie a meccsnek."
Gerendás Györgyre sokan mondják, hogy pesszimista, azonban ő nem érzi így.
Szimplán csak reálisan értékeli a helyzetet, és csalódott a soha vissza nem térő lehetőség miatt.
„S hogy azért kaptunk ki, mert jobb a horvát válogatott? Igen, jobb. Komplettebb, nem véletlenül játszott sorra döntőket az elmúlt világversenyeken. Ha megver bennünket, nincs gond. Ám a fejemet – a jó eredmény ellenére – sem szeretném a homokba dugni! Odaadtuk nekik a győzelmet.
Az első negyedben nem hiszem, hogy bármeny horvát játékosnak feljebb ment volna a pulzusa nyolcvannál. Könnyedén játszva lőttek gólokat, ezt nem vagyok hajlandó elfogadni.
Ha tizenkét éve a Kemény Dénes vezette válogatott ilyen lehetőséget szalaszt el, azt mondják, zákson. Szécsi, Biros, Benedek, Kásás, Madaras, Molnár, behúzzák a következőt. De ennek a csapatnak ez volt élete nagy lehetősége, valakinek ez volt az utolsó vb-döntője, valakinek az első és az utolsó.
Nem szabad ilyen ziccert kihagyni! Anno ha valaki emlékszik a dán labdarúgó-válogatottra, talán érti, miről beszélek. Akkor, a döntő előtt a dánok pontosan tudták, a büdös életben nem lesz ekkora lehetőségük, persze, hogy megnyerték az Európa-bajnokságot.
Elkeserítő, hogy mi így ellöktük magunktól ezt a győzelmet. Itthon, nyolcezer szurkoló, de tulajdonképpen az egész ország szeme előtt.
A korábbi nagy aranygenerációknak, sem a Kárpáti, Gyarmati féle csapatnak, sem nekünk, a Szívós Faragó fémjelezte társaságnak, de Kásás Tomiéknak sem adatott meg, hogy világbajnokságon, világbajnoki döntőben játszanak itthon, a Margitszigeten, mi pedig most ott álltunk, és néztük, sőt segítettük az ellenfelet. Nem, tényleg nem tudom még megemészteni" – tette hozzá Gerendás György, aki folytatásról éppen ezért egyelőre nem is kívánt beszélni, de szavaiból is kitűnik, idő kell még neki.