Hungarian goalie Levente Szuper lets a puck into his net during the preliminary round group A game with team Slovakia at the first day of IIHF Internetional Ice Hockey World Championship in Zurich on April 24, 2009. AFP PHOTO/ ALEXANDER NEMENOV / AFP PHOTO / ALEXANDER NEMENOV
Vágólapra másolva!
Nagy fába vágta a fejszéjét néhány korábbi válogatott hokis, amikor úgy gondolták, hogy újraélesztik a professzionális jégkorongot a Vasasnál. Az utánpótlás eddig is működött a klubnál, most azonban a „kiöregedett” U20-as csapatot a következő szezontól az Erste Ligában indítják. Két szapporói hős, Szuper Levente szakosztályvezető és Ladányi Balázs vezetőedző nagyratörő célokkal vágott bele az ismeretlenbe, amely a teljes magyar hokitársadalomra is hatással lehet. Ugyanis nemcsak a jégen, de azon kívül is változást szeretnének, igazi amerikai mintára. Show-műsort Káposztásmegyeren, ahol az első számú cél a nézők kiszolgálása. A tervek mellett persze egy kis nosztalgiázásra is jutott idő a páros interjú alatt.
Volt már korábban profi hokicsapata a Vasasnak, amely bajnok is lett, később viszont megszűnt. Mikor és hogyan jött az ötlet, hogy fel kellene ezt támasztani?
Szuper Levente: A régi csapathoz még semmi közünk volt, akkor még mindketten aktív játékosok voltunk. Az ötlet rögtön az első napon jött, amikor elkezdtem itt dolgozni. Minden adott hozzá, a létesítmény, a Vasas nevével járó presztízs, majd aztán a fiataloknál alakult az edzői stáb,
méghozzá olyan emberekből, akik soha nincsenek megelégedve a dolgokkal, és mindig csak a fejlődést, a lehetőségeket keresik.
Ugyanúgy európai modell alapján építkezünk, mint a többi klub itthon, tehát több korosztályos csapatunk is van. Fontos, hogy a fiatalok lássanak maguk előtt példaképeket, és hogy hova lehet eljutni, mint ahogy régen mi is felnézhettünk másokra. Ladányi Balázs: Annyival egészíteném ki Levit, hogy ő ugyan már hat éve itt dolgozik, én pedig két éve csatlakoztam, de az, hogy majd egyszer összerakunk valami jót, már jóval korábban, még játékosként megfogalmazódott bennünk. Szeretnénk átadni azt, amit mi megtanultunk korábban.
Gyakorlatilag a tavalyi U20-as csapattal vágnak neki az idei Erste Ligának. Mik a csapat céljai? Gondolok itt rövid és hosszú távra is.
L. B.: Szeretnénk, ha a legtöbb játékosunkból profi jégkorongozó válna, ehhez be kell őket dobni a mély vízbe. Itt megkapják azt a jégidőt, amit esetleg más kluboknál nem, így tudnak fejlődni. Mindenképp fiatal magyar játékosokkal képzeljük el a jövőt, nem is fogunk hozni légiósokat, mert ez abszolút nem szerepel a céljaink között, egyedül kapusposztra igazoltunk egy észt válogatott fiút, mert sajnos az köztudott, hogy itthon nincs annyi kapus, amennyi kellene.
Sz. L.: Igen, ez a szakmai része. Nagyon fontos volt megfogalmazni az identitásunkat, újoncként azzal kell érkeznünk, amink van. Godó is mondta, hogy hozhattunk volna légiósokat, esetleg néhány idősebb válogatott játékost, és akkor ott tartanánk, hogy a saját neveltjeink a 3-4. soros játékpercekért harcolhatnak. Ezt viszont elég gyorsan elvetettük. Van viszont egy jó kiöregedett U20-as csapatunk, valamint olyan hokisok, akik szintén itt nevelkedtek korábban, de felnőtt csapat hiányában eligazoltak, most őket is hazahoztuk.
A legnagyobb hangsúlyt arra fogjuk fektetni, hogy nézőket vonzzunk be. Szeretnénk egy jó közösséget létrehozni, és észak-amerikai mintára kialakítani a meccsek hátterét. Ott kinn maga a mérkőzés csak egy része a show-nak, napokkal korábban már beindul a kommunikáció a világhálón.
Például egyeztettünk a büfésekkel, hogy a menüsor mindig az adott ellenfélhez igazodjon. Mert ugye ez is hozzátartozik a meccsélményhez: legyen jó étel-ital, gyors kiszolgálás, ezt a részét is rendkívül komolyan vesszük. A szórakoztatóipar egyik legfontosabb eleme a sport, ez szerintünk itthon eléggé kiaknázatlan, mi pedig a külföldi tapasztalataink alapján szeretnénk ezt megvalósítani. Bízunk abban, hogy ennek van Magyarországon létjogosultsága.
Nagy munkát fektettünk abba, hogy ehhez támogatókat szerezzünk, mert sokan nem értették, hogy mit is szeretnénk, de aki ismeri a nyugati példát, az tudja, hogy ebből valami jó is kisülhet.
Nekem volt szerencsém ebben élni, és tudom, mi kell ahhoz, hogy ez működjön. Szerencsére a névadó szponzorunkkal, a Schiller Autócsaláddal már három találkozó után sikerült megegyezni, mert ők is hasonló alapelvek mentén működnek, mint mi, azaz hogy a „család az első”. Azóta egyre többen álltak mellénk, és mindenki kíváncsian várja a szeptember 16-i szezonnyitónkat.
Szurkolói szemmel hogy fog kinézni egy hazai Vasas-meccs?
Sz. L.: Lesz bevonuló zenénk, elsötétül majd a pálya, a harmadok közti szünetekben játékot szervezünk, magyarán mindent megteszünk majd azért, hogy aki idejön, az jól érezze magát, felejtse el a hétköznapokat és szeressen visszajárni. Lesznek kiemelt meccseink, azokon szeretnénk valami extrát nyújtani.
Például a büfé kínálatának szempontjából nem mindegy, hogy a Vienna Capitals, a Fradi vagy a Csíkszereda érkezik, és ez már az adott meccs előtti kommunikációban is fel fog tűnni.
Valamint a Vasasnak nemrég megalakult a műkorcsolya szakosztálya, Tóth Ivett is ide igazolt, szeretnénk a szünetekben műkorcsolya-bemutatókat tartani. A partnercégeinktől is azt kérjük, települjenek ki a mérkőzések idejére, csináljanak programot, hiszen az nekik is jó.
Mit láthat a néző a jégen a csapattól? Hogyan lehet kezelni egy szinte teljesen utánpótláskorú keretet felnőttként és profiként?
L. B.: A legnagyobb elvárás a csapattal szemben ugyanaz lesz, mint amit a nézők a magyar válogatottól az elmúlt 15-20 évben is megszokhattak:
soha nem adja fel, a szívét-lelkét kiteszi a jégre, ha kell, megdöglik a pályán, fejjel vetődik a korongba.
Először meg kell tanulni küzdeni, hogy aztán ez párosuljon a technikás, kreatív, gyors játékkal felnőtt szinten is. Mindenkinek akarnia kell a sikert, és ennek meg is kell majd látszódnia a játékunkon. Sz. L.: Mi is igyekszünk olyan körülményeket és lehetőséget biztosítani a srácoknak, mint amit mi tapasztaltunk jobb helyeken. Ha a játékos jól érzi magát az öltözőben, akár az infrastruktúra, akár a légkör miatt, az visszaköszön a jégen, itt mindkettő adott. De azt is szeretnénk nekik megtanítani, hogy merjenek nagyot álmodni, legyenek merész céljaik. Ezek elérésében támogatni fogjuk őket, de előbb meg kell tanulniuk küzdeni.
Emellett egyébként a srácok civil életével is sokat foglalkozunk, a csapat több mint fele egyetemre, vagy fősulira jár, és ebben is igyekszünk segíteni őket, főleg abban, hogy összeegyeztethessék a kettőt. L. B.: Van most nálunk egy 23 éves srác, aki két éve abbahagyta a játékot, és elment dolgozni. Nemrég kérdezte, hogy visszajöhetne-e, mi pedig mondtuk neki, hogy nyugodtan, megnézzük, mire képes még. Az ő története is jó példa lehet a többiek előtt, hogy a forrófejűség miatt ne szúrják el a karrierjük kezdetét, inkább hallgassanak az edzőkre, akik valószínűleg nem véletlenül mondják azt, amit. Sz. L.: Azt is szeretnénk velük megértetni, hogy minden mindennel összefügg a csapatnál. Amit Godó edzőként, én szakvezetőként, vagy bárki a saját munkája szerint tesz, az hat az ő teljesítményükre. Nekünk az a feladatunk, hogy belőlük mindent kihozzunk a jégen. Ezért is dolgozunk keményen azon, hogy a lehető legtöbb nézőt kicsalogassuk,
mert mi is pontosan tudjuk, hogy nem mindegy 100 vagy 1000 ember előtt kell játszani, hiszen a jó hangulat akár 15-20 százalékot is dobhat a teljesítményen.
L. B.: És ha az elvárásaink teljesülnek, mind a játékosok, mind a nézőszám szempontjából, akkor jön majd az, hogy a nézőkből szurkolók lesznek. Akik, ha érzik az izzadtságszagot a pályán, látják a küzdést, amit mondjuk a válogatottól is megszoktak, akkor elő fognak kerülni a dobok, és megjön a buzdítás.
A játékosok zöme újonc, de önöknek is teljesen új szerepkör lesz egy felnőtt csapat szakmai vezetése. Hogyan vágnak neki ennek az idénynek?
Sz. L.: Élvezni kell az utazást. Nem foghatunk fel mindent problémaként, még akkor sem, ha nehézkes lesz a szezonkezdet. Olyan ez, mint egy világ körüli út, megtervezzük az állomásokat, amiket érintünk, és minden egyes megállónál szeretnénk magunkat jól érezni.
Nagyon jó a kohézió az egész csapatban, mindenki egy hajóban evez.
A srácok is tudják, hogy nagy lehetőség előtt állnak, megvan a bizalom és a türelem is, minden azon múlik, hogy kinek milyen gyorsan áll át az agya az utánpótlássportról a profira. L. B.: Levi elmondta a kulcsot, az egy hajóban evezést. Ha azt a hajót mindenki egy irányba húzza, az elénk kerülő akadályokat is könnyebben fogjuk venni.
Gondolom, az is sokat számít a fiataloknak, hogy szapporói hősök dolgoznak velük.
L. B.: Pedagógiai szempontból talán igen. Persze, amikor fiatalok voltunk, és az edzők „papoltak” folyamatosan, mi is unottan hallgattuk egy idő után, főleg, amikor ismételték magukat, de idővel rájöttünk, hogy igazuk volt.
Ez biztos megvan most is a srácoknál, abban bízunk, hogy nekik előbb leesik ilyenkor, hogy nem a levegőbe beszélünk.
Sz. L.: A respektünk biztosan megvan, de mi sem adjunk elő magunkat nagy mellénnyel. Viszont annyi tanulságos történetünk van, és annyi mindenen mentünk keresztül, hogy szinte bármilyen probléma esetén fel tudunk hozni egy ilyet és azzal együtt megoldást is. Nemcsak saját, hanem más korábbi játékos példát is.
Emellett kaptunk mi is szapporói támogatást, aki nem más, mint az akkori másodedző, Diego Scandella. Hatalmas segítség lesz számunkra, mert ő még rólunk is tud majd beszélni a srácokkal, ami újabb szemszöget jelent. A felnőtteknél tanácsadó lesz, valamint mentorálja az összes utánpótlásedzőt. Alig várjuk, hogy behozza ide is az ő sajátságos szemléletét.
L. B.: Ráadásul a magyar hoki is profitálhat az ő érkezésétől, részmunkaidőben a szövetségnél is fog dolgozni. Valahogy mindig visszatér Magyarországra, ami rengeteget jelent a hazai jégkorongnak. Mindenki tudja, hogy akkor Pat Cortina volt a szövetségi kapitány, de nálam Diego ugyanabban a magasságban van. Sz. L.: Érdemes azt is megnézni egyébként, hogy a szapporói brigádból mennyien edzősködnek ma, még felsorolni is nehéz. Nálunk az utánpótlásban itt van Peterdi Imre és Horváth András, de szinte minden klubnál vagy válogatottnál dolgozik legalább egy „hős”.
Azóta is megértjük egymást félszavakból, tudunk kötni együttműködéseket, amik a csapatok javára válnak, magyarán a mai napig nagyon jó a viszony köztünk.
Nem félnek attól, hogy a legtehetségesebbeket elviszi akár másik csapat, akár külföldi?
L. B.: Mell ki, váll hátra, büszkék leszünk rájuk, hogy magasabb szintre lépnek! Sz. L.: Ez a cél. Mi is játszottunk külföldön, nem mondhatjuk a srácoknak, akik lehetőséget kapnak, hogy nem engedjük el őket. Fontos nekik, hogy lássák, hogy innen van feljebb. Ha valakinek egy komoly európai bajnokság vagy mondjuk a felnőtt válogatott a célja, akkor nosza! Szeretnénk, ha elérnék az álmaikat, és meg is teszünk ezekért mindent. De ugyanez a csapattársak feladata is.
Elvárjuk, hogy mindenki tisztában legyen mindenki céljával, és segítsék is egymást.
Például amikor én az AHL-ből felmentem az NHL-be, a csapattársaim egyrészt örültek, másrészt ők is rátettek egy lapáttal, mert ugyanúgy fel akartak kerülni. Reméljük, itt is ezt hozza ki a többiekből egy-egy srác továbblépése. L. B.: Nekem sajnos rossz tapasztalatom van ezzel kapcsolatban. Játékosként többször is lett volna olyan lehetőségem, hogy a magyar bajnokságból elvittek volna a szlovák rájátszásra, majd a következő teljes szezonra. Egyszer a csapatvezető rábólintott szóban, majd amikor elvittem neki a szerződést, kihátrált a határidő előtt. Úgyhogy nekem sokszor csak a „mi lett volna, ha” része jutott ezeknek, tudom, milyen érzés, azt viszont nem szeretném, hogy ezek a srácok is megismerjék. Pedig milyen jó is lett volna, ha akkor egy szlovák top4-es klubhoz vagy a Slovan Bratislavához kerülök...
Szóval senkit nem fogunk abban akadályozni, hogy kiteljesedjen.
És hogy miért érdemes a legmagasabbra tenni a lécet? Volt egy csapattársunk az Albában, Derek Ryan. Senki se gondolta volna arról a 65 kilós srácról, hogy az NHL-ben is megállná a helyét, végül 30 évesen bekerült, a legutóbbi vb-n már ott volt az amerikai válogatottal is.
Mit várnak az első szezontól, amit mindenképp el szeretnének érni?
L. B.: Mi anno ugyanebben a cipőben jártunk, amikor a Dunaújvárossal juniorokként elindultunk a felnőtt első osztályban. Csak ott mellénk hoztak három légióst, de az első évben rögtön bronzérmesek lettünk, néhány szezonnal később pedig megnyertük a bajnokságot. Persze az még teljesen más liga volt, itt most a srácoknak profi hokisok ellen kell majd bizonyítaniuk.
Mi arra leszünk csak kíváncsiak, hogy megugorják-e a lécet.
Sz. L.: Elégedettek soha nem leszünk, mert mindig kell fejlődni. Amit szeretnék elérni, hogy sikerüljön kialakítani egy stabil szurkolói bázist, akik jönnek és támogatják a csapatot, valamint a mi támogatóink is elégedettek legyenek velünk. Tisztelnünk kell a folyamatot és annak az összes lépcsőfokát, a nélkül nem fog menni.
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!