Amikor vége lett a Békéscsaba elleni ötödik elődöntőnek, a földre vetette magát és ott ünnepelt. Tényleg ekkora siker volt ez a Nyíregyháza számára?
Igen, ez óriási dolog volt, hatalmas érzelmi töltettel menő meccsek voltak ezek. Számomra mindez többet jelentett, mint a kupadöntő megnyerése a csabaiak ellen. Az ugyanis egy mérkőzés, amelyen bármi megtörténhet.
Az öt meccset hozó elődöntőben viszont sokkal kisebb szerepe van a véletlennek.
Meg aztán ebben az idényben tízből nyolcszor győztük le az ötszörös bajnokot, senki nem mondhatja, hogy igazságtalan a döntőbe kerülésünk.
Arról nem is szólva, hogy milyen játékosok alkotják a Békéscsaba keretét.
Az ön csapatának játékosállománya gyengébb, mint a bajnoki címvédőé?
Igen. Én ezt beismerem, ki merem mondani.
Ahol a montenegrói sztár, Tatjana Bokan, vagy Nikoleta Perovics, Kszenija Ivanovics játszik, ahol Tálas Zsuzsa a feladó, Molcsányi Rita a liberó, ott nincs miről beszélni.
Nekünk nincsenek ilyen képességű játékosaink. Ezt a csapatnak is elmondtam. Van egy mottóm: a siker az következmény, nem cél. Nem az a lényeg, hogy mi megy a meccsen, hanem az, hogy mi történi az edzéseken. Ezért nyertünk, mert a felkészülésből következik mindaz, ami a mérkőzéseken megesik. Itt mindenki a jéghegy csúcsát látja, a sikert. Azt nem, hogy mennyi megalkuvás, mennyi napi dráma, harc, konfliktus vezet el ide.
2009-ben a Gödöllő edzője volt, amikor a BSE ellen játszották az elődöntőt. Mostani felesége, Gudmann Csilla akkor a városmajori csapatban játszott, és a meccs hevében szépen megmondta önnek a magáét. Netán ez a pillanat volt az, amikor eldöntötte, hogy én ezzel a lánnyal kötöm össze az életem?
Dehogyis. Mi akkor már évek óta jártunk, Csilla a menyasszonyom volt.
Ezek után osztotta ki őt a Nemzeti Sportban? Mondhatom, szép dolog.
Kiosztottam rendesen (nevet.) Amikor Gödöllőn másodedző voltam, akkor Csilla ott játszott, majd később a vezetőedzője lettem.
Intelligensen tudtuk ezt kezelni, bár tőle mindig háromszor többet követeltem. Nem akartam, hogy mindez támadási felület legyen bárkinek.
Csilla később átment a BSE-be. Az, hogy a pályán ellenfelek voltunk, egy dolog. Jól tudta, milyen mentális nyomásgyakorlást lehet velem szemben alkalmazni. Ez azért nem újdonság ebben a sportágban.
Az mennyire fájdalmas, hogy önről mindenki úgy beszél, mint a legfelkészültebb magyar edző, ugyanakkor azonnal hozzáteszik, hogy emberileg elviselhetetlen?
Ezt az ellenfeleim terjesztik már évek óta.
Nem igaz ez az állítás?
Nem. Tessék eljönni az edzésekre, nézzék meg, hogy dolgozom a játékosokkal. Azt mondják, hogy ütöm-verem a röplabdázókat. Ez hazugság.
Verbálisan sem?
Úgy sem. Én pont azért mentem Amerikába, hogy a kommunikációmat fejlesszem. Mert ők ebben mesterek. Az amerikai edzőképzés második szintjét végeztem el.
Doug Beal oktatott, aki az 1984-es Los Angeles-i és 1988-as szöuli olimpián az aranyérmet nyerő amerikai férfiválogatott kapitánya volt.
Én azokat a kommunikációs fogásokat alkalmazom a meccseken, amiket ott megtanultam.
De amit meccs közben csinál, amit látunk a tévében, az egy színház?
Az hát. Inkább velem foglalkozzanak, mint a csapattal.
Tudatosan vállalja fel a rosszfiú szerepét?
Dehogyis. Ezt csak szépen rám húzták. Beszéljünk őszintén, ezt nagyon profi módon és tudatosan gerjesztették Békéscsabáról. Az elődöntő harmadik meccséről beszélek, amikor a BRSE edzője átlépett hozzám. Aki a röplabdában járatos, az tudja, hogy nem volt semmi előzménye román kollégám haragjának.
Engem folyamatosan azzal vádolnak, hogy átbeszélek. Csakhogy ott a másodbíró, meg az ellenőr. Ha én átdumálnék, nem vágnának ki a pályáról?
Dehogynem.
Miközben szabály szerint én a hármas vonalon túl át sem léphetek. Öt-hat méterről kéne átbeszélnem, ez lehetetlen.
Nyilván a múltamból adódóan mindenki fokozottan odafigyel, hogy mit csinálok.
2018. november óta nem kaptam egyetlen sárga lapot sem. De azt ne várja el tőlem senki, hogy két órán keresztül viaszbábuként álldogáljak a pálya mellett. Nem fogok.
A magyar női röplabda-válogatott 2019-ben Budapesten játszik Eb-mérkőzéseket. 2014-ben az ön szövetségi kapitánysága alatt indult el a csapat azon az úton, amelynek a vége két Eb-szereplés lett – de már nem önnel a padon. Mennyire fájdalmas az, hogy annak idején a szövetség szakmai kollégiuma leváltotta önt?
Mielőtt erre válaszolnék, szeretném elmondani, hogy a női válogatott jelenleg a lehető legjobb kezekben van, a belga Jan De Brandt kiváló edző. De akkor vissza a kérdéshez. Ez öt év eltelte után is hatalmas fájdalom. Ez a seb sosem fog begyógyulni. De ez normális dolog. Az egy nagyon igazságtalan történet volt, ezért is nehéz ezt kezelnem. Nekem ezek után a hit adott nagyon sok erőt.
Gyakorló római katolikus ember vagyok, a Biblia felé fordultam. Ott az állt, hogy meg kell bocsátanom.
Akkor két évig Finnországban voltam edző, ez alatt az idő alatt megnyugodtam, és én mentem oda azokhoz az emberekhez, akik kifúrtak, kezet nyújtottam nekik. Mondtam, hogy elfelejteni nem tudom a történteket, de örök haragot sem lehet tartani. Nem akarok szentfazéknak tűnni, miközben mondanak rólam mindent. Holott én csak magamnak és a jóistennek akarok megfelelni.
Ma is megtenné azt, amit a franciák elleni vb-selejtezőn, Rovinjban? Hogy az ellenfél 2-0-s vezetésénél időt kér, majd közli a lányokkal, hogy innentől nem szól a csapathoz. Ezért váltották le. Mert azt mondták, hogy morálisan elfogadhatatlan, amit tett.
Valóban szokatlan lehetett, de tegyük hozzá, hogy annyira felpaprikáztam a játékosokat, hogy 0-2-ről 3-2-re nyertünk. De ma már nem tenném ezt meg. Miközben mindenki erről beszél, azt senki nem tudja, hogy milyen körülmények között dolgoztunk.
Horváth Dóra akkor a világ egyik legjobb játékosa volt, Olaszországban légióskodott.
Az Ukrajna elleni vb-selejtezőre 16 órát buszoztunk, mert arra nem volt pénz, hogy repülőjegyet vegyenek nekünk. A játékosok a buszban, az ülések közötti folyosón feküdtek, mert már ülni sem bírtak. Hátranéztem, majdnem elsírtam magam.
Miért nem borította a szövetségre az asztalt, hogy vegyenek repülőjegyet?
Viccel? Az, hogy mi Ukrajnába ki tudtunk menni autóbusszal, csoda volt, ennek a költségeit pár ember dobta össze.
Nyomorban tengődött a sportág és a válogatott. A háttérben nagyon sok konfliktusom volt a szövetséggel.
A rovinji történet az a szikra volt, amely belobbantotta a tüzet, de azért erre nagyon sokan vártak. Mármint arra, hogy hibázzak. Rovinjban hibáztam.
De miért csinálta?
Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, de ezen ma már kár rágódni. Nyilván meg lehetett volna másképpen is oldani. De ott mi két lépésre voltunk a vb-részvételtől. Két selejtezőtornát nyertünk meg.
Igen, a második Izraelben volt, ahonnan azt üzente: „Vándor, itt fekszünk a földön, fáradtak vagyunk, de megcselekedtük, amit a haza megkövetelt.”
Oda úgy mentünk ki, hogy a három legjobb játékosom lemondta a válogatottságot. 2006-ban játszották a mozik Zack Snyder 300 című filmjét, amely a perzsa-görög háborúról szólt. A csapat tagjai látták, és én is. Ezt a példát állítottam a csapat elé. Hogy 300 ember mire volt anno képes.
Ez hatott. Akik kint voltak, csak saját magukért akartak küzdeni. Tovább is jutottunk.
Amikor vége lett, ezt üzentem haza. Hogy legyenek büszkék arra a 12 sportolóra, akik emberfelettit hajtottak végre.
Sokszor van olyan, hogy a nyilatkozataimban a játékosaimnak üzenek – arról nem tehetek, hogy a sajtó vagy az ellenfelek kiforgatják ezt.
Kik? A sajtó? A szurkolók?
Is-is. Ott volt az a meccs, amikor hazai pályán kikaptunk a Vasastól azok után, hogy Békéscsabán nyertünk. Ekkor mondtam azt, hogy a játékosaim a város kávéházaiban üldögéltek, ahelyett, hogy fejben a meccsre készültek volna. Na, amit én kaptam. A Vasas-szurkolók – akikkel amúgy jó a viszonyom, hiszen névről ismerem szinte az összes drukkert – szépen nekem estek. Még Gödöllőn voltam edző, amikor ők már párszor belém csíptek. De ez nem utálat, ellenfelek vagyunk. Amikor a kupadöntőben megvertük a Békéscsabát, a Vasas-drukkerek is gratuláltak. Kérem, Békéscsabán ne értsék félre, ez nem arról szólt, hogy már az angyalföldiek is ellenük vannak.
Ők ugyanazok az emberek, akik egy Vasas-Nyíregyháza meccsen olykor az anyámat is szidják, de ha lemegy a függöny, vége a színháznak.
Bármennyire is furcsán hangzik, de minden negatívum ellenére a Vasas-drukkereket nagyra értékelem.
És a békéscsabaiakat?
Ott nehezebb a helyzet. Számukra én most mumus vagyok. Ez egyfelől jó, mert valamit jól csinálunk. Békéscsabán is vannak olyan szurkolók, akikkel jóban vagyok. Tudom, ezt most nehezen hiszik el, de így van. Ám én azokra sem tudok haragudni, akik most minden rosszat elmondanak rólam. A mai világban a közösségi média szerepe óriási.
Egy cikkel, egy mondattal olyan irányba el lehet vinni a dolgokat, ami borzalmas. Én az elődöntő ideje alatt már fel sem mentem a netre, mert nem érdekelnek a rosszindulatú megjegyzések.
Teljesen arctalanná válnak az emberek.
A Facebook ebből a szempontból a világ legnagyobb bűnténye.
Nem szemtől szemben beszéljük meg a konfliktusokat, hanem álnév mögé bújva üzengetünk. Nyilván ezzel az embernek együtt kell élni, én sem tudok mit csinálni. Ha a békéscsabaiaknak az hoz megnyugvást, hogy engem ócsárolnak, hogy az anyámat szidják, egészségükre. Miközben bennem óriási tisztelet van a BRSE iránt, mert amit ott a klubelnök, Baran Ádám felépített, az hatalmas dolog volt. Bárcsak sok ilyen ember lenne a sportágban. Annak ellenére mondom ezt, hogy vele sem felhőtlen a viszonyom.
Az interjúra készülve sokat próbáltam olvasni önről, de igazából azokat a dolgokat, amiket most elmondott, soha nem osztotta meg a nyilvánossággal. Miért van ez így?
Mert a mi sportágunk nem volt soha felkapott, és rólam is könnyebb mindent kitalálni, mint engem meghallgatni.
A röplabda nem a 21. század sportága. Óriási szükségünk lenne a jó marketingre. A röplabda nagyon lassú lefolyású sport.
Egy-egy labdamenet akár 10-15 másodperc is lehet (gondolja meg, hokiban vagy kézilabdában mennyi minden történik ennyi idő alatt), majd jön fél perc szünet.
A tenisz nem ugyanilyen?
De, csak az sokkal tradicionálisabb sportág. De a tenisz megváltoztatásáról is sokat beszélnek. A tévének kiszámíthatóság kell. A wimbledoni bajnokság, a Roland Garros ezerszer nagyobb hagyományokkal bír. Nálunk a röplabda menedzselése ma is deficites. A röplabdát el kell adni. A női válogatott augusztusban a Papp László Arénában játszik az Eb-n, amelyet illene megtölteni. De nem úgy, hogy várunk a szurkolókra, akik vagy bejönnek, vagy nem.
Amikor Finnországban dolgoztam, a játékosok az edzés után elmentek a bevásárlóközpontba és a pénztáraknál sorban álló emberek kezébe nyomtak egy meccsjegyet. Itt is ugyanezt kellene csinálni.
Nekünk, a sportág vezetésének kell kimenni az utcára, és behozni az embereket.
A nézőket meg kell tanítani a röplabdára. Másképpen ez nem fog menni.
