Most nehezen hihető, hogy lesz még olyan kölni Final Four, amelyben nem vesz részt a németek szupercsapata, a Kiel és a franciák kirakategyüttese, a Paris St. Germain. Ez a két sztárgárda ott sem volt Kölnben – sőt, a Kiel ebben a szezonban csak az EHF Kupában indulhatott, viszont azt meg is nyerte. Aztán nem jutott a vasárnapi döntőbe Európa harmadik csodacsapata, a Barcelona sem, mert a Vardar elleni elődöntő utolsó negyedórájában azt gondolta, hogy a cserék is megtartják azt a 6 gólos előnyt, amelyet az alapcsapat játszi könnyedséggel összehozott 45 perc alatt.
A Vardar ellen azonban ezt nem lehet megtenni, mert a Vardar Európa (vagy a világ) egyetlen olyan együttese, amely akkor is hisz abban, hogy nyer, amikor már saját szurkolói sörbe készülnek sírni bánatukat.
Ez történt Kölnben szombaton este, mi, magyarok – köztük e sorok írója is – dörzsöltük a tenyerünket, hogy a nyolc egészséges játékossal felálló észak-macedónokat csak leüti a sakktábláról a Veszprém. Az önkritika gyakorlása azért is fontos, mert az elvesztett finálé után nem sokkal egy kedves olvasónk levélben kérte számon rajtam, mire föl volt a döntő előtti nagy vágyakozás, amikor a meccsen a Veszprémnek szinte egyetlen pillanatnyi esélye sem volt arra, hogy nyerjen.
Ez utóbbi mondat nagyon fontos tényállás. A magyar rekordbajnok egyszer vezetett (2-1-re), a félidőben mínusz ötre hizlalta hátrányát. A második félidőre a valahogyan összedrótozott Sterbik Árpád beállt a kapuba, az ő segítségével jöttünk fel egy gólra, többször is. De a hegyet nem tudtuk megmászni, a halálhágón többször oldalba kapta a Veszprémet a szkopjei vihar.
Kiderült, hogy 24 óra leforgása alatt nyolc ember képes két olyan meccset megnyerni, amelyből egy is sok lenne,
kiderült, hogy a Vardar spanyol edzője, Parrondo taktikailag megette honfitársát, David Davist. Az is kiderült – ezt előtte is sejtettük –, hogy a Veszprémnek sok az egymást követő két napon lejátszott két ilyen szintű mérkőzés. A regenerációban, az utolsó mentális erőtartalékok lehívásában a Vardar jobb volt vasárnap.
Felesleges önámítás lenne azzal előjönni, hogy a két német bíró a Veszprémnek kedvezőtlen felfogásban vezette ezt a döntőt.
Az állítás önmagában igaz.
A játékvezetők hagyták, hogy a Vardar a második félidőben hosszan támadjon, sokszor később emelték fel passzívra a kezüket, mint a Veszprém támadásainál. Régóta azt gondolom, hogy a kézilabda szabályrendszerében a passzív játék megítélése a leginkább az objektivitást nélkülöző eset.
A bírókra van bízva, hogy mit engednek meg, és mit nem. Soha nem felejtem el, amikor 2007-ben a mannheimi Magyarország–Oroszország vb-mérkőzésen (ahol csak az volt a tét, hogy a magyar csapat mehet-e az olimpiai selejtezőre) a két francia bíró a mieink támadásainál két passz után passzívot jelzett, majd rendre elvette tőlünk a labdát. Vasárnap Kölnben nem ez volt a helyzet, de az tény, hogy a Vardar „órapörgetéses” taktikája számukra tényleg üdvözítő volt.
Ezzel együtt meg lehetett volna nyerni a döntőt, kellett vola hozzá egy kis szerencse, meg jobb játék a magyar csapattól.
Mindez egy olyan idény végén, amelynek az elején temetni érkezett mindenki Veszprémbe. A csapat ellenfelei elnéző mosollyal konstatálták a svéd Ljubomir Vranjes ámokfutását a kispadon, a sorozatos BL-vereségek, a Tatabányán elszenvedett NB I-es bajnoki vereség mind azt jelezte, hogy a Veszprém hazai és európai uralmának vége van.
A Vranjes helyére a kispadra hívott David Davis rendet rakott a Bakonyban,
már decemberben lehetett látni, hogy az idény második fele szédületes sikereket hozhat, de a Final Fourról senki sem beszélt.
A sorozatban veretlenül megvívott 11 BL-meccs azonban Kölnbe lőtte a Veszprémet. Ott a 12. diadallal mentek a döntőbe, csak a 13. összecsapás megnyerése hiányzott a történelmi sikerhez.
A Veszprém története során eddig 4 BL-döntőt vesztett el. Ebből egyet „megnyert”, a 9 góllal vezető magyar csapat a Kielce ellen gyakorlatilag odaajándékozta a trófeát az ellenfelének. A Vardar elleni ütközetet papíron már mindenki megnyerte, csak a pályán történtek másképp a dolgok. 2002-ben a Magdeburg elleni döntőben az otthon megszerzett kétgólos előny nem volt elég Magdeburgban,
de az a kettős meccs is sokáig magában hordozta a végső siker lehetőségét.
Egyedül a 2015-ös Barcelona elleni BL-finálé volt olyan, amit egyértelműen a jobb csapat nyert meg az akkor esélytelenebb Veszprém ellen.
Szokták mondani, egy nemzetközi kupadöntőt meg kell tanulni megnyerni. Most, amikor a Veszprém negyedik BL-ezüstje felett kesergünk, sokszor jut eszünkbe a Győr női kézilabdacsapata, amely négynél több európai kupadöntőt bukott el, mire megnyerte az első BL-trófeáját.
Nem tudni, hogy mi lesz a 2019-20-as szezonban, hiszen a magyar csapatból Nagy László és Momir Ilics visszavonul, míg Mikler Roland Szegedre költözik. Egyelőre az is kérdés, hogy a spanyol edző, David Davis marad-e a kispadon – legalábbis erre utalnak Nagy László búcsúszavai. A kiváló átlövő a döntő utáni első nyilatkozatában azt fejtegette, hogy reménykedik Davis maradásában. Mondjuk sportigazgatóként ebbe lehet némi beleszólása, hiszen a kiváló játékos nem szakad el Veszprémtől és a sportágtól sem.