A röplabda Magyarországon a legkevésbé ismert és népszerű csapatsportág. Az első állításból következik a második.
A röplabda szabályai nem annyira egyszerűek, mint a futballé, vagy a kézilabdáé.
A röplabda annak idején szovjet nyomásra érkezett meg az országba – már csak ezért sem nyerhetett a népszerűségi versenyben. A röplabdában hosszú évek (évtizedek) sikertelensége generálta azt, hogy eltűntek mellőle a szurkolók. Az 1987-es Eb-szereplés után 28 évvel, 2015-ben következett az újabb fellépés a nők kontinensviadalán.
Ez rendkívül hosszú idő. Ebben a majdnem három évtizedben apró sikerek voltak csupán. Női szinten a Vasas 1997-es CEV Kupa négyes döntőbeli szereplése és egy olasz élcsapat, a Ravenna kiverése volt a csúcs. A férfiak Nyári Sándor és Demeter György vezetésével 2001-ben ott voltak a csehországi Európa-bajnokságon, úgy, hogy Kaposváron a görögöket verték meg. Nyári a selejtezőn volt kapitány, az Eb-re már Demeter vitte a csapatot.
A röplabda belterjes sportág lett,
egy-egy városban volt csak fontos, mint például Békéscsabán, ahol a semmiből építettek fel egy ötszörös bajnokcsapatot. Ott a 2018-19-es idény CEV Kupa elődöntője volt ott a csúcs, miközben akadt olyan BRSE-meccs (bajnoki döntő), amelyre megtelt a viharsarki város 3000 nézőt befogadó sportcsarnoka.
Ez már csak azért is nagy szó, mert a budapesti Eb-n volt olyan magyar meccs (nem egy), amelyen a nézőszám nem érte el ezt a bizonyos 3000 főt.
Pontosan ezért, a sportág hányatott sorsa miatt volt történelmi lehetőség, hogy Magyarország társrendezőként megszervezhette és lebonyolíthatta a 2019-es női Európa-bajnokság egyik csoportjának mérkőzéseit.
A magyar válogatottnak nem kellett selejtezőt játszania, kis túlzással, a 2017-es azerbajdzsáni Európa-bajnokság óta erre készülhetett a csapat és belga szövetségi kapitánya, Jan de Brandt. Ez az írás most az ő felelősségét igyekszik megvilágítani, mert aki azt mondja, hogy a szakember hibátlanul vezényelte le ezt az egy hetet, az éppen úgy elvakítja az őt hallgatókat-olvasókat, mint az, aki szerint az egész sportágat a fürdővízzel együtt kell kiönteni.
Akik most látták először a magyar női röplabda-válogatottat (nem lehettek kevesen), azok egy nagyon nyugodt, higgadt, bölcsnek tűnő embert nézhettek az oldalvonal mellett a kispad mellett. A belga mester a magyar csapat öt találkozója alatt egyszer sem billent ki egyensúlyából, egyszer sem lépett ki a manapság oly divatos komfortzónából.
Joviális emberként nézte lányait, ha időt kért, szinte könyvtárba illő módon és hangnemben mondta el meglátásait.
A túloldalon azért mást is láttunk. Az azeriek olasz mestere egy-egy jó megoldás után a széket rugdosta. A románok olasz edzője a sportág szabályain belül lavírozva próbálta meg kibillenteni egyensúlyából a magyarokat – challange és rá extra challange, folyamatos reklamálás és beszéd – a horvátok olasz edzője a maga impulzív stílusában kergette őrületbe játékosait és bennünket. Jan de Brandt nem élt ezekkel az eszközökkel – ő máshol járt. Gondolatban egészen biztosan.
Ennek a magyar női röplabda-válogatottnak a budapesti Eb-meccsek alatt leginkább egy motivátorra lett volna szüksége.
A sportágban nem sok ilyen szakembert ismerek. Olyat, aki jó edző és képes arra, hogy egy adott pillanatban egy váratlan húzással kibillentse saját csapatát – és ehhez még csak le sem kell ordítani a lányok haját a fejükről. Három név mégis az eszembe jut. Hollósy László – akit egyesek a sportág fenegyerekének, mások a röplabda legösszeférhetetlenebb emberének tartanak – egy franciák elleni 2014-es Eb-selejtezőn az ellenfél 2-0-s vezetésénél szokatlan eszközhöz folyamodott. Időt kért, ránézett a csapatára, majd többet nem szólt hozzájuk.
A meccset innentől Németh Lajos másodedző vezényelte le, a csapat meg dühből 3-2-re megnyerte a mérkőzést. A teljességgel szokatlan akció után a szövetség kirúgta a kapitányt. Aztán ott van Forman József, aki jelenleg Amerikában él és dolgozik.
Róla szintén azt mondják, hogy nehéz ember, meg nem könnyű vele kijönni.
Ő a világ összes jelentős röplabda-meccsét egy elemzőprogram segítségével napra készen követi, miközben felépítette a jelenlegi válogatott 19 éves húzóemberét, Németh Anettet (is). Egy földrésszel odébb, Sydney-ben él Janda Attila, aki 1997-ben a CEV Kupa négyes döntőjébe vitte a Vasast. Mindhárom embert láttam munka közben. Tényleg fanatikusak, igazi motivátorok, tudnak lelkesíteni, leszidni, dicsérni. Ezért érték el azt, amit. Ja, hogy nehéz emberek? Igen, azok, mint általában minden sikeres edző a világ sportjában. Hagyjuk őket ott, ahol vannak? Persze, jobb ez mindenkinek. Hiszen majd Jan de Brandt megoldja.
Nem oldotta meg, és erre már azt hiszem, a játékosok is rájöttek.
A magyar válogatott ezen az Európa-bajnokságon Románia ellen 25-23-ra, 26-24-re, míg Horvátország ellen 25-23-ra és 35-33-ra vesztett el szetteket. Azaz négy játszmát a lehető legminimálisabb különbséggel – 2 ponttal -, míg Azerbajdzsán és Románia ellen egyet-egyet hárommal. Ezek a statisztikai adatok azt jelzik, hogy
a csapat közel volt a bravúrhoz, csak éppen nem volt senki, aki átlendítette volna a holtponton az együttest.
Erre jó lett volna a belga szövetségi kapitány, de nem tudta megtenni. Csak állt az oldalvonal mellett, nézte az eseményeket, sodródott az árral, majd egyszer csak azt vettük észre, hogy vége lett az Eb-nek. Láttuk a pályáról az oldalvonal mellé kiabáló Tálas Zsuzsannát (kérjünk már challenge-t), láttuk a kispadon feszülten ülő másodedzőt, Jókay Zoltánt, aki szakmai tudásában és személyiségében beleillik a Hollósy-Forman-Janda hármas alkotta elegybe, de neki ezen az Európa-bajnokságon nem osztottak komoly lapokat. Akik pedig emlékeznek még a románok ellen aranyszettben megnyert 2016-os érdi Eb-selejtezőre, azok arra is emlékeznek, hogy akkor
mintha egy másik Jan de Brandt állt volna a vonal mellett.
Egy olyan edző, aki az első perctől az utolsóig együtt élt a játékkal, aki űzte-hajtotta a csapatát.
Ezt vártuk volna tőle most is a budapesti Eb-n és minden bizonnyal ezt várták a játékosok is. Na meg azt, hogy az azeriek ellen a harmadik játszmában felszabadultan játszó cseresor több szerepet kap a negyedik meccsen, a horvátok ellen. Mert miközben ezen az Eb-n a húzóembernek képzelt Sándor Renáta, Szakmáry Gréta vagy Tálas Zsuzsa elmaradt valós tudásától (pontosabban inkább csak felvillanásaik voltak, tartósan jó teljesítménnyel nem tudtak előrukkolni), addig a padról jövő Török Kata, Gyimes Zsófia vagy Bleicher Réka sokkal motiváltabban érkezett meg a meccsre. Gondoltuk, akkor majd a horvátok ellen hátha nagyobb szerepet kapnak.
Nem, a negyedik meccsre is a szokásos kezdő ment fel, mire kettőt néztünk, már 0-2 volt az állás, aztán már jöhetett a padról bárki.
Hogy ez mennyire szakmai hiba, azt nem tisztem eldönteni, de a bizalom deficitje azért kiabál ebben a kérdésben is. Miközben az is egyértelmű, hogy nagyon sok játékos nem tudott megküzdeni azzal a mentális teherrel, amit egy hazai rendezésű Európa-bajnokság rakott rájuk. Még azok sem, akik a Bundesligában játszanak.
Németh Anett volt az egyetlen, aki hazahozta az amerikai mentalitást.
Magyarországon ezen divatos röhögni, vagy lenézni az óceán túlpartján élő hülyéket, akik úgy motiválnak, hogy egy-egy hiba után sem szedik le senkiről a keresztvizet, hanem hagyják, hogy az illető újra meg újra megpróbálja.
Németh Anett az első két meccsen tökéletesen hozta az amerikai stílust, de aztán mentálisan ő is elfáradt – nem lehetett egy 19 éves lánytól elvárni azt, hogy öt meccsen ő vegye a hátára a csapatot. De legalább egy csiszolható gyémántot talált a sportág ezen az Európa-bajnokságon.
A Magyar Röplabda Szövetség illetékesei majd döntenek a kapitány személyéről (ahogy értesültünk, a grémium sem szeretne elmenni szó nélkül a történtek mellett), de a belga mester sorsának további alakulása mellett most az az igazi kérdés, hogy a sportág mit tud profitálni abból, hogy Budapest Eb-t rendezett.
A függöny legördült,
az igazi munka most indul, mert az érdeklődést szinten kellene tartani, a sportág marketingjét ezerrel tolni, hogy ősztől ugyanazok a játékosok, akik életük legnagyobb élményének nevezték az Európa-bajnokságot, ne csak a szokásos 150 néző előtt püföljék a labdát az Extraligában, vagy a nemzetközi kupameccseken.
Ezt a feladatot sokkal nehezebb lesz megoldani, mint Jan de Brandt sorsáról dönteni.