Karácsonyi örömkönnyeket hozott a Szállj el, kismadár-világbajnokság

November 30-án Japánban, Kumamotóban kezdődik az olimpiai kvalifikációs női kézilabda-világbajnokság, amelyen a magyar válogatott is részt vesz. Ennek a sportágnak a női vb-jén legutóbb 2005-ben nyertünk érmet – egy bronzot. Most olyan válogatott formálódik Kim Rasmussen keze alatt, amely esélyes lehet akár ennek az eredménynek a megismétlésére. Sorozatunkban az elmúlt 4 évtized öt világbajnokságát elevenítjük fel. Az első részben 1995, a Szállj el, kismadár-világbajnokság felidézése következik.

Női csapatsportok művelőinél nagyon sokszor nem tud elég óvatos lenni egy férfi edző, mert tőle hamarabb veszik zokon a lányok a kritikus szót. Az edzőnő „nőül" szól hozzájuk, jobban tekintettel van hormonfüggő érzékenységükre, és belülről ismeri a világukat, amikor talpra kell állítani egy összeomlóban lévő gárdát.

A nemzetközi sportlélektani irodalomban ismerős a „nyáj-pszichózis".

Ez az a „kollektív dili", amikor egy csapatban előbb egy játékosra szakad le a lila köd, majd fokozatosan, de igen gyorsan, „befejel" a többi is. Szakemberek megállapították, hogy ez nanogramokban mérhető feromonok hatására történik.

Szükségesnek véltem ezt előre bocsátani, mert így érthető igazán és pontosan a kiváló kézilabda-mesteredző, Laurencz László egy, 1989 májusában elhangzott mondata. Ami 1995-ben, a magyarországi világbajnokságon már nem hangzott el.

De a történet megéri az emlékezést.

Történt, hogy az osztrák-magyar közös rendezésű világbajnokságon a mieink sorozatban aratták a szebbnél szebb, valóban szívmelengető győzelmeket. Az ukránok, a brazilok, a horvátok és az amerikaiak legyőzése után a nyolcaddöntőben jött egy olyan ellenfél, amelytől cseppet sem tartottunk. Sima ügy – gondoltuk.

Pádár Ildikó kapura lő a 12. női kézilabda-világbajnokság Magyarország-Oroszország mérkőzésén a Körcsarnokban Forrás: MTI/Illyés Tibor

A budapesti Körcsarnokban volt a meccs, amelyen bepisilős izgalmak közepette sikerült egyetlen góllal megverni a tök esélytelen kínaiakat 21-20-ra, holott 8-0-ra vezettünk az elején. A találkozó lefújása után hivatalból (riporterként), majd magánemberként is faggattam az általam igen nagyra tartott Maestrót: „Mondd, hogy lehet az, hogy az eddig könnyedén és szellemesen játszó társaság hirtelen tanácstalanná válik, kapkod és képes 30 másodperc alatt leépíteni évek fáradságos munkáját?" Na, ekkor Laurencz elővehette volna az addigra már országosan ismert, híressé vált mondatát, amely úgy szólt:

„Mert kettessel kezdődik a személyi számuk."

A mester amúgy ezt, akkor nem mondta, a citált idézet 1989. május 21-én este, a Telesport kamerái előtt hangzott el. Akkor az Építők (Laurencz László csapata) elveszítette a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjét a DMVSC-vel szemben. Az elkeseredett edző a tévériporter egyszerű kérdésére, hogy miért bukták el a döntőt, válaszolt e váratlan fordulattal.

Ez aztán alaposan ráégett Laurenczre, aki 1995-ben már sokkal óvatosabb volt,

és a kínaiak elleni meccs után a kötelezőt egy mondattal tudta le: „A lányok játéka nekem is talány." Mélyebb lélekelemzésekbe ott nem bocsátkozott. Ennek örülök is, bár ekkor még nem volt sehol a mostani #meetoo-őrület, de az ezredforduló előtt már igencsak eleven és harcias volt a feminizmus, annak harcosai pedig ízekre szedték volna a magyar szövetségi kapitányt néhány komolyabb mondatért. Hogy az öltőzőben mi hangzott el, azt nem tudom, de a lányok alaposan összekapták magukat a következő meccsre, az oroszok ellen. Magában véve nagy bravúr volt 5 góllal verni az átlagban fejjel magasabb szlávokat. Hallatlanul élveztem a helyzetet: a mi padunkon egy olyan szakember, aki sohasem rejtette véka alá a véleményét (ezért is nevezték hazai körökben, de a háta mögött, persze, "Smirglinek"). Laurencz ellenlábasa a másik padon egy Levon Akopjan nevű orosz önkényúr, aki szinte el sem hitte, amit lát.

A győztes magyar női kézilabda-válogatott az Oroszország elleni mérkőzés után a Körcsarnokban. A 23:18-as győzelemmel a magyar csapat kiharcolta az olimpiai szereplés jogát Forrás: MTI/Illyés Tibor

Olykor káromkodott és fújtatott, rohangált és fenyegetőzött az oldalvonal mentén, a mi hadvezérünk viszont csendben ült a cserékkel a padon, mint valami kisdiák, és angyali nyugalommal dirigálta a váltásokat, vagy kért időt, amikor a haditerv úgy kívánta. És persze győzelemre mosolyogta a lányait, míg Levon a másik térfélen őrülési jelenetét adta elő.

Annyira kiborult, hogy a meccs utáni sajtótájékoztatón meg sem jelent.

Mi igen, mert a csapat ezzel a győzelemmel kijutott az 1996-os atlantai olimpiára.

A karácsonyi vásár legyőzte a világbajnokságot

Mai szemmel egészen elképesztő a története annak, miért kellett az 1200 (!) néző befogadására alkalmas Körcsarnokba vinni az 1995-ös női kézilabda-világbajnokság budapesti mérkőzéseit. Az eredeti pályázatban természetesen a Budapest Sportcsarnok szerepelt, az a létesítmény, amely 1982-ben már otthont adott női kézilabda-vb-nek. Csakhogy a BS-ben minden december elején karácsonyi vásárt tartottak, amelyet nem lehetett onnan kimozdítani. Ha a BS felrúgja a kiskereskedőkkel kötött szerződést, polgári perek százait kapta volna a nyakába. Természetesen felmerült, hogy a vb-t rendezzük meg korábban, novemberben. Erről viszont a társrendező osztrákok nem akartak hallani. Hogy miért? Mert a Gunnar Prokopp által honosított, a világ akkori legjobb játékosának tartott Ziukiene 1993. december 3-án még szülőhazája, Litvánia színeiben Spanyolország ellen játszott tétmeccset. Az országváltás nem jöhetett úgy létre, hogy a litván kedden még saját hazája mezében lép pályára, szerdán meg osztrák mezben. Két évet ki kellett várni. Ez 1995. december 3-án járt le, a vb meg 1995. december 5-én kezdődött. Így győzte le a karácsonyi vásár (és Gunnar Prokopp) a BS-rendezést, így kényszerült a semmilyen szinten sem megfelelő Körcsarnokba az összes budapesti meccs.

Volt ennek a világbajnokságnak egy másik, Akopjan-kategóriás alakja, az osztrákok „szakvezetője", aki mindenféle ilyen irányú képzettség nélkül ügyeskedte magát ebbe a pozícióba. Gunnar Prokopp, az osztrák szövetség elnöke lévén úgy vélte, neki mindenütt ott kell lennie, de a jelenlét kevés, szerepelni kell! Azaz veszekedni, kioktatni, fenyegetni. Herr Minden-Lében-Kanál összevásárolt Ausztria számára egy nemzetközi garnitúrát – európai klasszisokat – pár nap alatt állampolgárságot szerzett nekik az osztrák belügyminisztériumban magas pozícióban ülő felesége révén, így olyan játékosok küzdöttek a piros-fehér-piros színekért, akik alig pár szót tudtak németül, az osztrák himnuszt meg nem is ismerték.

A társrendező ország nemzeti hölgykoszorújából olyan nevekre emlékszem most hirtelen, mint Sztanka Bozsovics, Ziukiéne, no és persze Rácz Mariann, aki korábban magyar mezben is válogatott volt.

Mariann élete meccsét játszotta az olimpiai és világbajnok dánok ellen. Az Anja Andersenre épülő aranyesélyes társaságot hosszabbításra kényszerítették, majd 24-23-ra kikaptak. A másik rendező, Ausztria így nem jutott be a legjobb négy közé, a magyarok igen, nem kis mosollyal vette ezt mindenki tudomásul.

Itt figyeltem föl a dán csapat szakvezetőjére, bizonyos Ulrik Wilbek nevű fiatalemberre, akinek az életútját azóta is figyelemmel kísérem. Jó pár sportágban kivételes tehetségű sportolóból lett a világ egyik legsikeresebb edzője, országa női és férfi válogatottjának szövetségi kapitánya, aki parlamenti képviselő, jelenleg pedig Viborg város polgármestere. Nagyon impulzív figura, szinte hipnotizálja a játékosait, és

elérte, hogy a dán parlament nemzeti kinccsé nyilvánítsa az olimpiai bajnok női válogatottat.

A pszichológia ismer egy olyan kategóriát is, amit emlékezeti optimizmusnak nevezünk. Köznapi szavakkal ezt egy dal egyetlen sorával lehet kifejezni: "Csak a szépre emlékezem." Igaz, hogy Bécsújhelyen a döntőben 25:20-ra alulmaradtunk a dél-koreaiakkal szemben, de ezt a vereséget ma sem kudarcként tartom számon. Aranyos ezüst az az érem! Micsoda klasszisok végeztek mögöttünk!

Annak a finálénak az első 30 perce után még én voltam a megtestesült remény, amikor 11-9 (ide) állt a táblán. Aztán csak jöttek és jöttek a keletiek, mint megannyi mandulaszemű kamikáze, akik óramű pontossággal adták elő a kézilabda nevű társasjátékot.

Kocsis Erzsébet kapura lő a Magyarország-Korea mérkőzésen a 12. Női Kézilabda vb-döntőn a bécsújhelyi sportcsarnokban Forrás: MTI/Illyés Tibor

Ördöngösen gyorsak voltak. Úgy hírlett róluk, hogy heti hét napon át 8-9 órákat edzettek, és 400 fős keretből válogatták az Európában végső győztes, világelső csapatot. Szembeötlő volt a tökéletes lábmunkájuk. A rádióközvetítésben valami olyat mondtam, hogy a kézilabdát mindenekelőtt lábbal játsszák. A mieinknek szép, formás és hosszú a lába, de a koreaiakhoz képest nagyon lassúak vagyunk. Ők a rövid futóműveiken úgy elsöpörnek mellettünk, hogy rendre csak a hátukat látjuk.

Fejet kellett hajtani előttük. Jobbak voltak.

Visszagondolva az 1995-ös világbajnokságra a magyarok csaknem 500 játékpercére kellene emlékeznem. Ez akkor se menne, ha fiatalabb lennék, de mozzanatok, képtöredékek, drámai pillanatok és briliáns teljesítmények azért be-bekattannak.

Például amikor Mátéfi Eszter Romániából történt áttelepülése után a címeres mezben először hallgatta a mi himnuszunkat.

Meksz Anikó parádéja a kapuban a horvátok ellen, vagy Hoffmann Bea hétméteres védése, ugyanott. Kökény Bea és Farkas Ági mentik a veszett fejsze nyelét Kína ellen. Az oroszokkal vívott ütközetben pedig Pádár Ildi és Szilágyi Kati tündököl. A norvégoknak az extázisban játszó „Köke" keseríti meg az életét.

Ezekhez a pillanatképekhez egy dal is kötődik. Máig nem tudom megfejteni, hogy a Republic és Cipő nótája, a Szállj el, kismadár! miként lett a dobogóig menetelő magyar csapat indulója, közös imádsága.

Győrben tették be a magnóba a Republic dalát

A visszaemlékezések között olvasva több helyen feltűnt, hogyan lett a Republic dala a magyar válogatott indulója ezen a világbajnokságon. A csapat a csoportmeccsek egy részét Budapesten, a másik részét Győrben játszotta le. A Magvassy Mihály sportcsarnokba 3000 néző zsúfolódott be a horvátok elleni ütközetre. A meccs előtt a bemelegítésnél a helyi hangulatfelelős itt tette be a magnóba a Szállj el... című dalt. A magyar csapat nagy küzdelemben, a közönség fantasztikus biztatása közepette nyert a horvátok ellen. A végén újra bekerült a magnóba a nóta, a nézők és a játékosok önkívületben tomboltak. Innentől a dal a magyar csapat kabalája lett, a világbajnokság hátralévő meccseit el sem lehetett képzelni a Republic slágere nélkül.

Kétségtelen, hogy olyan kohéziót teremtett ez a szerzemény, amely kitörölhetetlenül bekerült a magyar sporttörténelembe.

A női kézilabda-világbajnokságon Magyarország-Norvégia mérkőzés december 15-én. A végeredmény 22:21, így a magyar csapat bejutott a világbajnokság döntőjébe. A képen: Laurencz Lászlót ünneplik a játékosok Forrás: MTI/Illyés Tibor

Amikor egyszer a szerző, Bódi László személyesen is fölkereste a csapatunkat, a lányok olyan rajongással vették körül, olyan átszellemült tekintettel ölelgették és cirógatták, mintha egy angyal szállt volna le közéjük. (Én pimaszul egy kopasz vezér-ürüt véltem látni ott az öltözőben.)

És bár a csömörtől türelmetlenül megfogadtam, hogy nekem aztán soha többet „kismadár", mégis azon kapom magam, hogy fütyülgetem,

és közben Németh Helgára, Siti Beára és a többi, csillogó szemű „handballerinára" gondolok.

Szép volt! Igaz volt.

Sorozatunk következő részében az 1982-es budapesti vb-t elevenítjük fel, amelyen a magyar válogatott ezüstérmet szerzett.