Nem volt könnyű dolga a Magyar Rádió sportszerkesztőségének, amikor az 1964-es tokiói olimpiai közvetítést megtervezete.
Nemcsak azért, mert a két ország közötti 8 órás időeltolódás miatt az események egy része éjszaka, vagy hajnalban zajlott, hanem azért, mert ennyire messziről addig egyetlen egyszer, az 1962-es chilei labdarúgó-világbajnokságról közvetített a rádió élőben sporteseményt.
Az 1956-os melbourne-i olimpiáról egyetlen szó nem jutott el a hallgatókhoz -
hiába volt ott Szepesi György az ausztrál városban -, az 1962-es chilei foci vb-ről pedig rendkívül nehezen jött össze a rádiós kapcsolat Budapesttel. Többször előfordult, hogy a magyar válogatott meccsei alatt megszakadt a vonal, a kor technikai lehetőségei ennyit engedtek meg akkor.
Ráadásul a Magyar Televízió riporterei nem utaztak ki a japán fővárosba. A Telesport munkatársai Berlin keleti felén, az NDK televíziójában üldögéltek és onnan próbáltak meg off-tube közvetítést adni. A tévé az 1960-as római olimpiáról már a helyszínről közvetített, ezúttal azonban a nagy távolság és a jelentős költségek miatt a tévések nem utaztak ki Tokióba. A rádiótól Szepesi György mellett Szűcs Ferenc indult el Japánba.
Az 1964-es tokiói olimpiát Magyarország sportkedvelői a rádióban követték figyelemmel - már amikor ez sikerült.
Volt olyan nap, amikor egy tengeralattjáró elszakította azt az óceán alatti kábelt, amelyen Japánból Európába rádiós közvetítések eljutottak.
Ekkor megszakadt a kapcsolat az olimpia helyszínével. Nemcsak a Magyar Rádióban nem lehetett hallani a közvetítéseket, de Európa összes rádióállomása hasonló gondokkal küzdött.
A lényeg azonban az volt, hogy a férfi vízilabdatornán a magyar-szovjet összecsapásra, 1964. október 18-án a hangtechnikusok valahogy összetákolták a vonalat Tokió és Budapest között. A közvetítővonal minősége szinte élvezhetetlen, de pont ez a sistergős-recsegős hang tette felejthetetlenné ezt a meccset. Meg az, hogy mindenki kiszámolta, melyek azok az eredmények, amelyek elérése után Magyarország olimpiai bajnok lesz.
Szepesi György mestere volt a feszültség fokozásának,
annál izgalmasabban pedig nem alakulhatott volna ez a meccs, ahogy az események megtörténtek. Tudtuk, hogy a 2-0-s, a 3-1-es és az 5-2-es magyar diadal Laky Károly csapatának olimpiai bajnokságát jelenti. 4-2-es állásnál következett az, amit most újra meghallgathatunk.
Budapesten vasárnap reggel volt, amikor ezek az események Tokióban megtörténtek. Egy ország ült a rádió előtt, egy ország ordított fel Szepesivel együtt Dömötör Zoltán ejtése után. A főszereplőt aztán százszor, ezerszer megkérdezték, hogy is volt ez? Dömötör Zoltán 1980 júniuásban így idézte fel az eseményeket.
"Iszonyatosan fáradt voltam, de valahogy bepréseltem a labdát. Az utolsó percben Rusoránnal megúsztunk. Őt megtámadták, elém játszott. A szovjet hátvéd beúszott a kapus mellé és felemelt kézzel akarta eltakarni a kaput.
Én elkezdtem lóbálni a labdát, hogy kimozdítsam őket. Eközben kiabálta Szepesi, hogy lőjek. Én azonban megvártam, míg a szovjet védőjátékos fokozatosan előrecsúszik és a legalkalmasabb pillanatban beejtettem a labdát a hosszú sarokba.
25 másodperc és egy Ambrus-védés kellett már csak ahhoz, hogy tombolva egymás nyakába ugorjunk és olimpiai bajnokként ünnepeljük egymást."
Külön érdekessége ennek a sztorinak, hogy a legendás gól előtt a magyar válogatott négymétereshez jutott.
Rusorán Péter úszott oda, lőtt, de a büntető kimaradt.
Pedig elsőre gól lett belőle, csakhogy a spanyol bíró, Batalle újradobatta a büntetőt, mert a szovjet kapus kiúszott a gólvonalról. A megismételt négyméterest Rusorán mellédobta. Dömötörnek ezek után is volt még lelki ereje, hogy felússzon, hogy eldöntse a szovjetek elleni csatát. Erre tényleg csak a legnagyobbak képesek. Mint ahogyan Szepesiben is volt némi bizonyítási vágy. A jugoszlávok elleni pólómeccsre úgy esett be a riporter, miután percekkel előtte még a vívócsarnokból Rejtő Ildikó olimpiai aranyát közvetítette. A meccs már ment,
Szepesi pedig a nagy izgalomban összecserélte a két csapatot.
Csak akkor jött rá a tévedésére, amikor a magasban felépített közvetítőállásból felismerte Rusorán Pétert, aki szenzőciós gólt dobott. A riporter először azon sajnálkozott, hogy a jugoszlávok lőtték ezt a gólt, akkor jött rá, hogy bizony fordítva közvetített.
Dömötör Zoltán ezzel a góllal és ezzel a Szepesi közvetítéssel vonult be a halhatatlanok közé.
A rövidke közvetítésrészlet egycsapásra a hallgatók kedvence lett. Innentől kezdve nem volt olyan sportkívánságműsor (igen, a nyolcvanas években indult a Gólok, méterek, történetek című adás Török László szerkesztésében), amelyben ne kérte volna valaki ezt a közvetítést. Legenda lett ez is, meg az is, amiről és akiről ez a pár másodperc szólt.
A cikket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével írtuk meg.