Ha valaki Szolnokon nőtt fel a nyolcvanas évek közepén, nem sok választása volt, ha szórakozni akart: három mozi (Tisza, Tallin, Vörös Csillag), nyáron a strandok ("a Dami"=Damjanich Uszoda, a Tiszaliget, a MÁV, a Cukorgyári), télen meg lehetett szánkózni a Zagyva-gáton. Nem mondható éppen bőséges kínálatnak. Aztán az évtized végén minden megváltozott: a Honvédból a B csoportban szereplő Szolnoki Olajba (hivatalosan Szolnoki Olajbányász SE) igazolt Berkics "a Király" László, és kitört a kosárlabdaláz a városban. A magamféle kölyöknek, aki addig is az utolsó oldalon kezdte olvasni a Néplapot, csak idő kérdése volt, hogy mikor téved ki a Tiszaligeti Sportcsarnokba.
Erre végül valamikor 1989 őszén kerülhetett sor, az Olaj első A csoportos szezonjában, amikor az Á-ba járó (én B-s voltam) bérletes pajtásom addig fűzött, hogy jegy nélkül is be lehet jutni, amíg egy nap ott találtam magam az egyik palánk alatti (olcsóbb) bérletes szektorban, és innen már nem volt visszaút. Még egyszer-kétszer blicceltem, aztán szépen átszoktam a hosszú oldali nagy lelátóra, ott is az állva szurkolók közé.
Elképzelhetetlen volt, hogy ülve nézzek végig egy meccset, és ne a vezérszurkoló mögött ugrálva, a rigmusokat kiabálva.
Az első A csoportos szezon még a bentmaradásról szólt, a másodikban azonban már az alapszakasz második helyén végzett az Olaj, a rájátszásban pedig előbb 3-0-val eltakarította az Atomerőmű SE-t, hogy az elődöntőben megmérkőzzön a félelmetes Körmend-Hunorral. Patonay Imre csapatát senkinek nem kellett bemutatni, Zsebe Feri, Szájer József, és a magyar bajnokság első igazi amerikai sztárja, Henry Bell alkotta a gerincét egy nagyon erős keretnek, míg nálunk a két szovjet, Rasid Abeljanov és Andrej Tyubin mellett, a két (csak nevében rokon) Tóth, az irányító, Zoltán és a bedobó, Attila, valamint Berkics mögött nem igazán volt második sor.
Az első meccset nyerte otthon az Olaj, a másodikat a Körmend, a harmadikat megint az Olaj, a negyediket pedig nagyon simán a Körmend. Az első két meccsen a Néplap tudósítása szerint 3500-an zsúfolódtunk be a legnagyobb jóindulattal is 2500 főre hitelesített csarnokba,
hogy aztán a mindent eldöntő ötödik meccsre, 4000 nézőt engedjenek be a rendezők.
Manapság nincs az a rendezvényszervező, akinek ne szorulna össze a gyomra meglátva azt a tömeget. A csarnok előtt iszonyú sok ember, odabent aztán már lépni nem lehetett, a büfé előtt közelharc egy pohár üdítőért (nagyoknak sörért) és az utolsó szendvicsekért. Mire a feldobáshoz értünk, a lelátón a szó legigazabb értelmáben nem lehetett egy tűt sem leejteni. Így maradtam én a várva várt meccsen a lépcsősor tetején, ahonnan az alacsony mennyezet hosszában kitakarta a pálya felét. Ha ügyesen nyújtogattam a nyakam, akkor a hozzám közelebb eső oldalt láttam, azt is nagyjából a félpályáig.
És mindehhez iszonyú hangerővel szólt a B-közép szurkolása, dobokkal, légkürtökkel, rigmusokkal, és a játékvezetők folyamatos – fogalmazzunk finoman – nyomás alatt tartásával. De igazság szerint sokat nem is kellett látni: ha látómezőmben feltűnt a 4-es számú fekete mez, és ráemelte a labdát a triplavonalon túlról, már lehetett üvölteni: Andrej Tyubin, a félisten, Szolnok megye legszimpatikusabb sportolója (nem most találtam ki, az Atom elleni negyeddöntő után vehette át a díjat a sármos szovjet fiú, aki persze, hogy egyedül érkezett és egy magyar feleséggel távozott Amerikába a szezon végén) nem tudott hibázni az elődöntő utolsó két hazai meccsén: előbb 48/21-el, a mindent eldöntő ötödik meccsen pedig 42/18-cal zárt.
A meccset az Olaj nyerte 115-95-re, az Új Néplap egész oldalas tudósítása nem kevés optimizmussal az Aranykapuban a kosarasok címmel jelent meg (Zsebe Feri meccs utáni nyilatkozatának sommázata: "Az Olaj még nem volt bajnoki döntős, állítólag most ő lett a soros. A szövetség maffia." Ma egy ilyenért...), én pedig zúgó füllel, kiszáradt torokkal indultam el csarnokból a másik 3999-cel együtt, hogy aztán a ZTE elleni bajnoki döntő (3-1 ide) mindkét hazai meccséről lemaradjak nem tudom már miért.
A cikket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével írtuk meg.