A kispályás férfi kézilabda-bajnokság 1951-ben indult Magyarországon, a sportág viszont a hatvanas években „ágyazódott be" a köztudatba, köszönhetően a Bp. Honvéd csapatának, amely 1966-ban döntőt játszott a Bajnokcsapatok Európa Kupájában.
A fővárosiak a finálét Párizsban 16-14-re elveszítették a keletnémet Lipcse ellen, de a magyar együttes sorait olyan világklasszisok erősítették, mint az akkor még ifjú Varga István, valamint Fenyő András, Faludi Mihály, vagy éppen Kovács László.
A Honvéd 1963-68 között nem talált legyőzőre a hazai bajnokságban, Fenyő és Kovács, valamint az ózdi irányító, Marosi István pedig a világválogatottba is meghívást kapott 1968-ban.
Kovácsot kétszer, Marosit egyszer választották itthon az év játékosának,
a válogatottal azonban nem sikerült átjutniuk a tű fokán: 1964-ben, 1968-ban és 1970-ben egyaránt a 8. helyen zártak a vb-n.
1972-re a férfi kézilabda is bekerült az olimpiai programba, a mieink pedig az Egyesült Államok ellen kezdték a tornát. Azaz csak kezdték volna, mert a bemelegítés utolsó mozzanataként az akkor már igazi nagyágyúnak számító Varga István, vagy ahogy mindenki szólította és emlékszik rá a mai napig,
Varga Pista a felső lécet találta telibe, a labda onnan a csarnok plafonjára pattant, eltörve néhány világítótestet.
Mintegy félórás késéssel kezdődött a találkozó, mire összesöpörték a törmeléket, a „bűnöst" azonban ez nem zavarta, 13 gólt szerzett... A Honvéddal már sikereket elérő Varga pályafutása második szakasza Debrecenhez kötődik, a helyi Dózsával 1975-ben bajnokságot nyert, az egykoron téglarakástól megerősödő csuklójú klasszist a vállukon hordozták a debreceni szurkolók, elhajlásos lövéseitől rettegtek az ellenfél kapusai.
A legenda ötször volt magyar gólkirály, egy alkalommal 26 találkozón szerzett 294(!) góllal. 1972-ben azonban a vb-kről már „megszokott" 8. helynél Vargával sem tudott feljebb lépni a csapat.
Mellette, no meg Marosi mellett ekkor már ott voltak a Vass-testvérek, Sándor és Károly, a kapus Bartalos Béla, vagy éppen a tatabányai Kaló Sándor.
Négy, majd nyolc évvel később sikerült az előrelépés: a montreali olimpián a 6., a moszkvain a 4. helyre futott be az együttes, igaz, ekkor már sorait erősítette egy honvédos klasszis, bizonyos Kovács Péter is.
A balátlövő pályafutása során négyszer volt a bajnokság gólkirálya, ötször az év játékosa, 1978-ban vb-gólkirály, négyszer hívták meg a világválogatottba,
alázatával, szorgalmával társait is magával tudta ragadni.
Adalékként még egy, megdönthetetlennek tűnő rekord:
323 alkalommal szerepelt a magyar nemzeti csapatban, amelyben 1797(!) gólt szerzett.
Lehet(etlen) utánozni! A világbajnokságok azonban Kovács Péterrel sem hozták meg az áttörést. 1974-ben a 7. helyre futott be az együttes (a középdöntőben már nem tudott meccset nyerni), a legfelháborítóbb eset azonban az 1978-as dániai tornán esett meg.
Miután a franciákat és az NDK-t is legyőzte csapatunk, még mindig nem lehetett biztos a legjobb nyolc közé jutásban, hiszen tudta: ha vereséget szenved a négyszeres világbajnok románoktól, a hármas pontazonosságból a legrosszabbul kijőve nem jut a felsőházba.
1978. január 29-én Herningben azonban nem a románok győzték le a magyarokat, hanem egyértelmű csalás áldozatai lettünk.
21-21-es – számunkra kedvező – állásnál a románoké volt az utolsó támadás joga, és be is találtak, azonban minden számítás és az óra tanúsága szerint is jóval időn túl.
A gólt megadták, majd visszavonták, végül mégis megadták, a mieink pedig csak a 9. helyért folytathatták
(amit meg is szereztek), ám a tehetetlen dühön kívül nem volt más eszközük (óvásunkat elutasították).
1982 újabb 9. helyet hozott az NSZK-beli világbajnokságon. Hogy ismét mennyivel több volt a tornában, jól jelzi a legjátszott hét mérkőzésből négy, a svédek, a spanyolok, a jugoszlávok és a dánok elleni találkozóink végeredménye: 20-20, 20-20, 20-20, 19-19. És ez nem elírás. Matematikailag szinte lehetetlen, kézilabdában – egyszer az életben – lehetséges.
Ha létezett volna akkor sportfogadás, egy sikeres négyes kötéssel több tízezerszeres pénzt nyerhetett volna, aki erre a megvalósuló képtelenségre teszi tétjét.
Az akkori együttesben már bontogatta szárnyait az új generáció, hiszen a vezér Kovács Péter mellett a kapus Hoffmann László, a balkezes bombázó, Gyurka János, és az ifjú irányító-tehetség, Kovács Mihály is ott volt a válogatottban.
A korszak felelevenítését azonban a kesergés helyett inkább zárjuk a magyar férfi klubkézilabdázás legnagyobb sikerével.
A Bp. Honvéd 1982-ben, soraiban többek között a két Kováccsal (Lászlóval a kispadon és Péterrel a pályán), Őri Péterrel, Kenyeres Józseffel ismét BEK-döntőbe került,
miután sikerrel jutott túl a görög Ionikoszon, a francia Gagny-n, a svéd Helsingborgon és a dán Helsingőrön.
A svájci Ottmar St. Gallen elleni fináléban pedig szintén nem volt pardon: hazai pályán 25-16, idegenben 24-18 – kettős győzelemmel, magyar örömünneppel zárult a BEK-sorozat, végre az első helyen zárt egy magyar férfi kézilabdacsapat, olyan évek után, amelyekben, bár megérdemelte volna, még éremközelbe sem jutott, megannyi világklasszisa ellenére.
Liszkay Gábor Levente