Ha a Magyarország által is bojkottált 1984-es olimpiát nem számoljuk bele, akkor a 2016-os riói olimpia volt az első, amelyen sem a női, sem a férfi kézilabda-válogatottnak nem szurkolhattunk. Nem csak emiatt volt kiemelkedő fontosságú a márciusi selejtezőtorna sikerrel való teljesítése a nők számára, hanem a sportág átlag feletti népszerűsége miatt sem vette volna ki jól magát, ha zsinórban két olimpián sem lehet ott egyik válogatottunk sem.
A magyar válogatott összeszedte magát, és megnyerte a Szerbia elleni kulcsmeccset, aminek köszönhetően kijutott a tokiói olimpiára.
A sikernek köszönhetően 13 év után lehetett ott a női nemzeti csapat az ötkarikás játékokon.
Nem csak a tokiói szereplés, de maga az út Tokióba is igencsak rapszodikusra sikerült, de a végén mindkettőnek pozitív kicsengése lett. Kim Rasmussen 2016 és 2019 között az utánpótlásszinten a világ legjobbjainak számító fiatalok beépítésével megalapozta a kijutást. Még a dán szövetségi kapitány irányítása alatt sikerült 2018-ban azt a 7. helyet elérni, amivel részt vehettek az olimpiai selejtezőn.
Rasmussen a győri tornán nem csak azért nem ülhetett már le a kispadra, mert magával az olimpiával együtt a járvány miatt egy évvel elhalasztották azt is, hanem mert előtte a 2019-es világbajnokságon kiesett a csoportkörből, sőt a Románia ellen elveszített összecsapást követően bemutatott produkciója miatt a nemzetközi szövetség eltiltotta őt.
Az MKSZ-nek gyorsan kellett döntenie és egy vészmegoldásra esett a választásuk. Elek Gábor és Danyi Gábor, a két legjobb klubcsapat, a Győri Audi ETO és az FTC-Rail Cargo Hungária vezetőedzőjeként társkapitányként kezdhették meg a munkát. 2020 márciusában a selejtezőtorna halasztása miatt még nem, de a 2020-as, szintén rosszul sikerült Európa-bajnokságon már kiderült, hogy ebben a formában ez a dolog nem fog működni.
A torna után Elek Gábor lett a szövetségi kapitány, Danyi pedig edzőként tevékenykedhetett tovább a válogatott mellett. Kettejük munkáját az aktív játéktól a 2020-21-es szezon végén elbúcsúzó Görbicz Anita segítette. A célt sikerült elérni, így még a rendkívül nehéz sorsolás ellenére is bizakodva várhattuk a nyarat.
A siófoki felkészülési mérkőzések jól is sikerültek, Montenegrót egyszer, Brazíliát kétszer is sikerült legyőznie a mieinknek. Ezeket a találkozókat már a 17 fős olimpiai keret játszotta le. A sérülésből lábadozó Kovacsics Anikó állapota bizakodásra adott okot, valamint Elek Gábor olyan új elemeket is kipróbált, mint amilyen a három irányítós játék volt Szucsánszki Zitával és Vámos Petrával kiegészülve.
Sajnos ezt nem sokat láthattuk Tokióban, ugyanis Kovacsics válla már a Franciaország elleni első meccs utáni edzésen ismét megsérült. Helyére jött Helembai Fanny, akinek játéka már az Eb-n is az egyik legnagyobb pozitívum volt. A második cserére az orosz csapat elleni újabb vereséget követően kellett sort keríteni, amikor Szucsánszki válla ugrott ki a 38-31-re elveszített meccs első szakaszában.
Ez utóbbi azt jelentette, hogy a kézilabdavilág egyik legnagyobb tehetsége,
Vámos Petra egyedüliként maradt a legfontosabb poszton. Azonban a 20 éves fiatal élni tudott a lehetőséggel, 26 góljával az olimpia legeredményesebb magyarja lett.
13 gólpasszánál csak Háfra Noémi adott többet a mieink közül (20-at). A debreceniek kiválósága egy az egy ellen szinte bárkit képes volt megverni nem csak a halálcsoportban, de a Norvégia elleni negyeddöntőben is, valamint Elek Gábor a büntetők elvégzésénél is számított rá (7/13).
„Teher alatt nő a pálma" - a kényszer szülte megoldásnak köszönhetően a következő három-hét év meghatározó játékosai egy olimpián csiszolódhattak egymás oldalán. Volt olyan, amikor a pályán lévők átlagéletkora nem volt több mint 22,7 év.
Bíró Blanka, Márton Gréta, Háfra Noémi, Vámos Petra, Bordás Réka, Klujber Katrin, Lukács Viktória – könnyen lehet, hogy ez lesz a következő olimpiai ciklus alapcsapata.
A Norvégia elleni negyeddöntőben Bordás Rékát fedezhettük fel magunknak végérvényesen, aki támadásban és védekezésben is az elmúlt másfél évtized legígéretesebb beállójának tűnik az alapján, amit ebben a két hétben nyújtott.
Az első három meccsen látott kiábrándítónak tűnő játék után a spanyolok és a svédek ellen megérkezett a sokak által hiányolt küzdőszellem is a csapatba.
Norvégia ellen pedig Katrine Lunde pályára lépéséig a férfiválogatott 2012-es Izland elleni bravúrjánál is nagyobb csoda nézett ki.
Nem mehetünk el szó nélkül – sőt, lehet, hogy vele kellett volna kezdeni – Tomori Zsuzsanna teljesítménye mellett sem, aki 34 éves kora ellenére is világklasszis formában végezte el a rá bízott vezérfeladatokat. Fantasztikusan irányította a védekezést, jól ért fel a lerohanásokkal, és amikor az irányítóink sérülése miatt bent kellett maradnia támadásban, akkor is kiválóan játszott. Talán az ő pótlása lesz a következő három év legnehezebb megoldandó feladata.
Valamint az, hogy egy főállású szövetségi kapitánnyal lehessen megkezdeni az építkezést Párizsra. Az Eiffel-torony alapjai megvannak, a jövőbeli potenciális kulcsemberek értékes tapasztalatokat gyűjtöttek, most pedig jöhet az extra. Októberben már Eb-selejtezők várnak a válogatottra, és a Portugália, illetve Szlovákia elleni találkozók jó alkalmat szolgáltathatnak majd az egymásra hangolódásra a decemberi, történelmi jelentőségű világbajnokság előtt.
Nem vagyunk róla meggyőződve, hogy a nőknél a 32 csapatos világbajnokság olyan jól fog elsülni, mint a férfiak számára elsült. Az uraknál az olimpia is bizonyította, hogy volt alapja a bővítésnek – de erről majd később. A 2016-os riói olimpia óta a női szakágban tovább nőttek az egyenlőtlenségek, az elmúlt öt év négy, de inkább három ország dominanciájáról szólt.
Franciaország, Oroszország és Norvégia látszólag nagyon elhúzott a világ (Európa) többi részétől az elmúlt időszakban.
A norvégok csak a 2018-as Eb-n, a franciák csak a 2019-es vb-n, az oroszok pedig csak a 2017-es vb-n és 2020-as Eb-n nem tudtak bejutni az elődöntőbe az elmúlt hét világeseményen. Negyedik erőként ott van Hollandia, amelyik a 2019-es világbajnok csapatán próbál éppen fiatalítani – ehhez az alapanyag megvan, de még sincs könnyű dolguk Estevana Polman sérülései és Nycke Groot végső visszavonulása miatt.
Svédország éppen felszálló ágban van, és annak ellenére tudta megnyerni a halálcsoportot és bejutni a négy közé, hogy legendája, Isabelle Gulldén varázslatos megoldásait Tokióban már nélkülözniük kellett. A mögöttük lévő hat-nyolc válogatott között van a magyar is, innen lehetne egy jó koncepcióval feljebb emelkednünk a következő három évben.
A játékosokban rejlő potenciál megvan hozzá, elég csak Vámos Petrára gondolni, aki a norvég Henny Reistaddal, az orosz Jelena Mihajlicsenkóval és a francia Pauletta Foppával együtt az irányt mutathatja mindenki másnak. Nem véletlen, hogy ez a három fiatal világsztár is a három domináns csapatot erősíti. Ez is egy újabb bizonyíték, hogy mennyire nehéz lesz őket leszorítani a Top 3-ból.
Franciaország kimagasló védekezésének köszönhetően nyerte meg az olimpiát.
Olivier Krumbholz csapata nem mindig játszik olyan látványosan, mint Norvégia, de a hatékonyságukat és profizmusukat tekintve mindenképp felveszik a versenyt a skandinávokkal. Az oroszoknak köszönhetően ezúttal nem kellett szembenézniük velük a döntőben, ahol szinte végig vezetve múlták felül ellenfelüket.
Az oroszok nem tudtak címet védeni, csalódottságuk és mentális fáradtságuk ki is jött a 30-25-re elveszített finálé után. Előbb a torna legértékesebb játékosának megválasztott Anna Vjahirjeva, majd a szintén parádézó irányítójuk, Darja Dmitrijeva jelentette be ideiglenes visszavonulását. Tették ezt úgy, hogy mindketten alig múltak 26 évesek.
Szeretném felfüggeszteni a karrieremet. Tartanom kell egy kis szünetet, hogy rendbe tegyem magamat, a testemet és a lelkemet. Egész életemben kézilabdáztam, el sem tudom képzelni, hogyan élnék nélküle, de ha nem tartok szünetet, minden könnyekkel végződhet...
– nyilatkozta könnyeivel küszködve Vjahrjeva, akinek a játékát azért élmény nézni, mert törékeny testalkatát és látványos megmozdulásait figyelve bárkinek reményt ad arra, hogy nem muszáj nagy darabnak lenni ahhoz, hogy valaki a világ legjobbja legyen, még az egyik legfizikálisabb sportágban sem.
Ezzel a mentális és fizikai fáradtsággal, ami Vjahirjevát is az uralma alá kerítette, a sportági döntéshozóknak ideje lenne végre elkezdeni foglalkozni, mert most tényleg a kézilabdázás egyik arca áll partvonalon kívülre. A túl sok mérkőzésre már évek óta panaszkodnak a női és a férfi világklasszisok egyaránt, de a 2019-es férfi világbajnokságon elindult „Don't play the players!" (magyarul: Ne játssz a játékosokkal! – a szerk.) kampány egyelőre süket fülekre lelt.
Az IHF "válasza" a világbajnokság bővítése volt (ez egy meccsel kevesebbel jár, de a versenyrendszer átalakulásával ezek a meccsek sokkal élesebbek), a világ legerősebb bajnokságában, a Bundesligában a koronavírus miatt nem 38, hanem 42 meccses szezont rendeztek, a Bajnokok Ligáját pedig szintén egy évvel ezelőtt alakították át 16 csapatos szuperligává. A térdsérülések mindennapossá váltak a legmagasabb szinten.
Ami a jelenlegi tendenciáknak megágyaz, az a sportág töretlen fejlődése, és a férfiaknál tapasztalt egyre nagyobb változatosság. Mondjuk a világversenyek dobogóin ez MÉG(!) nem látszódik, de már a világ 20. legjobb válogatottja ellen sem lehet biztosra menni senkinek sem.
A férfi mezőny a nőivel szemben egyre kevésbé Európa-központú, és a tradicionális kézilabdanemzeteket is egyre többször kapják el.
Az elsőre a "sivatagi" és a dél-amerikai kézilabda térhódítása, utóbbira Norvégia (a férfiaknál 2016 előtt nem számítottak meghatározó nemzetnek), Portugália és a magyar válogatott elmúlt két évben mutatott produkciója a jó példa.
Franciaország lett a harmadik olyan nemzet, amelyik ugyanazon az olimpián a női és a férfi tornát is megnyerte.
Korábban csak a Szovjetuniónak (1976) és Jugoszláviának (1984) sikerült az, ami most a galloknak. A férfiak ráadásul egy generációváltás kellős közepén értek fel újra a csúcsra úgy, hogy 2015 óta csupán a 2017-es, számukra hazai pályán megrendezett világbajnokságot tudták megnyerni.
A franciák két korszakos csapat, Dánia és Spanyolország sikerét tudták megakadályozni.
Nikola Karabatic bebizonyította, hogy ha nem sportfogadással vagy színészkedéssel foglalkozik, akkor tényleg ő minden idők legjobb kézilabdázója.
Mivel támadásban 22 lőtt góljára 16 technikai hiba jutott, ezért ezt a csapat védekezésének az irányításával talán még erősebben sikerült bizonyítania.
Azzal az elképesztő lábmunkával, amit ő és a teljes francia védelem a leggyorsabban támadó Dániával szemben bemutatott, áthatolhatatlan falat képeztek még a gólkirályi címével az olimpiák történetének legeredményesebb góllövőjévé váló Mikkel Hansennek és a torna MVP-jének, Mathias Gidselnek is. Ha pedig a fal hibázott, ott volt Vincent Gerard, aki tíz védését mind-mind fontos pillanatban mutatta be a döntőben.
Karabatic és a másik két veterán, Michael Guigou és Luc Abalo harmadik aranyérmüket szerezték, és mivel Rióból van egy ezüstérmük is, ezért minden idők legeredményesebb játékosaivá váltak az ötkarikás játékokon. Azt, hogy Karabatic a valaha volt legnagyobb játékos, az általa megnyert trófeák is alátámasztják.
A 37 éves klasszis háromszor is megcsinálta a kézilabdázás Grand Slamjét, azaz az olimpia mellett az Eb-t, a vb-t és a BL-t is megnyerte legalább háromszor. Legalább, mert vb-címe már négy van neki.
Most Tokióban úgy nyújtott kiemelkedőt, hogy tavaly októberben súlyos térdsérülést szenvedett, így a januári világversenyt ki is kellett hagynia.
Kíváncsian várjuk, mennyire motiválja az, hogy Párizsban hazai pályán léphetne pályára három év múlva.
Mivel Mikkel Hansen három évvel fiatalabb nála, és jövő nyártól 2025-ig már biztosan az Aalborg játékosa lesz, ezért az olimpiákon már 165 gólt szerző balátlövőt a francia fővárosban még biztosan láthatjuk majd.
A dánok Gidsel személyében egy hihetetlenül fürge és gyors lábú játékost találtak, aki segítheti a jobbátlövő posztnak a reneszánszát. A következő pár év legnagyobb tehetségei közül jó néhányan (Dika Mem, Máthé Dominik, Magnus Röd, Omar Yahia, Melvyn Richardson) balkezes átlövők.
Ami szintén figyelemre méltó, hogy végre balkezes játékosokat is kipróbálnak irányítóban a legmagasabb szinten.
Guillaume Gille, a végső győztes franciák, és Jordi Ribera, a bronzérmes spanyolok szövetségi kapitánya a legfontosabb poszton számolt Nedim Remilivel, illetve Alex Dujshebaevvel, ami szintén a sportág változatosságát hivatott előre mozdítani. Érdemes megjegyezni, hogy mindkettejük szerepeltetése már le volt tesztelve az előző szezonban a PSG-ben, valamint a Kielcében, ami után most a kapitányok aratták le a babérokat.
Dujshebaev pedig egyre inkább méltó a nevére, amit ezen az olimpián irányítójátéka mellett a kulcspillanatokban szerzett góljaival is bizonyított. A tavalyi horvátok elleni Eb-döntőben még „csak" a mindent eldöntő gólt lőtte be, most Tokióban a németek elleni hajrában Spanyolország az ő duplájával fordított, majd a svédek elleni negyeddöntőben is győztes gólt szerzett.
A spanyolok Egyiptom elleni bronzmérkőzésén is gólt szerzett a hajrában, azonban az utolsó találat a 40 éves irányító-legenda Raúl Entrerríosé lett, aki így a lehető legszebben tudott visszavonulni. A spanyol aranygenerációból nem ő az egyetlen, akit a japán fővárosban láthattunk utoljára. Julen Aguinagalde, Dani Sarmiento, Viran Morros, Antonio García és Gedeon Guardiola is túl van már a 36 éves koron. Ez azt jelenti, hogy Párizsig irányítóban, beállóban és a védelem közepén teljesen újra kell majd építeni ezt az együttest.
Nem úgy az egyiptomit, amely a következő három világeseményén a dobogóra is esélyes lesz.
Idén még elveszítettek három nagy meccset – előbb a dánok elleni vb-negyeddöntőt, majd a franciák és a spanyolok elleni olimpiai elődöntőt és bronzmeccset. Ez szerintünk a következő három évben már nem biztos, hogy hasonlóképpen fog majd alakulni.
A visszavonuló legendával, Ahmed El-Ahmarral tökéletes párost alakító, a torna álomcsapatába is bekerülő veszprémi Omar Yahia képességeit a következő szezonban is hétről hétre közvetlen közelről csodálhatjuk majd. Ő és a többi hátsó poszton játszó kézilabdázó már az első lépésével képes bárkit megverni, aki vele szemben védekezik.
Nem véletlen, hogy Ali Zeint leigazolta a Barcelona, Ahmed Hesham már utánpótlásszinten is kiemelkedett korosztályából, Yehia El-Deraa pedig játékstílusa alapján nyugodtan kiérdemelheti az „egyiptomi Karabatic" címet, ha így folytatja. A 205 centiméter magas Hassan Walid lövéseivel szemben már a világ legjobb kapusainak is meggyűlt a baja Tokióban, pedig Heshamhoz hasonlóan ő is még csak 21 éves.
Inkább az lenne a meglepetés, ha Roberto García csapata nem nyerne érmet az előttünk álló időszakban. Azonban a következő világeseményen őket pont nem láthatjuk, hiszen januárban Magyarországon és Szlovákiában Európa-bajnokságot rendeznek majd.
Ettől függetlenül kíváncsiak várhatjuk, hogy a többi új hullámos csapat mire lesz képes. És az is biztos, hogy a Balkánon is készülnek valamire, miután sem Szlovénia, sem Horvátország, sem Szerbia nem jutott ki az olimpiára. Izgalmas évek előtt áll a kézilabdavilág.
