Nem a 15. helyezés a reális pozíciója a magyar kézilabda-válogatottnak

Az elképesztő meccseket hozó - Szlovákiával közösen megrendezett - férfi kézilabda Európa-bajnokság ismét bebizonyította, hogy kevés élvezetesebb sportesemény van Európában, mint a sportág legerősebb világeseménye. Sajnos a magyar válogatott számára olyan hamar véget ért a kontinensviadal, hogy utána úgy tűnt, mintha a középdöntőtől egy teljesen másik eseményen lennénk, pedig egy és ugyanaz volt. Gulyás István csapata fantasztikus hangulatban nagyot küzdve nüanszokkal ugyan, de váratlanul már a csoportkörben kiesett és a 15. helyen zárt. Korai lenne temetni azt a csapatot, amelyik az Eb-ig vezető két évben megannyi szép pillanatot okozott nekünk.

Irdatlan pech, vagy a rendszer hibája?

A magyar kézilabda-válogatott játékosai teljes mértékben tisztában voltak vele, hogy egy óriási soha vissza nem térő alkalom előtt állnak azáltal, hogy 2022 januárjában hazai pályán léphetnek pályára az Európa-bajnokságon. Mindannyian erre készültek az elmúlt két és fél évben, azonban a torna sajnos a lehető leghamarabb véget ért a mieink számára.

Gulyás István, Chema Rodríguez és Nagy László 2019 nyarán vették át a nemzeti csapat irányítását, hogy a vadiúj népligeti arénában kb. 20 ezer néző szurkolásától vezérelve minél jobb eredményt érjenek el. Erre az előző, 9. hellyel záruló Eb és a tavalyi 5. pozícióval lehozott vb mellett az ezeken az eseményeken mutatott játék alapján minden esély meg is volt.

Máthé Dominik portugálok ellen dobott győztes gólja mindenképp a szép emlékek közé tartozik Fotó: Csudai Sándor - Origo

Egyesek az éremszerzést sem tartották elérhetetlennek, de az a hőn áhított 3. hely elég messzinek tűnt úgy, hogy a magyar válogatottnak soha nem ment igazán jól a kontinenstornákon. A sportág Európa-központúsága miatt az olimpia, vb, Eb trióból messze utóbbi számít a legnehezebb világversenynek, amit az is alátámaszt, hogy a két legjobb helyezésünk is (1998 – 6. hely, 1994 – 7. hely) még az ezredforduló előtti, kisebb létszámú tornákon jött össze.

Lehetettek a mostanihoz hasonlóan bármennyire is szerethető csapataink egy-egy tornán, stabilan nem sikerült jó teljesítményt nyújtanunk az Eb-ken belül. Ha jött egy világraszóló bravúr, akkor utána szinte törvényszerűen egy gyengébb meccs következett ellenféltől függetlenül. A két évvel ezelőtti Eb-n a fantasztikus csoportkörös továbbjutás után az ellenfelekre pillantva minimum az 5-6. helyosztó elérhetőnek tűnt, azonban a végére erőnlétileg elfogytak a mieink.

Ez nem véletlen, az Európa-bajnokságokon ugyanis a vb-kkel és az olimpiákkal szemben nincs könnyű meccs.

A mezőny 16-ról 24 csapatosra való bővítése is abszolút jó döntésnek bizonyult, ráadásul az új rendszerben, ahol a csoportkör után megfeleződik a mezőny, már nagyon apró nüanszok döntenek a továbbjutásról. Négyből már nem három, hanem csak két együttes jut be a középdöntőbe egy-egy kvartettből.

A portugálok elleni győzelem során egymásra talált a csapat és szurkolóik Fotó: Csudai Sándor - Origo

A sorsolás pillanatában bizakodhattunk, hogy az igazán nagy kézilabdanemzeteket sikerült az első szakaszban elkerülnünk. Hollandia, Portugália és Izland is veszélyes ellenfelek, de egyikük sem olyan, akit ne tudnánk hazai pályán legyőzni – gondolhattuk. Nem lett igazunk. Rögtön a német-skandináv típusú gyorsabb kézilabdát képviselő hollandok igencsak megleptek bennünket, 31-28-as sokkoló csapást mérve válogatottunkra már a nyitányon.

Innentől kezdve óriási győzelmi kényszer volt a fiúkon, amit részben a hollandok ellen elbukott meccsel tettek magukra. A több sztárjukat is nélkülözni kényszerülő Portugália ellen őrült izgalmak közepette sikerült Máthé Dominik utolsó másodpercekben dobott góljával 31-30-ra diadalmaskodni, hogy két nappal utána jöjjön az Izland elleni mindent eldöntő találkozó.

Az a meccs is 31-30-as eredménnyel ért véget, de sajnos nem a mi javunkra, ami egyben a magyar válogatott kiesését jelentette.

Nem Lékai Mátén múlt a magyar csapat jó szereplése, aki fontos pillanatokban is vállalta a vezérszerepet Fotó: Csudai Sándor - Origo

A sors furcsa fintora, hogy legnagyobb sztárunk, Bánhidi Bence pont azon a találkozón nem lépett pályára sérülés miatt, amelyiket sikerült megnyernünk. Szintén érdekes egybeesés, hogy míg sokan a szélsőjátékunk hiányát okolták a kiesés után, így is sikerült a három meccsen 89 alkalommal a kapuba találni.

Az tényleg szembeötlő volt, hogy mennyire kevés helyzetünk jött ki a szélre, ami megkönnyítette az ellenfelek játékosainak a dolgát, mert így jobban tudták szűkíteni azt a zónát, amiben védekezniük kellett. Nagyon hiányoztak például azok a technikai megoldások az átlövőinktől, amit korábban Nagy Lászlótól és Ilyés Ferenctől is láthattunk, hogy milyen zseniális hát mögötti passzokkal képesek lehúzni a labdát a szélre, miután az 1-es és 2-es védők figyelmét magukra vonták.

Ha azt vesszük, hogy a középre koncentrálódott játékunkkal is majdnem sikerült meccsenként 30 gólt dobni átlagban, akkor bele sem merünk gondolni, hogy egy picivel változatosabb taktikai repertoárral mire lehetünk képesek a következő években. Az, hogy a szélsőink valójában mire képesek, nem is tudott kiderülni pont ezen okból kifolyólag.

Bánhidi Bence pont azon a meccsen nem játszott, amit a magyar válogatott megnyert Fotó: Csudai Sándor - Origo

Azzal, hogy domináns átlövőjátékkal nem lehet meccseket nyerni, nem tudunk egyet érteni, de azzal igen, hogy nem szabad csak erre az egyetlen dologra hagyatkoznunk. Mert akkor nem utoljára jártunk úgy, mint Izland ellen, amikor a hajrában Björgvinn Páll Gustavsson szinte kottából olvasta az átlövéseinket, jobb híján mégis a 9-11 méter körüli távból eldobott „kényszerlövésekkel" próbáltuk a szorított helyzeteket megoldani.

Ami aggasztóbb volt, az mégis inkább a védekezésünk: még napjaink felgyorsult és kiegyenlített kézilabdázásában is nagyon sok az a 92 gól, amit a három meccsen kaptunk.

Sajnos Mikler Roland és Székely Márton sem tudták a vesztes meccsek legfontosabb pillanataiban úgy lehúzni a rolót, ahogyan például Mikler tette két éve pont Izland ellen. Minden esetre a válogatott egyik felfedezettje a szurkolók számára mégis Székely lett, akinek egyértelműen jót tett a külföldi légióskodás.

Ha egy magyar játékos fejlődni szeretne, akkor mostanában azt a tanácsot kapja, hogy minél hamarabb menjen ki külföldi topligákba (francia, német, dán) és ott harcoljon ki magának minél több játéklehetőséget. Székelyhez hasonlóan már Máthé (nyárig Elverum, majd PSG), Szita Zoltán (Plockban játszik, de nyáron hazajön Szegedre) és Hanusz Egon (Stuttgart) is ezen az úton jár. Márpedig utóbbi három fiatal kézilabdázó jelenthetik a magyar csapat közeljövőjét.

Nem fért bele a Hollandia elleni sokkoló vereség Fotó: Csudai Sándor - Origo

Visszatérve a védekezésre az látszott, hogy már csupán a fizikai paramétereinkkel nem tudjuk 60 percen át felvenni a versenyt az alacsonyabb, de fürgébb lábbal támadó, jól cselező ellenfelekkel szemben. A hollandok Luc Steins és Kay Smits személyében két ebbe a kategóriába tartozó játékos vezérletével leptek meg minket a nyitányon.

És ez egyáltalán nem azon múlik, hogy hányat cserélünk támadásból védekezésbe.

Kell jobb példa annál, mint az, hogy Jordi Ribera, a spanyol válogatott szövetségi kapitánya a Dánia ellen szenzációs húzásokkal megfordított elődöntőben helyenként hármat is cserélt.

Vajon a Gulyás István vezette szakmai stáb maradhat-e a válogatott élén? Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ahol gyengébbek vagyunk, azok az átmenetek, gyors lerohanásos taktikai elemünk például nem is igazán volt. A spanyolok sem szoktak rohanni a játék ezen szakaszában, „cserébe" a visszarendeződésük még két cserével is példaértékű a legerősebb riválisokkal szemben is.

Sok ideje nem lesz a tanulságok levonására a szakmai stábnak, holott még az sem biztos, hogy változatlan összeállításban folytathatják a munkát. A 2023-as világbajnokság már a párizsi olimpiai kvalifikáció szempontjából is kulcsfontosságú lesz, amire előbb április közepén az Izrael-Litvánia párharc győztese ellen kell kiharcolni a kijutást.

Az elmúlt öt év felnőtt férfi kézilabdás világeseményein elért helyezések, illetve azok átlaga Forrás: Szendrei Zoltán

Vajon reális lenne-e sorozatban a harmadik olimpiáról lemaradnia a magyar válogatottnak?

A múltja alapján nem, és a jelene alapján sem feltétlenül. Csak a következő két évben dől el, hogy mi a realitás: a 2021-es vb-5. hely vagy ez a mostani 15. pozíció, ami statisztikailag minden idők legrosszabb Eb-szereplését jelenti. Az igazság szokás szerint valahol félúton van, de ez a görbe csak pár év múlva fog kirajzolódni.

Vannak a kézilabdanemzetek, és van mindenki más

Arról, hogy melyek azok a csapatok, amelyek nálunk jóval meghatározóbbak, a saját szemünkkel győződhettünk volna(?) meg, ugyanis ez volt az első felnőtt férfi kézilabdás világesemény hazánkban. Azonban nem csak a magyar válogatott korai kiesése miatt nem tudott olyan szinten bekerülni az emberek mindennapjaiba, mint amit megérdemelt volna.

Pedig egy kézilabda Európa-bajnokság olyan prémium kategóriájú sportesemény, amilyenhez fogható nem csak Európában, de a tengerentúlon is csak nagyon kevés van.

Ehhez képest a népligeti MVM DOME a mieink kiesése után néhány játéknapon szinte kongott az ürességtől. Pedig az olimpiai bajnok Franciaország, a világbajnok Dánia, a mindig szimpatikus Izland és a szurkolói által leginkább támogatott Horvátország mellett Hollandia és Montenegró révén két meglepetéscsapat volt itt a középdöntőben.

A magyar válogatott korai kiesése után a világ legjobb kézilabdázói sem tudták megtölteni a népligeti MVM DOME-ot Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

A mindent eldöntő hétvégére pedig csatlakozott a végül a finálét egymással játszó Svédország és Spanyolország, illetve a sportág talán jelenlegi legnagyobb világsztárja, Sander Sagosen vezette Norvégia is. Ráadásul a Budapesten lejátszott utolsó hét meccs mindegyike a magas színvonalú játék mellett hihetetlen izgalmakat tartogatott. 28-28, 30-29, 34-33 hosszabbítás után, 29-25, 34-33, 35-32 hosszabbítás után, 27-26.

Egyszerűen nem elvárható senkitől, aki nem fanatikus kézilabda rajongó, hogy magyar érdekeltség nélküli játéknapokra kiadjon 15-20 ezer Forintot.

Az Eb-döntőn egy két fős családnak a jegyeket is beleszámolva közel 100 000 Ft-ot kellett volna elköltenie ahhoz, hogy ne éhezzen a meccsek közben, és esetleg valamilyen ajándéktárggyal tegye magának még szebbé az élményeit. A finálé napjára 20 ezer Ft volt a legolcsóbb jegy, ami sajnos nem a magyar pénztárcára volt szabva.

Óva intenénk attól mindenkit, hogy ezért a hazai szervezőket hibáztassa! Tudomásunk szerint ugyanis az EHF rendezvényein a belépők árazása az európai szövetség kezében van. Szinte biztosak vagyunk benne, hogy az itthoniak mindent megtettek azért, hogy valamelyest csökkentsék ezeket az összegeket, de a szigorú szabályok miatt erre nem kerülhetett sor.

A szegedi Horvátország-Szerbia mérkőzés az Európa-bajnokság egyik legjobb hangulatú mérkőzése volt Fotó: Csudai Sándor - Origo

A koronavírus-járvány ellenére is a kontinens minden pontjáról érkeztek szurkolók, akiknek a szórakozásához minden adott volt. A magyar szervezők fantasztikus showt építettek a rendezvény köré. Még azt sem tartjuk kizártnak, hogy pandémiamentes időszakban a négy elődöntőbe jutott kézilabdanemzet össze tudott volna gyűjteni 20 ezer embert, pláne itt Európa szívében.

Az Európa-bajnokságon az első öt helyen végző válogatott az elmúlt időszakban eléggé elkezdett meglógni a többi országtól.

Van egy borzasztóan erős középmezőny, amibe jelen állás szerint a magyar nemzeti csapat is tartozik, és van a Svédország, Spanyolország, Dánia, Franciaország, Norvégia ötös, amely a többiek felett helyezkedik el.

Közöttük általában a napi forma dönt, ezúttal a rekordbajnok Svédország javára. A skandinávok azáltal, hogy a döntőben Niclas Ekberg időntúli büntetőjével legyőzték Spanyolországot, továbbra is az egyetlen ország, amelyik sorozatban három Eb-t meg tudott nyerni. Mivel 1998, 2000 és 2002 előtt már 1994-ben is az ő nyakukba akasztották az aranyérmet, ezért ötödik végső sikerükkel megerősítették a vonatkozó rangsorban is az első helyüket.

A svéd válogatott ötödik alkalommal emelhette magasba az Eb-trófeát Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

Ugyan a trófeákat nem érdemre osztják, de két svédnek nagyon kijárt már egy nagy trófea.

Jim Gottfridsson 2018 után a második alkalommal lett a kézi-Eb legértékesebb játékosa.

Korábban csak Ivano Balicnak (2004, 2006) és Nikola Karabaticnak (2008, 2014) sikerült kétszer is MVP-nek lennie az Eb-k történetében. A 29 éves irányító 33 góllal és 47 assziszttal zárta a viadalt, így kétség sem férhet ahhoz, hogy megérdemelte az újabb elismerést.

Aki még nagyon rászolgált volna egy különdíjra, az nem más, mint a svédek kapusa, Andreas Palicka. A 35 esztendős játékos a mindent eldöntő hétvégén a franciák és a spanyolok ellen is emberfeletti teljesítményt nyújtott. A két meccsen összesen négy üres kapus gólt dobott, illetve 12+11 védéssel zárta a két legfontosabb fellépését.

Jim Gottfridsson lett az Európa-bajnokság legértékesebb játékosa Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

A sors igazságtalansága lett volna, ha ők ketten komoly válogatott-trófea nélkül kellett volna, hogy visszavonuljanak. Palicka esetében szimbolikus volt, hogy a díjátadó ceremónia után otthagyta a cipőjét a pódiumon. Ezzel hasonlóképp cselekedett, mint legendás honfitársa, Per Carlén az 1996-os atlantai olimpián, amikor bejelentette, hogy abbahagyja a játékot.

Viszont a svéd klasszis nagy eséllyel csak a nemzeti csapattól vonul vissza, mert már aláírta kétéves szerződését a Paris Saint-Germainnel, ahová a nyáron fog igazolni, így közel a 40-hez három év után ismét a Bajnokok Ligájában védhet majd hétről hétre. Azonban nekünk nem kell addig várnunk, hogy a világ legjobbjait újra láthassuk, a Telekom Veszprémmel és a Pick Szegeddel ugyanis már február 16-án folytatódik a legrangosabb európai kupasorozat.