Hősként ünnepelték a fiút, aki a meccs közben lopta el a labdát

A mindenkori amerikai elnök indítja a szezont, majd hét hónappal később a győztes csapat a hazai ünneplés után a Fehér Házba indul, hogy fogadja az ország első emberének gratulációját. Közte minden gárda játszik 162 alapszakasz-mérkőzést, majd a végső győztesnek három ellenfelénél kell jobbnak bizonyulni a rájátszásban. Az idei alapszakasz nagyjából a felénél tart, és hamarosan, július 11-én jön az amerikai sportokban kihagyhatatlan All Star mérkőzés. Tulajdonképpen mi is ez a sport, és mitől rajong érte mindenki az óceán túlpartján?

Repült a parafalabda, senki nem tudta hol áll meg. A Yankee Stadium több tízezres közönségének szinte minden tagja felemelkedett a helyéről, és követte az útját. Mindenki próbálta a szemével tolni azt, mert ha a vendég Baltimore Orioles játékosa elkapja azt a pályán belül, akkor a hazaiak ütője kiesik, és a csapat nem kap pontot. Ha viszont a labda a nézőtéren landol, vagyis nem tudja megszerezni az ellenfél védője, akkor

sorsdöntő pontot szerez a New York Yankees

az Amerikai Liga döntőjének első mérkőzésén. Feszült másodpercek voltak, és közeledett a sok-sok amerikai filmből ismert jelenet: a játékos felugrik a falra, annak tetejéről pedig lekapja kesztyűjével a labdát. Majd földöntúli boldogság. No, ezt a pillanatot nem akarta látni egyetlen New York-i drukker sem! Ám úgy tűnt: nem lehet meggátolni. A baltimore-i védő ugrott, közelített a labda a kesztyűjéhez, és elkerülhetetlennek tűnt a nagyszerű mentés.

Ám ekkor valami egészen váratlan dolog történt!

A fal fölött, a nézőtér első sorában ülő tinédzser (aki baseball-kesztyűvel ment a meccsre, mint a nézők egy jelentős része) benyúlt a pálya fölé, és „ellopta" a labdát az ellenfél játékosa elől.

Nagyjából olyan dolog ez, mintha fociban a hazaiak csatára kapura tör, és közben a vendégek kapusát egy pályára rohanó néző elgáncsolja, hogy ne tudjon védeni. Vagy az a megtörtént eset, amikor az osztrák „kézilabda-pápa",

Gunnar Prokop a kispad mellől a pályára belépve felrúgta az ellenfél kapura törő játékosát.

Prokop és csapata természetesen súlyos büntetést kapott, míg a labdarúgó-példa esetében sem képzelhető el, hogy a vázolt esetben gólt ítéljen a bíró. Továbbá az sem, hogy a hazai csapat ne kapjon elrettentő büntetést.

Egy ilyen labdát követ feszült figyelemmel Amerika nagy része a nyár során Forrás: A szerző felvétele

Európai aggyal azt gondolnánk, hogy a New York-i kölyköt előbb felpofozták a körülötte ülők, majd a rendezők kivezették, a játékvezetők pedig érvénytelenítették a pontot, és annak újrajátszását rendelték el, mint a teniszben.

Erről szó sincs!

A New York Yankees megkapta a pontot, a gyereket hősként ünnepelték a nézőtéren,

vigyorogva mutogatta a megszerzett labdát. A Yankees ezzel a csínnyel 5-4-re megnyerte azt a meccset, diadalmaskodott a szériában, majd elhódította a bajnoki címet. Jeffrey Maier, a kölyök pedig ezen találkozó után úgy nyilatkozott a televízióban, mint a legnagyobb sztárok, nagyobb teret kapott, mint a játékos, aki elütötte azt a labdát. Sőt, ennek a meccsnek az „Arany kesztyű"-díját is neki ítélték, majd a győztes csapatot ünneplő kiadványban egész oldalas kép jelent meg róla, és a zsákmányolt labdáról.

Nem csibész, hanem hős: a kölyök a nézőtérről segítette győzelemhez csapatát Forrás: A szerző gyűjteményéből

Évtizedekkel később pedig az MLB (ez a Major League Baseball rövidítése) történetének legemlékezetesebb 10 jelenete közé is beválasztották ezt a „szemtelenséget". Ezen sorok írója pedig boldogan konstatálta, hogy ha már turistaként Amerikában járva kijutott egy basaball meccsre, rögtön egy történelmi találkozó (és jelenet) részese lehetett.

A jegy, mellyel ezt a történelmi jelenetet lehetett megnézni 1996 őszén New Yorkban Forrás: A szerző gyűjteményéből

Azt hiszem ezen apró emlék felidézése is bizonyítja, hogy a baseball egy kicsit más sport, mint azok, melyeket megszoktunk a mi kis konzervatív kontinensünkön.

A baseballra lehet igazán azt mondani, hogy „tiszta Amerika".

Mert azzal, hogy úgy építik a stadiont, hogy ilyen előfordulhasson, generálnak ilyen tipikusan amerikai szituációt. Meg azzal is, hogy a mérkőzések legfontosabb részénél, a dobásoknál továbbra is egy korlátozott látószöggel rendelkező bíró dönti el, hogy jó helyre ment a 120-140 kilóméter/órával süvítő labda, vagy nem. Pedig tökéletes technika van ennek megállapítására, a televíziós közvetítésekben gyakran "leleplezik" a bíró tévedését, de ha a teniszhez hasonlóan itt is működne egy "sólyomszem", akkor miről vitatkoznának évekig a drukkerek?

A dobókra fontos feladat hárul Forrás: AFP/Getty Images/Doug Pensinger

Igazából magyar neve sincs a baseballnak, itt-ott fordítják bázislabdának, vagy alaplabdának, de ezek nem igazán terjedtek el. Ahogy maga a sport sem. Holott 1992 óta van Magyarországon szövetsége a sportágnak, és ekkor indult az első bajnoki szezon is nálunk. Ennek több mint harminc éve.

De valaki meg tudja mondani kapásból, hogy ki lett tavaly a bajnok?

Amerikában nagy hősök a baseball-játékosok, pl. azok, akik a fal tetejéről leszedik a labdát. Persze, ha hagyják nekik Forrás: AFP/Getty Images/G. Newman Lowrance

Pedig az őshazájában nagy múltja van a labdaütögetésnek, és bázisról bázisra futásnak. Százhúsz éve,

1903-ban rendezték meg először a World Seriest,

aminek szintén nincs elfogadott magyar fordítása.
Pedig egy kontinenst tart lázban áprilistól novemberig. Természetesen májusban és júniusban, amikor tart a végjáték a kosárlabda NBA-ben és a jégkorong NHL-ben, akkor kisebb nézettséggel zajlanak az események, de

ilyenkor nyáron az amerikai sportrajongóknak csak ez van.

Meg a sport iránt kevésbé fogékonyaknak is. Ugyanis a baseball stadionok olyan közösségi térként funkcionálnak, mint a bevásárlóközpontok. Az alapszakasz egy-egy meccsére már néhány dollárért be lehet jutni, ott kedélyes beszélgetések közepette lehet vacsorázni, iszogatni, sok helyen élvezni az esti város panorámáját.

Míg a játékosok a pályán "törik magukat", addig a nézők esznek-isznak Forrás: Getty Images via AFP/2023 Getty Images/Mark Blinch

A már említett Yankee Stadiumból, mely Bronxban van, remek kilátás nyílik a „Nagy Alma" belvárosára, Manhattan-re. Egy este hétkor, napfényben kezdődő találkozó közben szépen besötétedik, kigyúlnak a világ egyik legismertebb „downtown"-jának fényei, fenséges háttérként szolgálva a baseball találkozónak.

Fogy a kóla, a gyanús szószokkal leöntött műétel, és közben a pályán még valami meccs is zajlik.

Minden gárda 162 találkozót vív az alapszakaszban, vagyis egy-egy találkozónak nincs akkora tétje, mint az amerikai foci, az NFL alapszakaszában. A csapatonként lejátszott

162 találkozó után alakul ki a rájátszás mezőnye,

ekkor indul az igazi harc a bajnoki címért. Ennek a csúcseseménye a már említett World Series, amit ha mindenképpen le szeretnénk fordítani, akkor világbajnoki sorozatnak kellene, ami olyan amerikai módon „szerény" meghatározása az eseménynek.

A World Series egyrészt helytálló megnevezés, mert a világ legjobb játékosai közül csak néhány japán és sok kubai nem az MLB-ben keresi a kenyerét (és a rá helyezhető kaviárját), de másrészt kicsit felülvizsgálandó, mert a szezon előtti azon eseményen, melyen válogatott csapatok mérték össze az erejüket bizony az Egyesült Államok képviselői csak nagy nehézségek árán győztek a negyeddöntőben Venezuela ellen, a fináléban pedig vereséget szenvedtek Japántól.

Kazuma Okamoto hazafutásával győzte le Japán a szuper amerikai válogatottat Forrás: The Yomiuri Shimbun via AFP/Yomiuri/Naoya Azuma

Ám a „tiszta Amerika" címke azért sem vehető el a baseballtól, mert az ország mindenkori vezetőjének is komoly szerep jut a Major League Baseball-ban. A szezon első találkozójának kezdődobását már egy jó ideje (ha éppen nincs valami halaszthatatlan programja)

a hivatalban lévő amerikai elnök végzi el.

A politika irányítói közül sokan gyakran feltűnnek egy-egy mérkőzésen, a rájátszásban pedig szinte kötelező egy szenátornak választókörzetének csapatát a helyszínen biztatni.

Nyolc szezon kezdődött George W. Bush dobásával Forrás: Getty Images via AFP/2010 Getty Images/Elsa

George W. Bush ennél több szerepet is vállalt a sportágban. Az ifjabbik Bushnak 1989-től 1998-ig jelentős tulajdonrésze volt a Texas Rangers csapatában, elnökké választása után vált meg részvényei utolsó részétől. Ezt követően „csak" a szezon kezdődobásait végezte el, majd természetesen minden évben

az aktuális bajnokcsapatot vendégül látta a Fehér Házban.

Ami szintén kötelező program. Pechére kedvenceit soha nem ünnepelhette a hivatalában, sőt az arlingtoni csapat még soha nem nyerte meg a World Seriest. Viszont a hivatali ideje utáni két évben, 2010-ben és 2011-ben is döntőt játszott, és ő

a rájátszás egyetlen hazai mérkőzését sem hagyta ki.

Néha elkísérte őt egy-egy meccsre az akkor már 90. életévéhez közelítő édesapja is, aki szintén volt az Egyesült Államok elnöke.

Az idősebb Bush elnök még akkor is kijárt a Texas Rangers meccseire, mikor már alig tudott járni. Itt a fia viszi körbe a stadionban Forrás: Getty Images via AFP/2010 Getty Images/Christian Petersen

Az amerikai baseballról tényleg elmondható, hogy a legszegényebb rétegektől az elnökökig mindenki kíváncsi rá. És mindenki ért is hozzá. A népszerűsége nyilván abban rejlik, hogy

ezt mindenki, valamilyen szinten kipróbálja.

Mert egy labdát eldobni minden egészséges ember tud, és mindenki megpróbálhatja azt egy ütésre teljesen alkalmatlan hengeres „husánggal" eltalálni. A többi már csak bónusz. Négyszer 28 méter futás, egyeseknek dobás 19 méterről egy 43 x 60 centis elméleti téglalapba. Ez utóbbi nem könnyű, és ezt a feladatot nem is csinálja mindenki a csapatból. Csak az ún. dobó, aki egy a védekező csapatból egyszerre pályán lévő kilenc emberből. Rajta kívül az egykori dunaújvárosi kohász szerelésére emlékeztető ruhában órákon át guggoló fickó a fogó, van négy belső védő, akik a bázisokon várnak egy-egy kósza labdára, míg van három külső védő, közülük viccelt meg egyet a korábban szóba hozott New York-i tini.

Külső védő, amint hőssé válik Forrás: Getty Images via AFP/2004 Getty Images/Erik S. Lesser

Ez utóbbiak lehet, hogy egy meccsen csak háromszor-négyszer találkoznak a labdával, de ekkor produkálják azokat az emlékezetes „falramászásokat", meg hasoncsúszós labdafogásokat.

Ezen kilenc ember védekezik, velük szemben egy támad a „husánggal",

aki próbálja úgy elütni a labdát, hogy hamarabb érjen az előtte (az említett 28 méterre) lévő bázisra, mint a labda összeszedésére szakosodott „kilencek". Ha pedig akkorát üt, hogy a labda a nézőtérre jut, akkor akadálytalanul futja körbe a négyzetalakú pálya négy sarkát, és

„hazafutva" pontot szerez.

Dióhéjban ez a baseball lényege, és az amerikai „hősgyártó gépezet" halhatatlanná teszi a legjobb dobókat, akiknek a labdájába nem tudnak beleütni, és a labdákat sorozatban a nézőtérre juttató ütőket.

A San Francisco Giants ütőjének, Barry Bondsnak a labdáit százak várták a stadionon kívül a vízben Forrás: AFP/John G. Mabanglo

Utóbbiak közül sokan kaptak már szobrot, de a legnagyobb elismerést kétségkívül Barry Bonds, a San Francisco Giants ütője érdemelte ki a szurkolóktól. A friscoi pálya ugyanis közvetlenül az öböl mellett található, és

Bonds meccsei során a víz megtelt kajakosokkal, és búvárokkal,

akik várták, hogy a szupersztár a stadion hatalmas nézőterén átütve a labdát a tengerbe juttassa. Sőt, gyakran egy közepes hajó is állomásozott a Giants meccsei alatt ott, melynek oldalára a jókedvű matrózok egy céltáblát festettek, és mellé azt pingálták: ide üss, Bond!

A tavalyi győztes Astros hőseit, Jose Altuve-t (27-es), Alex Bregmant (2-es) és Justin Verlandert (35-ös) ünneplik Houston utcáin Forrás: Getty Images via AFP/2022 Getty Images/Carmen Mandato

Az biztos, hogy az amerikaiak nemcsak nézik hőseiket, de valami fogalma mindenkinek van a baseball mozgásformáiról is. Mert közelebb áll az egyszerű emberhez, mint a többi, ott népszerű sport. A jégkorong egy távoli dolog az emberek többségének, a kosárlabdához több ember kell, meg pálya, és rengeteg mozgással jár, nem beszélve az amerikai fociról. Igaz, utóbbi labdáját is dobálgatja minden amerikai fiatal (mégha meccsen pályára lépni a többségnek nincs is mersze), de főleg a baseball-labda volt már minden amerikai kezében.

A kosaras legendának, Michael Jordan-nek be kellett látnia, hogy a nagyobb labdával tudott bánni, a baseball-labdával nem Forrás: AFP/Eugene Garcia

A baseball persze már „középhaladó" szinten sem egyszerű dolog, erről beszélhetne a kosárlabda királya, Michael Jordan. Aki saját sportágában mindent megnyerve, és örök legendává válva megpróbálkozott vele.

1994. március 31-én az első osztályú Chicago White Sox fiókcsapatához, a Birmingham Baronshoz igazolt. Az ottani szereplésének a reklámértéke óriási volt, a meccsei teltház előtt zajlottak, de

a „levegő ura" hamar belátta, hogy ez egy egészen másik világ, mint amelyben ő korábban hódított.

Magas szinten űzni a baseballt nem egyszerű. A szabályait megérteni sem az. Ám aki veszi magának a fáradságot, és elmerül a szabályrendszerében, az biztosan jól szórakozik egy-egy találkozón.
Mégha nem is lehet mindenkinek olyan szerencséje, hogy elsőre a bevezetőben említett jelenethez hasonlót láthasson a világ egyik legismertebb sport-szentélyében, a bronx-i Yankee Stadiumban.