Az én korosztályomnak csak egyszer adatott meg, hogy egy nagy tornát úgy várhatott, hogy a külföldi kedvencek helyett a magyarokra koncentráltunk, és nem kellett a szomszéd sráccal azon vitatkozni, hogy ugyan miért lenne jobb a német csapat az olasznál.
1986-ból azonban nem sok maradt meg, az első percek szovjet gólcunamija mellett leginkább az, hogy pont a vébé előtt cseréltük le az addigi fekete-fehér tévét színesre. Most viszont már a sorsolás óta ment a szervezkedés, hogy melyik haverral hol lehet összefutni a három csoportmeccs közül, és az, hogy Dzsudzsákék kijutottak, olyan hangulatot adott az Eb-nek, mint ami leginkább az olimpiákon szokott előfordulni.
Mert ott hiába próbál uralkodni magán a sajtótribünön, csak rázza az öklét egy pólós bombagólnál, csak kicsúszik egy halk káromkodás, ha kimaradt a hetes, és csak eluralkodik az emberen az eufória, amikor Gyurta Dani úgy megy el a 8000 szurkolójuk által hajtott britek mellett az utolsó 25 méteren, mintha motor lenne a talpára szerelve.
Teljesen más érzés volt úgy Eb-meccset nézni, hogy a stadion fele pirosban volt, hogy a marseille-i utcán vadidegen magyarok köszöntek rád, mikor meglátták, hogy közéjük tartozol, hogy a harmadik forduló előtt mindenki azt számolgatta, Toulouse-ba vagy Nizzába lenne jobb menni. Mert, hogy a továbbjutás már nem volt kérdés.
És a legjobb visszajelzés az volt, hogy a külföldiek egyből elismerően szóltak, ha megtudták, magyarok vagyunk, „nagyon jó tornátok volt",
láttam a portugálok elleni meccseteket, az volt az Eb legjobbja"
, ilyen és ehhez hasonló mondatokkal szembesültünk, még a döntő napján is, amikor a csapatunk már két hete otthon volt.
Az Eb előtt napi rendszerességgel szembesítette a média az embereket a ránk leselkedő terrorveszélyre, amely hál' Istennek nem valósult meg, de a tavalyi párizsi és az idei belgiumi események miatt végig komolyan kellett venni.
Tudunk olyanról, akinek volt jegye az Eb magyar meccsére, de a gyerekeivel nem merte bevállalni az utat, amit meg lehet érteni, mert a terroristák szempontjából ideális eseménynek tűnt a franciaországi fociünnep.
Nem mondom, hogy kint végig ez pörgött a fejünkben, leginkább csak az otthoniak aggódása juttatta eszünkbe, hogy egy olyan országban vagyunk, ahol szükségállapotot vezettek be a terrorfenyegetettség miatt. Persze az is igaz, amikor a döntőre zötyögtünk a szardíniás dobozt idéző párizsi metróban, öt másodperc erejéig bevillant, hogy ha beüt a ménkű, innen aztán nincs menekülés, de aztán gyorsan elillant az aggodalom.
Bár az elmúlt években láttunk már ilyet, még mindig fura gépfegyveres rendőröket kerülgetni egy futballmeccsen,
Marseille-ben pedig egy kolléga szúrta ki, hogy a legfelső szintről egy mesterlövész pásztázta a közönséget.
Először voltam úgy egy nagy futballeseményen, hogy a házigazda az egyik potenciális favoritja volt a tornának, így végigkövethettem azt az őrületet, ami a franciák szereplését követte. A meccsek előtt a tévécsatornák már délelőtt bejelentkeztek a csapat bázisáról, a L'Équipé nevű lap 20-25 oldalt szentelt egy-egy francia meccs egészen aprólékos részletekig elmenő beharangozására, a különböző csatornákon pedig olyan szakértőket látni és hallani, mint Emmanuel Petit, David Ginola, Arsene Wenger vagy Frank Leboeuf.
Ugyanakkor a franciák rutinos rendezőként lehoztak egy ilyen kaliberű tornát, és néha az volt az érzése az embernek, hogy nem az ő csapatuk játszik, akkor már nem számít, hogy Európa-bajnokság zajlik az országban.
Amíg Dél-Afrikában a helyiek 2010-ben borzasztó büszkék voltak arra, hogy a legjobb csapatok szurkolóstul épp náluk táboroztak le, és igyekeztek folyton a legjobb arcukat mutatni, hogy még véletlenül se legyen panaszuk a vendéglátásra az ideérkezőknek, addig a franciák nem görcsöltek rá arra, mennyire érzik jól magukat a többiek. Ők mindennek megadják a módját, legyen szó akár az étkezésről, akár az öltözködésről, most is igyekeztek végig jól érezni magukat, amit speciel eltanulhatnánk tőlük.
A 24 csapatos Eb már önmagában nóvum volt, ráadásul a látottak rácáfoltak arra az előzetes aggodalomra, hogy a bővítéssel óhatatlanul is felhígul a mezőny.
Ki gondolta volna, hogy a magyar válogatott csoportelső lesz, hogy Izland a nyolcba, Wales a négybe verekszi be magát?
Az is hozzátartozik, hogy a mostani lebonyolításnál belefér, hogy egy csapat elalibizze a csoportkört, és még így is egész messze juthat, igaz, Portugália?
A legszembetűnőbb az volt, hogy nem volt olyan csapat, amely egyértelműen kiemelkedett volna a mezőnyből, a németek hiába passzoltak már-már spanyolosan a középpályán, ha a kapu előtt elfogyott az ötlet, a franciák túlságosan Griezmann-függők voltak, a portugálok stílusát látva pedig még a saját szurkolóik is grimaszoltak, igaz, ők elmondhatják, hogy ha nem is játszottak szépen, így is elérték a céljukat.
Így aztán valószínűleg tényleg a kicsik vitézkedésére fogunk emlékezni évek múlva is, arra, ahogy Izland leoktatja a szokás szerint lebőgő Angliát, ahogy a walesi Robson-Kanu olyan csellel etet meg egy rakás belgát, amely egy brazilnak sem biztos, hogy eszébe jutott volna,
vagy ahogy Dzsudzsák második megpattanósa hisztirohamot vált ki Ronaldóból.
Az biztos, hogy négy év múlva is lesz újítás, hiszen 2020-ban nem lesz egyetlen házigazda, hanem a kontinens 13 országában szórják szét a meccseket. Az biztos, hogy Budapesten négy meccset rendezhet majd a felújított Puskás-stadionban, úgyhogy nem maradunk Eb-élmény nélkül. De ha kérhetnénk, legyünk újra ott, nem volt az olyan rossz élmény, mikor megállt az élet Budapesten, mert mindenki azt leste, mit játszanak a fiúk.