Az emberek jelentették a legnagyobb veszélyt a sivatagi maratonon

Egy ír gyógyszerész és egy angol személyi edző elmegy Marokkóba, hogy magyar színekben hét nap alatt 240 kilométert fusson a Szaharában. A dűnék között mindvégig magukkal cipelik az egy hétre való felszerelésüket, amelybe olykor egy-egy skorpió is betéved. Harry Harron és Simon Saunders nem pusztán az egyéni dicsőség miatt vállalta a megpróbáltatásokat, még ha nem tagadják is, jót tett az önbecsülésüknek. Egy alapítvány munkájába bekapcsolódva harmincezer eurót (közel nyolcmillió forintot) gyűjtöttek a SOTE II. Gyermekklinikának. Futás közben azonban mindig csak a következő ellenőrző pontra tudtak gondolni.

A belvárosi iroda ajtaját egy inget, nyakkendőt viselő, elegáns, vékony úr nyitja ki. Az internetes oldalukra feltett fotóról felismerem Harry Harront, így magabiztosan üdvözölhetem, mert egyébként soha meg nem mondanám róla, hogy éves szabadságából hét napot egy szaharai futóverseny teljesítésével tölt. Míg váltunk néhány szót, megérkezik Simon Saunders is, akin azonnal látszik, hogy nem a pesti kora tavaszban sült bronzbarnára. Április 13-án érkeztek meg Marokkóból, a világ egyik legkeményebb ultramaratoni futóversenyéről. A két, hazánkban élő külföldi atléta Magyarországot képviselte a Marathon des Sables-on.

"Nincs sérülésem, testben és lélekben is egészségesen tértem haza" - mondja a gyógyszerészként dolgozó, harminchét éves Harron, akinek a hazaérkezés óta eltelt egy hétben a futás hiányzott a legkevésbé. "Ahhoz pont elég volt ez az egy hét a sivatagban, hogy azóta még nem tudtam rávenni magam, hogy elmenjek futni. Inkább naponta kétszer alszom, hogy utolérjem magam."

Saunders, a személyi edző ehhez képest váratlan mondattal indít. "Vasárnap már elindultam a Vivicittán." Pedig nála sem múlt el nyom nélkül a Marokkóban töltött hét nap, még a hazatérés után is leadott 1-2 kilót, érezhetően csökkent az izomzata és a zsír mennyisége is, mielőtt megindult volna a szervezet regenerálódása.

A Marathon des Sables-t huszonötödször rendeztek meg a Szahara marokkói részén. Az 1013 indulónak idén hét nap alatt 240 kilométert kellett megtennie sivatagi terepviszonyok között. A szervezők minden szakaszra megállapítottak egy szintidőt, aki ezeket nem teljesítette, azt kizárták.

A legrövidebb szakasz huszonegy, míg a leghosszabb nyolcvankét kilométer volt. Az indulóknak minden felszerelésüket magukkal kellett vinniük, így nem volt ajánlatos túlpakolni a hátizsákokat. Vízről a szervezők gondoskodtak, ebből egy átlagos napon fejenként tizenkét liter fogyott. A legfiatalabb induló tizenhat, a legidősebb hetvenhárom éves volt, a versenyzők nyolcvan százaléka befejezte a versenyt.

Sivatag, csak edzetteknek!

Harron és Saunders is a nyolcszáz célba érkező között volt, pedig a pesti hidegben és hóban készülni a hőségre és a homokdűnékre a legkevésbé sem mondható ideális forgatókönyvnek. Különösen úgy, hogy mivel még sohasem indultak hasonló versenyen, csak sejtéseik lehettek arról, hogy milyen kínokkal kell szembenézniük.

További képek a sivatagi futóversenyről, kattintson!

"A felkészülés mintegy hetvenöt százalékát edzőteremben teljesítettük, futópadon nyomtuk a kilométereket, mert odakint vagy nagyon hideg volt, vagy a sok hó nehezítette meg a futást. Ez kétségkívül hátrány volt" - mondja Harron. "A hőmérsékletre egyáltalán nem tudtunk felkészülni, de a rendkívüli hőség azokat is nagyon megviselte, akik hasonlóan meleg körülmények közül jöttek, mint ami Marokkóban várt ránk."

A terepen rendezett ultramaratoni versenyeken a rutin és a helyismeret a legnagyobb segítség, így nem árt előre tájékozódni. A legjobb és legmegbízhatóbb forrást ilyenkor a tapasztalt barátok jelentik.

"Beszéltem több barátommal is, akik öt évvel korábban végigcsinálták a Marathon des Sables-t. Az információk többségét az internetről szereztük, elsősorban korábbi résztvevők blogjairól, internetes fórumokról. Némileg nehezítette a helyzetet, hogy sokszor találtunk egymásnak homlokegyenest ellentmondó információkat. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy kb. kilencvenöt százalékban jól terveztük meg és jól teljesítettük a versenyt" - mondja Harron.

Simon Saunders
38 éves, személyi edző
Túrázó és tájfutó, az Egyesült Királyságot színeiben szerepelt az Európai Tájfutó Grand Prix-n. Lefutott maratonok: Bécs, London, Budapest és Madrid.

Harry Harron
37 éves, gyógyszerész, vállalkozó
Lefutott maratonok: Bécs, Dublin és Belfast. Részt vett továbbá két hegyvidéki maratonon Észak-Írországban. Korábban már átkelt a Szaharán szélmeghajtású járművekkel a Transat des Sables verseny keretében, és részt vett egy alaptábori expedícióban is a Mount Everesten.

A sivatagi maratonra csak kifogástalan egészségi állapotban, orvosi igazolással, friss EKG-eredmény birtokában lehetett rajtengedélyt kapni. "Legalább ilyen fontos, hogy az embernek biztosnak kell lennie magában. Minimum hat hónap nagyon kemény edzésnek kell megelőznie az indulást, akkor is, ha valaki aktív hosszútávfutó. De a rajt előtt egy nappal a helyszínen is volt egy orvosi vizsgálat, és ha azon a vizsgálaton valamit nem találtak rendben, akkor nem engedték a sportolót elindulni."

Az indulók között voltak egykori és jelenleg is aktív hivatásos katonák, de Saunders szerint a többség egyszerű hétköznapi ember, aki nem a sportteljesítményért csinálta végig a versenyt, pusztán szerették volna megtudni, hol vannak a teljesítőképességük határai.

Katonai lézerrel figyelték őket

Sivatagban futóversenyt rendezni legalább olyan bátorságot igényel, mint elindulni a megmérettetésen. A szervezőknek mindenről gondoskodniuk kell, őmiattuk nem tévedhet el vagy nem szenvedhet balesetet senki.

További képek a sivatagi futóversenyről, kattintson!

"Ez egy hihetetlenül jól szervezett verseny" - mondja Harron. "Több mint ezer induló volt, és a hét nap alatt mindössze egyetlen futó veszett el az egyik éjszakai szakaszon, de ő is megkerült. Két olyan nap volt, amikor éjszaka is kellett futni, ebből az egyiken, a 82 kilométer hosszú szakasz végén reggel ötkor értünk be a táborba. Az éjszakai szakaszokon egy katonai lézerrel figyeltek bennünket, amelynek a hatékonysága egészen hihetetlen. Húsz kilométerre látnak el vele a dűnék között, tízméteres magasságban. Napközben pedig az ötszáz méterenként leszúrt piros útjelző karók segítették a tájékozódást, és szinte mindig láttál valakit magad előtt."

"És remélted, hogy ő jó felé fut" - szúrja közbe nevetve Saunders.

"Éppen ezért a leggyengébben teljesítő tíz százalék volt a legnehezebb helyzetben, ők jószerével egy másik versenyt teljesítettek, ugyanis annyira lemaradtak, hogy nem láttak maguk előtt senkit, ami nagyon megnehezíti a tájékozódást."

Az ellenőrző pontok tíz-tizennégy kilométerenként voltak felállítva, egy kilométerrel az ellenőrző pont előtt pedig egy orvosi egység állt készenlétben teljes felszereléssel. Ők szinte állandó munkában voltak, a legtöbb futót kiszáradás miatt kellett ellátni, de senkinek nem lett súlyosabb baja. Minden indulónál ott volt a kötelező egészségügyi és biztonsági felszerelés, amivel baj esetén tudott magán segíteni, amíg érte nem mentek. Elsősegélycsomag, helyzetjelző rakéta, tükör, egy hőtartó takaró, minimum kétezer kalória napi ennivaló, eltörhető világító rúd - ha valaki eltévedt is, akkor sem volt igazán veszélyben.

Simon Saunders és Harry Harron a maratoni futás célját hirdető zászlóval. Kattintson a galériáért!

"A legnagyobb veszélyt maguk az emberek jelentették, egyrészt önmagukra, másrészt a többiekre nézve is" - mondja Harron. "Rosszul osztották be az erejüket, nem jól gazdálkodtak a vízzel, és kiszáradtak, vagy rossz volt a felszerelésük. Az egyik srác a sátrunkban annyira kiszáradt egyszer, hogy hat tasak infúziót kellett beletölteni, de nagyon sokan voltak, akik hánytak a kiszáradástól, sok volt a lábsérülés, vízhólyag, vérhólyag, bedagadt lábfej. Volt egy srác, akit mindkét kezén megcsípte egy skorpió, ami belemászott a táskájába. Előbb az egyik kezével nyúlt bele a hátizsákba, aztán rásegített a másikkal is. De voltak kígyók és pókok is, amelyekkel nem ártott vigyázni. A sziklás szakaszokon pedig nagyon kellett figyelni a meginduló kövekre."

Volt olyan induló, aki helyett más figyelt oda minderre: egy vak francia lányt a barátja vezetett végig a 240 kilométeren.

Nem mindig társas lény

Egy pszichológia alapvetés szerint az ember társas lény, az embert próbáló sivatagi körülményeket hatványozottan tudja nehezíteni a rossz társaság.

"A legnehezebb, amire igazából nem is lehet felkészülni, az a pihenés hiánya" - emlékezik Harron. "Szinte egyáltalán nem lehetett aludni, pedig az ember napról napra fáradtabb lett. Borzalmas volt a kaja, a tasakos és konzerv ételekkel. És ott volt a rengeteg, nagyon különböző ember, akiket szintén el kellett viselni."

Saunders szerint sem a testi megpróbáltatások voltak a legkeményebbek. "Jól felkészültünk, a fizikai kihívások nem jelentettek annyira nagy nehézséget. A különféle életvitelű, stílusú emberek elviselése volt a legnehezebb. Ott voltam például én, akinek a horkolásától Harry nem tudott aludni."

Egy hétig a sivatagban, két egymást ismerő jó barát, nyilván sokat beszélgettek. Vagy nem.
" Negyvennégy órát futottunk együtt, de jóformán egyáltalán nem szóltunk egymáshoz" - mondja Harron.

"Nem mertem megszólalni, nehogy valami rosszat mondjak" - árulja el Saunders.

"Hetente egy órát járunk futni a Margitszigetre, vagyis ez valójában negyvennégy hétnyi közös futás volt, ami alatt nem szóltunk egymáshoz" - veszi vissza a szót Harry. "Amikor nem futottunk, akkor sem nagyon beszéltünk, mert olyankor meg főleg aludtunk. Vagy ettünk, vagy a lábunkat ápolgattuk, vagy a felszerelésünket tettük rendbe. Én futás közben mindig csak a következő ellenőrző pontra tudtam gondolni. Számolgattam, hogy tizennégy kilométert öt km/h sebességgel hány perc alatt tudok megtenni."

A napról napra csökkenő fizikai teljesítőképesség miatt mentálisan egyre több energiát kellett mozgósítani. Máshogy nem tudtak volna tovább futni olyan emberek, akiknek a lába egészen elképesztően rossz állapotban volt. Több versenyző kivágta a cipője sarkát, meg oldalt a lábfejnél is, hogy beleférjen a teljesen bedagadt lába, és volt olyan is, aki felváltva futott cipőben, szandálban és mezítláb.

Harron és Saunders a célban, középen a győztes, a marokkói Mohamad Ahansal. Kattintson a galériáért!

"A legfontosabb tapasztalat és a legjobb tanács: minden vizet igyál meg, ami a kezed ügyébe kerül" - szögezi le Harron. "Ez általában napi tizenegy-tizenkét liter volt, a hosszú szakaszon pedig huszonkét liter, és mi mindet megittuk."

Volt olyan, aki két-három litert a fejére öntött, hogy hűtse a testét, de közben annyira kiszáradt, hogy tíz kilométerrel később összeesett. Ami az evést illeti: este kiadós vacsorával, reggel egy átlagos reggelivel, futás közben pedig energiaszeletekkel és energiazselével pótolták az elégetett kalóriát.

"Remekül működött, miután megettünk egy ilyet, úgy indultunk meg a dűnén felfelé, mint a huzat" - dicséri a furcsa ennivalót Saunders.. "A hosszú szakaszon ettünk krumplit is, ami plusz ötszáz kalóriát adott, de a személyes kedvencem a vaníliás rizspuding volt."

Nyolcszor akarta feladni, de célba ért

A kalóriára azért is nagy szükség volt, mert a a részvevőknek futás közben minden cuccukat magukkal kellett vinniük egy hátizsákban.

"Az első napon tizenhárom kilós volt a hátizsákunk, ebből hetven deka volt a kaja, azaz a nap végére csak ennyivel lett könnyebb a hátizsák. A harmadik nap után még mindig tizenegy kilós volt a csomag, tehát ekkora súllyal kellett nekivágni a nyolcvankét kilométeres hosszú szakasznak. Azaz semmi olyat nem volt szabad vinni, ami nem volt nélkülözhetetlen. Nem volt nálunk könyv vagy mp3-lejátszó, bár tudunk olyanról, akit a zene segített át a holtpontokon. Voltak persze beteg arcok, egy srác például tizennyolc kilós hátizsákkal kezdte a versenyt - nem is ért célba" - mondja Saunders.

További képek a sivatagi futóversenyről, kattintson!

"Nem nagyon volt ilyen pillanatunk" - állítja Harron, amikor a holtpontokról kérdezünk. "Nagyon jól osztottuk be az erőnket, jó taktikával csináltuk végig a versenyt. Az első két nap volt a legnehezebb, amíg nem sikerült megszokni a rettenetes hőséget. A hatszemélyes sátrunkból ketten nem fejezték be a versenyt, illetve volt egy srác, aki nyolc alkalommal határozta el, hogy feladja, de ő célba ért."

Megváltoztatja ez embert

"Két szigetkör is nagyon hosszúnak tud tűnni ahhoz, hogy az embernek megváltozzon az önmagáról alkotott véleménye" - mondja Harron, amikor azt firtatjuk, más ember lesz-e az, aki végigküzd egy ilyen hetet. "Nagyon sok pluszt tud adni egy ilyen teljesítmény. De nem csak a sportban, hanem a magánéletben, a személyes céljaim elérésében is sokat segít, hogy tudom, a korábbiaknál többre vagyok képes."

"Látni mások hihetetlen teljesítményét felemelő dolog" - teszi hozzá Saunders.. "De az is jó volt, amikor néha hátranéztem, és láttam, hogy vannak emberek tíz kilométerrel mögöttem is. Ilyenkor arra gondolhattam, hogy lám, nekik még rosszabb, mint nekem. Önbizalmat és lelkesedést ad, talán még ahhoz is, hogy elinduljak más ultramaratoni versenyeken.

Támogatók és támogatottak

Az ötezer dollárba (kb. egymillió forintba) kerülő versenyre egyéni szervezésben, a költségeket nagyrészt saját zsebből állva jutott ki a két sportember. Eközben a Robert Burns Alapítványon keresztül pénzt gyűjtöttek a SOTE II. Gyermekklinikának egy speciális helyiség kialakítására, ahol a műtött vagy műtétre váró gyerekek együtt lehetnek az édesanyjukkal.

Volt néhány általános támogatójuk, például ingyen használhattak egy edzőtermet, támogatta őket egy szupermarketlánc, egy utazási iroda, amelyik segített repülőjegyet és szállást foglalni, egy sportszerforgalmazó áruház (felszerelésekkel, izotóniás italokkal) és egy, az állóképességi sportok világában jól ismert márka energiaszeletekkel.

A Marathon des Sables versenyt nem csak Harry Harron és Simon Saunders használta jótékonyságra. Rajtuk kívül számos induló (túlnyomó részben britek) gyűjtött pénzt karitatív célra. A hét nap során a főszervező legalább háromszor számolt be arról, hogy állnak az indulók gyűjtési akciói.