Legszívesebben kettétörném az érmeim

Vágólapra másolva!

Szögedi Szandra nyolc éve még a magyar bajnokságon nyert bronzérmet, pár hete pedig ghánai színekben lett első a mauritiusi cselgáncs-Világkupán. A londoni olimpiáról hajszállal lemaradó 26 éves sportoló úgy érzi, most nagyon jó eséllyel pályázik a riói szereplésre, de nem felejtette el, honnan jött. Az eboláról csak annyit mond: ez sajnos benne van a pakliban.

Miután a férjed ghánai, már az afrikai ország színeiben versenyzel. A döntésedben szerepet játszott, hogy esetleg egy másik ország színeiben könnyebb kijutni az olimpiára?

Sokan tévhitben élnek, mert azt hiszik, hogy nekem ghánai színekben már megvan a repülőjegyem az olimpiára. Ez egyáltalán nem így működik, pláne nem az új kvalifikációs rendszerben. Nekem ugyanúgy a világranglista legjobb 14 versenyzője között kell lennem, hogy indulhassak, ugyanúgy meg kell küzdenem mindenki mással. Talán az egyetlen könnyebbség az, hogy nincs más női csapattársam, akivel osztoznom kell a versenyeken. Ugyanakkor önerőből kell megoldanom az összes versenyt. Szóval megkérdeznék pár embert, hogy ki cserélne velem, biztosan nem sok jelentkező lenne, hiszen a versenyekre utazás nem olcsó mulatság. A napi két-három edzés mellett teljes állásban dolgozom - biztosan könnyebb a dolgom?

A mauritiusi volt az első Világkupa-sikered. Mit éreztél? Egy győzelemnek bármilyen nemzet színeiben ugyanúgy lehet örülni?

A győzelmet magadnak köszönheted, nem a zászlónak vagy a himnusznak. Emberből vagyunk, szerintem bármilyen győzelem örömteli érzéssel tölt el egy sportolót, hiszen mögötte rengeteg kemény munka van. De nem titok hogy az érmet szívesen kettétörném, és a felét Magyarországnak adnám. Nagyon sokat köszönhetek a magyar dzsúdózóknak, ők tartották bennem a lelket a sikertelen londoni kvalifikáció után.

Hogyan élted meg, hogy lemaradtál a londoni olimpiáról?

Nagyon nehezen dolgoztam fel, mert pár ponttal maradtam csak le. Ha még egy mérkőzést megnyertem volna valahol a kvalifikáció során, ott lehettem volna Londonban. Sok barátot elvesztettem, a házasságom is veszélyben volt, mert mindenkit eltoltam magamtól, és teljesen bezárkóztam a magam kis világába pár hónapra. Pedig ez nem jellemző rám. Csak édesanyámmal, az edzőimmel voltam hajlandó kommunikálni, meg pár dzsúdóssal, akik aztán segítettek átlendülni a nehéz hónapokon.

Mennyivel adsz magadnak több esélyt Rióra, mint London előtt?

Több eséllyel kezdek, hiszen Londonra csak egy évem volt, most viszont végig tudom csinálni a kétéves kvalifikációs időszakot. Elvileg nem lesz gond. Januárban végeztem az egyetemen, így el tudtam hagyni Londont, leköltöztem Camberleybe. ahol megfelelőek az edzések. Az ottani kemény munka eredménye meg is látszik az idén.

Amióta más színekben versenyzel, találkoztál magyar ellenféllel?

Nem, még nem sorsoltak össze magyarral, de biztos vagyok benne, hogy lesz ilyen pillanat a kvalifikáció során. Nagyon-nagyon sokat köszönhetek a magyar szövetségnek. A KSI edzője, Pánczel Gábor karolt fel, amikor országot váltottam. Segített az edzésprogramomban, abban, hogy visszakerülhessek a nemzetközi szintre, ő volt az egyike azoknak, akik segítettek átlendíteni a mélypontokon. De nagyon jó barátom Tóth Krisztián, Joó Abigél, Ungvári Miklós, Ungvári Attila, Csernoviczki Éva és Szabó Franciska is. A versenyeken a magyarokkal vagyok - csak azért, mert Ghána felirat van a hátamon, még nem felejtettem el, hol születtem és honnan jöttem. A verseny egyébként sem erről szól, hanem a küzdelemről és az álmaid megvalósításáról.

Szögedi Szandra (b.) célja az olimpia Forrás: Judoinside.com

Miért éppen a dzsúdó lett a választott sportágad?

A nővéremmel együtt szertornával kezdtük, majd ő átment dzsúdózni. A sikerei ösztönöztek arra, hogy én is a tatamira lépjek.

Hogy emlékszel vissza a kezdetekre, az Újpesten töltött időre?

Mostani fejjel visszatekintve olyan volt, mint egy katonaság. Illyés Sanyi bácsi nagyon szigorú edző volt, de az eredmények egyre csak gyarapodtak. Szóval a kemény munka mindig kifizetődött, de persze gyerekként ezt nem érezte az ember. Ha valaki visszatekint az akkori csapatra, és megnézi, ki merre barangol manapság, azt látja, hogy mindannyian egytől egyig sikeresek lettünk. Legyen az kiemelkedő pályafutás vagy jó karrier. A fegyelem sok dologra megtanított minket, ezeket az életben többszörösen hasznosítjuk.

Nem voltak soha olyan pillanatok, amikor azt érezted, hogy ebből elég?

Minden élsportolónak vannak ilyen pillanatai, ez normális. Nekem a londoni olimpia után - amiről pár ponttal lecsúsztam - volt pár hónap, amíg gondolkodtam a hogyan továbbról. A tanulmányaim és a jövőbeli karrierem ugyanolyan komolyan veszem, mint a sportpályafutásom. Mivel én sem leszek fiatalabb, néha dönteni kell. Végül úgy döntöttem, adok magamnak még egy esélyt, és nekivágok a riói olimpiának. Ugyanakkor a karrieremet is építem, szóval most szerencsére mindkettő remekül megy.

2001-ben még U20-as magyar bajnok voltál, 2006-ben bajnoki bronzérmes. Aztán két évig nem versenyeztél. Miért?

A szüleim szétmentek, és nagyon nehéz családi időszakon mentünk keresztül. Én édesanyámmal és a néhány éves kishúgommal maradtam. Nehéz volt a megélhetés, ezért egyszerűen döntenem kellett, így elmentem iskola mellett dolgozni. Edzegettem is, mert nagyon akartam még dzsúdózni, de beláttam, hogy az érettségi időszak alatt nem lehet mindent egyszerre csinálni.

Szögedi Szandra Mauritiuson nyerte élete első Vk-versenyét Forrás: Africajudo.org

Angliában újságírást tanultál. Milyen terveid vannak a civil életben?

2007 szeptemberében, az érettségi után költöztem Angliába, ahol egy londoni egyetemen sportújságírást végeztem. Mivel az olimpia után visszavonulok, már nem leszek sokat a tatamin, viszont nem tudom elképzelni az életemet dzsúdó nélkül De szerencsére nem is kell. Jelenleg az európai és az afrikai szövetség riportere vagyok, majd Rio után meglátjuk, hogyan tovább. Ki tudja, talán a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnál folytatom.

Edzőként milyen különleges élményeket kaptál a tanítványaidtól?

Valóban dolgoztam edzőként az egyetemi éveim alatt, és megmaradt pár tanítványom, akik versenyszerűen gondolkodnak, velük még dolgozom, ahogy az időm engedi, de a klubot már nem én viszem. Edzőnek lenni sokkal nehezebb, mint versenyzőnek. Pláne a versenyeken, hiszen akkor nem rohanhatsz fel a szőnyegre, hogy segíts. Az ember nagyon sokat megtanul önmagáról is, amikor edzősködik.

Korábban azt nyilatkoztad, hogy a valódi erő a csapatszellemben rejlik, és ez az egység tesz benneteket különlegessé. Ezt ghánai társaidra értetted vagy úgy általában az afrikai szemléletre?

Ezt az afrikai dzsúdósokra értettem. Ha elmegyünk egy nemzetközi versenyre, akkor szurkolunk egymásnak, teljesen mindegy, hogy ghánai, angolai, szenegáli vagy bármely más afrikai országból jött a versenyző. Nagyon összetartóak az afrikai országok egy nemzetközi versenyen, ez Európára nem jellemző. Nem láttam még például német vagy francia versenyzőt szurkolni egy magyarnak. Persze Afrikában kevesebben is vagyunk, akik elérik a nemzetközi szintet, így talán érthető is az összetartás.

Jártál már Ghánában?

Természetesen igen, csakúgy, mint sok más afrikai országban. Nem sok különbség van köztük. Mindegyiknek van fejlettebb és elmaradottabb része, de az emberek mindenhol nagyon kedvesek és vendégszeretőek. Egy mondással tudnám jellemezni őket: "Nem vagyok szegény, csak én az értekeimet nem a pénztárcámban tartom, hanem a szívemben". Szerintem ez mindent kifejez.

Marokkó kihátrált a labdarúgó Afrika-kupa megrendezéséből az ebolajárvány miatt. Te nem félsz?

Sajnos ez benne van a pakliban. De a nemzetközi szövetség mindent megtesz, hogy biztonságos körülmények között tartsák az afrikai dzsúdóbajnokságot. Reméljük, nem lesz gond.