Louis Zamperini 1917. január 26-án született a New York állambeli Oleanban. Szülei az olaszországi Veronából vándoroltak ki, a hattagú család (volt egy bátyja, Pete, illetve két húga, Virginia és Sylvia) az 1920-as években már a kaliforniai Torrance városában élt, ahol Louis a helyi gimnáziumban tanult.
Mivel nem beszélt angolul, a helyi vagányok céltáblájává vált, egészen addig, amíg apja meg nem tanította bunyózni. "Akkor aztán mindenkin bosszút álltam a sérelmekért" - emlékezett vissza egy későbbi interjúban. A verekedés életformájává vált, az állandó bandaháborúk és vagánykodások közepette súlyos sérüléseket is szerzett, egyszer eltört a térdkalácsa, egy lábujját pedig úgy kellett visszavarrni.
A gengszteréletből bátyja, Pete rángatta vissza, aki az iskola atlétacsapatának sztárjaként arra kérte, felesleges energiáját a bunyózás helyett futással vezesse le. Louis egy év múlva már ötödik lett 600 méteren a korosztályában.
"Néhány haveromat leszámítva senki sem ismert. Aztán ahogy elkezdtem versenyeket nyerni, egyre többen a nevemen szólítottak. Pete azt mondta, ha igazán jól akarok sportolni, akkor hagyjam abba az ivást és a dohányzást. Márpedig én egyet szerettem volna: futni. Egyik napról a másira igazi fanatikus lettem."
1932-től kezdve három éven át nem akadt nála jobb terepfutó az iskolában, megdöntötte testvére csúcsait, majd a kaliforniai állami bajnokságon 4:21,2 percet futott egy mérföldön. Innentől kezdve egyenes út vezetett a Dél-kaliforniai Egyetemre.
Torrance leghírhedtebb fiatalkorú bűnözőjéből remek futó vált. Eleinte az 1500 méteres távval kacérkodott, de ahhoz nem volt túl jó. Bátyja tanácsára az 5000 méteres távra váltott, kéthetes felkészülés után majdnem legyőzte az egyik legjobb amerikait, Norman Brightot, így nem kerülhette el a sorsát, meghívták az olimpiai válogatóra.
Az útiköltséget saját magának kellett állnia, szerencséjére helyi kereskedők adományaiból és a vasútnál dolgozó édesapja jóvoltából egy ingyen vonatjeggyel sikerült eljutnia New Yorkig. 1936. július 3-án indult, a helyiek új ruhát, borotválkozószettet és egy bőröndöt adtak neki, amelyen az állt: "A torrance-i tornádó”.
Ezt azért kicsit nagyképűségnek érezte, így mielőtt vonatra szállt volna, leragasztotta. New Yorkba érkezve maga a pokol várta, tombolt a kánikula, a legmelegebb napokon 46 fokot mértek. Lehetetlen volt menekülni a hőség elől. Légkondicionáló akkor még csak néhány színházban és áruházban volt, a válogató hetében 3000 ember halt meg az országban a hőguta következtében, csak Manhattanben 40 volt az áldozatok száma.
A lapok egy szót sem ejtettek Zamperiniről, csak az volt a kérdés, hogy Don Lash vagy Bright nyeri-e a versenyt. "Ha maradt bennem egyáltalán bármi erő ettől a hőségtől, akkor legyőzöm Brightot, és megkeserítem Lash életét" - írta levélben családjának a közel tíz kilót fogyó sportoló.
A verseny drámaian alakult. A Zamperini-házban lélegzet-visszafojtva hallgatták a rádiós közvetítést, és sokáig nem hallották Louis nevét. A középmezőnyből azonban nagy hajrát nyitott. Miután Bright feladta a versenyt, Tom Deckardot pedig lehagyta, csak az volt a kérdés, legyőzi-e a nagy bajnokot, Lasht. Egyszerre zuhantak a célba, sokáig kérdéses volt, ki nyerte meg a versenyt, de ez nem izgatta Zamperinit.
Életében negyedszer futott 5000 méteres versenyt, és miután dobogón végzett, kiharcolta az olimpiai részvételt. 19 évesen és 178 naposan ő lett minden idők legfiatalabb középtávfutója, aki bekerült az amerikai válogatottba.
A csapat július 24-én érkezett meg Hamburgba egy luxusgőzhajóval, de a kilencnapos úton nem lehetett készülni. Főleg úgy, hogy hihetetlen mennyiségű étel állt rendelkezésre, ráadásul ingyen. Az atléta kilenc nap alatt öt kilót hízott, ami nem volt túl előnyös egy atlétikaverseny előtt. De Zamperini nem is várt magától érmet, főleg azok után, hogy belepillanthatott a finn riválisok edzésébe.
Már az is nagy dolog volt, hogy a harmadik előfutamban hajszálnyival megelőzte olasz vetélytársát, így ötödikként végezve becsúszott a döntőbe. Lash az első futamban a harmadik lett, Deckard a másodikban elvérzett. Augusztus 7-én aztán kiderült, még mindig az észak-európaiak a szám legjobbjai. A finn Gunnar Höckert olimpiai csúccsal győzött honfitársa, Lauri Lehtinen és a svéd Henry Jonsson előtt. Tizenegyen értek célba, Lash feladta, Zamperini viszont egy pazar utolsó körrel bejött a nyolcadik helyre.
56 másodperces utolsó kört futott, ilyenre addig soha senki sem volt képes, a hajrát még Adolf Hitler is megtapsolta. Sőt Zamperini 14:46,8 perces időeredménye őrületes országos csúcs volt, 12 másodperccel jobb, mint Lash 1936-os legjobb ideje.
Hitlerrel a lelátón találkozott is, kezet ráztak, és a Führer annyit mondott: "Ah, te vagy a fiú a gyors utolsó körrel." Zamperini később azt mondta, nagyon furcsának találta Hitlert. "Olyan volt, mint egy veszélyes humorista. Évekkel később, a háború alatt ébredtem rá arra, hogy én kezet fogtam a világ leggonoszabb zsarnokával" - nyilatkozta róla.
Az olimpiai faluban a legendás Jesse Owens volt az egyik szobatársa. "Nem láttam nála szimpatikusabb és szerényebb embert" - mondta a négyszeres berlini bajnokról. Owens kapta azt a feladatot is, hogy figyeljen a bohém Zamperinire, de nem tudta megakadályozni, hogy a fenegyerek éjszaka kiszökjön az olimpiai faluból.
"Elmentem egy Reichstaggal szemközti kocsmába, és néhány sör után megtetszettek a náci zászlók. Úgy gondoltam, jó lenne hazavinni egyet emlékbe. Felmásztam az egyik rúdra, egyszer csak az őrök kiabálását és lövöldözését hallottam" - emlékezett vissza. Egyetlen szót ismert németül, azt, hogy sör. Megpróbálta elmagyarázni angolul, hogy csak szuvenírre vágyott. A katonák végül állítólag úgy döntöttek, annyira őrültnek tűnik, hogy hadd vigye.
A diploma megszerzése után úgy tervezte, hogy folytatja a futást, 1940-ben olimpiai bajnok szeretett volna lenni. A második világháború azonban közbelépett, az edzések helyett a légierő, majd a hadszíntér következett.
Az amerikai hadsereg katonájaként a csendes-óceáni hadműveletekben vett részt, és japán fogságba esett, miután a repülőgépét 1943 májusában a Csendes-óceán fölött lelőtték. Hárman élték túl, és mindössze néhány palack vizük és hat tábla csokoládéjuk maradt a túlélésre. Miután az elfogyott, apró halakat ettek és esővizet ittak. "Tudtam, hogy minden fejben dől el. Hogy mentálisan kell túlélnünk. Mindennap beszélgettünk, énekeltünk, képzeletben elfogyasztottuk a reggelit, az ebédet és a vacsorát. Sohasem unatkoztunk" - emlékezett vissza.
Kivédték a cápák támadását, csodával határos módon életben maradtak akkor is, amikor egy japán bombázó rálőtt a gumicsónakjukra. A 33. napon aztán az egyik társa meghalt, őt a tengerbe dobták. A 47. napon találtak rájuk a japánok, az eredetileg 75 kilós Zamperini addigra alig 32 kilogrammot nyomott.
Az elkövetkező két és fél évben szörnyű kínzások következtek, fenyegették lefejezéssel, orvosi kísérleteket végeztek rajta, rutinszerűen verték és éheztették. Találkozott egy régi japán ismerősével, akiről kiderült, már a Dél-kaliforniai Egyetemen is kémkedett, és a szövetségesek hajóinak mozgásáról értesítette a japánokat.
Amikor Zamperini 1945 szeptemberében kiszabadult egy fogolytáborból, és a New York Times riporterének megmondta a nevét, az újságíró azt válaszolta: "Az nem lehet. Zamperini halott."
Hazatérése után, 1946-ban megházasodott, de hamarosan poszttraumás stressz szindróma és alkoholprobléma tünetei jelentkeztek rajta. A vallásban talált menedéket a démonai elől, és a családja segítségével talpra állt.
"Csak a bosszúra tudtam gondolni. Azt álmodtam, hogy elkapom az őreimet, és kitekerem a nyakukat. De volt olyan éjszaka, hogy arra ébredtem, a feleségemet, Cynthiát fojtogatom. Arra gondoltam, ha sokat iszom, akkor az álmok megszűnnek. De amikor a feleségem a válásról kezdett beszélni, tudtam, hogy változtatnom kell." Megismerkedett a világhírű keresztény prédikátorral, Billy Grahammel, és miután lélekben megbocsátott a kínzóinak, elmúltak a rémálmai.
Négy nappal a 81. születésnapja előtt vihette az olimpiai lángot Naganóban, nem messze attól a fogolytábortól, ahol raboskodott. Legbrutálisabb kínzójával személyes találkozást kezdeményezett, ám egykori fogva tartója visszautasította.
A Universal filmstúdió már 1957-ben megvásárolta egy Zamperini-film elkészítésének jogait. Tony Curtis szerette volna eljátszani a hőst, a megfilmesítés azonban 55 évet váratott magára. Két háborús memoárja után Laura Hillenbrand 2010-ben írt róla könyvet Rendíthetetlen címmel, amely forgatókönyvül szolgált Angelina Jolie filmjéhez.
Zamperini 2014. július 2-án, 97 éves korában halt meg Los Angelesben, halálos ágyán még láthatta az életéről szóló filmet, amelyet a rendező a saját laptopján vitt el neki.
