Kissé ráncos a királynő, de a sportvilágot ez nem zavarja

Vágólapra másolva!

Az olimpia és a labdarúgó-világbajnokság után a világ egyik legjelentősebb sporteseménye minden kétséget kizáróan az atlétikai világbajnokság. Számtalan oka van ennek, ezeket vesszük sorra a pénteken kezdődő londoni vb előtt.

Egy zseniális olasz pénzeszsák

Mi tette ennyire népszerűvé, kelendővé ezt az árucikket? Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a választ, azt kell, mondjuk, hogy a pénz. És persze egy zseniális stratéga, akinek a vezetésével a becsatornázott összegeket a lehető legjobb marketinggel sikerült összekapcsolni, és a terméket, magát az atlétikát eladni.

Az agy: Primo Nebiolo

Az 1927-ben született atléta, aki 100 méteren és főként távolugrásban versenyzett, jogi tanulmányai végén az építőiparban helyezkedett el, és idővel több cég vezetője lett. Ezzel párhuzamosan sportvezetői karrierje is szépen fejlődött. A torinói egyetemi klub elnökségétől indulva a Nemzetközi Egyetemi Szövetség, majd az Olasz Atlétikai Szövetség, végül 1981-ben a Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnöke lett. Gazdasági kapcsolatait felhasználva az addigi amatőrnek mondott atlétikába immár hivatalosan is elkezdett ömleni a pénz. A Mobil Grand Prix-sorozat egyes állomásain, és összetettben is igen komoly összegeket lehetett keresni. Így a korábban szinte csak az olimpiákra és az öreg földrészen az Európa-bajnokságokra koncentráló atléták innentől kezdve a fő szezonban csúcsforma közeli állapotban versenyeztek hónapokon keresztül a közönség legnagyobb örömére. A televíziók ráharaptak a dologra, a nézők pedig újra megtöltötték a stadionokat, hiszen az atléták soha nem látott mértékben kezdték átírni a rekordokat. Az üzlet beindult.

Kézenfekvő volt, hogy a legjobbakat a szövetség égisze alatt versenyeztessék, hiszen így a marketing-jogok birtokában újabb komoly pénzeket lehetett kisajtolni a médiából.

Ebben Nabiolo zseniális volt. Kis időnek el kellett telnie, míg rájöttek, hogy a hagyományos, négyévenkénti világbajnokságoknál sokkal jobb kétévente rendezni.

Az első, 1983-as helsinki, majd az azt követő '87-es római és a '91-es tokiói vb után tértek át erre. Tehették, hiszen a sportág dúskált a pénzben, a rekordokban és így az eladható, piacképes atlétákban.

Carl Lewis a nyolcvanas évek hatalmas versenyzője Forrás: AFP/-

Gondoljunk csak Carl Lewis-ra, Szergej Bubkára, Hicham el-Guerrouj-ra, Haile Gebreselassie-ra, Mike Powell-re, a hölgyek közül pedig Florence Griffith-Joynerre, Heike Dreschlerre, Sztefka Kosztadinovára, vagy Jelena Iszinbajevára, hogy csak néhányat említsünk a korszakos versenyzők közül.

Nebiolót a 90-es évek elején, a lejáró televíziós közvetítési jogok újratárgyalásakor az Európai Televíziós Társaság (EBU) és a vonatkozó amerikai, ausztrál és egyéb tévétársaságok képviselői elképedve hallgatták, amint az atlétikai szövetség elnöke nagyságrendekkel több pénzt kért a következő ciklusra, mint korábban.

Gyulai István, aki 1991-től élete végéig, 2006-ig töltötte be az IAAF főtitkári pozícióját, elképedve hallgatta, mekkora összegek repkednek a levegőben.

Ám az olasz elnök mindig keresztül tudta vinni akaratát.

A nagy dobás

Az 1988-as, szöuli olimpia előtt az amerikai NBC televíziós társaság képviselői felkeresték Primo Nebiolót, és megpróbálták rávenni, hogy a férfi 100 méteres síkfutás döntőjét helyi idő szerint délben rendezzék. Az elnök közölte velük, hogy a döntőket hagyományosan délután, este szokták rendezni az atlétikában, és ezen eszük ágában sincs változtatni. Az olimpiák közvetítési jogait birtokló tv-társaság emberei azonban tovább erősködtek.

Nebiolo némi gondolkodás után kibökte, hogy van az a pénz, amiért mégis hajlandóak lennének szakítani a hagyományokkal. Csekély 20 millió dollárt kért.

A mai összegeket hallva ez semmiség. Akkoriban azonban szó sem volt ilyen pénzekről. Az elképedt televíziósok az első sokk után egy nap gondolkodási időt kértek. Másnap, ha nem is egy bőröndnyi pénzzel, de annak ígéretével léptek a tárgyalóterembe. A szöuli helyi idő szerinti 12 óra éppen az amerikai főműsoridőnek számított, és a ravasz olasz zseniális érzékkel számolt, amikor az akkoriban lehetetlennek tűnő csillagászati összeget kérte cserébe a változtatásért. Megadták neki. Meg azt a további kétmilliót is, amit azért kért, mert mint mondta, drága az ideje...

Az atlétika Hosszú Katinkái

A nemrég véget ért vizes világbajnokság előtt robbant a hír, hogy Hosszú Katinka megalapította a Profi Úszók Világszövetségét, amelynek fő célja, hogy a FINA minél komolyabb pénzdíjazásban részesítse azokat az úszókat, akik legalább egy világbajnoki elődöntőt érő eredményt tudnak felmutatni. Az atlétikában ez a forradalmi változás majd' negyed százada lezajlott, ám a zsenilális Nebiolo elébe ment a dolgoknak, és mielőtt nyíltan elkezdték volna „verni az asztalt" az atléták, bevezették a pénzdíjas világbajnokságokat. Az akkoriban megnyerhető 30 ezer dollár elég motivációt jelentett a legjobbak számára, hogy ne a pénzdíjas versenyekre „hegyezzék ki" a formájukat. Mi több, a világbajnokságokon elért világcsúcsokért járó újabb tetemes bónusznak köszönhetően egyre többen hajtottak arra, hogy az adott vb-n nyújtsák életük legjobbját.

A pénz és a rekordok önmagukban nem lettek volna elegendőek az érdeklődés fenntartásához. Kellettek ehhez olyan drámai összecsapások is, mint

az 1987-es római vb-n Ben Johnson és Carl Lewis csatája a 100-as döntőben, melyet a kanadai nyert az akkor világcsúcsnak számító 9.83 másodperccel.

Vagy a tokiói Carl Lewis-Mike Powell távolugró háború. Amelyben Lewis, az élő legenda, a 100 méter régi-új bajnoka hiába ugrotta túl a legendás,

23 éve álló, megdönthetetlennek hitt Bob Beamon-i csúcsot, jött Powell, és még nála is messzebbre szállt.

Vagy ott volt Szergej Bukba, aki zsinórban hatszor diadalmaskodott. A „Rúdugrás Cárját” ugyan egy magyar, Bagyula István rendkívüli módon megszorongatta, ám Tokióban ismét az ukrán nyakába akasztották az aranyérmet.

Szergej Bubka Forrás: AFP/Fabrice Coffrini

Itt jegyezzük meg, hogy Bagyula, a kalapácsvető Németh Zsolt, Annus Adrián és Pars Krisztián, valamint a diszkoszvető Fazekas Róbert jutott a legközelebb a győzelemhez, de nekik is meg kellett elégedniük az ezüsttel. Így Magyarország atlétikában – legalábbis egyelőre – nem büszkélkedhet világbajnokkal.

Az atlétika és az atlétikai szövetség sikeréhez kellett azonban a pénzen és a sikeres, jól eladható atlétákon túl más is. Méghozzá a tömeg!

Ez a gondolat is, mint szinte minden, ami előre vitte az atlétikát, a Nebiolo-Gyulai páros nevéhez kötődik.

Jelesül, hogy felismerték, akkor igazán nagy a hírverés az események körül, ha minél több résztvevőt bevonnak. Így aztán a nemzetközi szövetség mindig presztízskérdést csinált abból, hogy az IAAF-nek több tagszervezete legyen, mint a Nemzetközi Olimpia Bizottságnak, vagy az ENSZ-nek. Ráadásul a korábbi gyakorlattal ellentétben szavazati jogot is adtak a legkisebbektől, például Amerikai Szamoától elkezdve a legnagyobbakig. Természetesen azt is szem előtt tartották, hogy ezekből az országokból mindig jelen legyen a világbajnokságokon legalább egy-két atléta. Előfordult ugyan, hogy a 100 méteres előfutamokban a legutolsó induló idejét „napórával is elég lett volna mérni”, de ez csak színesítette a palettát.

Viszont az apró államok bevonásával ott is atlétikai élet indult meg, ahol korábban egyáltalán nem foglalkoztak ezzel.

A már említett Amerikai Szamoának például van világbajnoki érmese! Mi több, a 45 ezer lakosú St. Kitts és Nevis világbajnokot is adott a világ atlétikájának.

Kim Collins a 2003-as párizsi vb-n nem mást, mint a leginkább a figyelem középpontjában lévő számot, a férfi 100 métert nyerte meg!

Semmi sem tökéletes

Bár sokáig úgy tűnt, semmi sem tudja útját állni a világbajnokságok diadalmenetének, a bevonzott hatalmas pénzek komoly gondot jelentettek. Mert minél nagyobb összegekhez lehet hozzájutni, annál nagyobb lett az esély a csalásra. Az egyre-másra elharapózó doppingbotrányok pedig nem tettek jót a hírverésnek.

A Ben Johnson-féle doppingbotrányra jól reagált a szövetség, hiszen azonnal felemelték négy évre az addigi két éves eltiltásokat.

Csakhogy 1997-ben, az athéni vb előtti Tanácsülésen elérkezettnek látták az időt az enyhítésre és ezt újra csökkentették két évre. A csábítás újra nagyobb lett. Hiszen aki kockáztatott, nem a lényegében a karrierje befejezését jelentő négy, hanem a „kibekkelhető” két évet kockáztatta. 2003-ban, a párizsi vb előtt a BALCO cég körül kirobbant THG-botrány elsöpört olyan nagy neveket is, mint

a később címeitől megfosztott ötszörös olimpiai bajnok Marion Jones, aki az 1997-es és 1999-es világbajnoki címeit ugyan megtarthatta, de a 2001-ben szerzetteket törölték a nyilvántartásból.

Valamint az egy nappal korábban megjelent írásunkban már taglaltuk Justin Gatlin „munkásságának” visszásságait.

Éppen ezért jött úgy Usain Bolt az atlétikának, mint egy falat kenyér.

Usain Bolt: A világ atlétikáját megmentette, de örökké ő sem futhat
Pénteken megkezdődik az idei év legnagyobb sporteseménye, a sorrendben tizenötödik atlétikai világbajnokság Londonban. Amelynek - függetlenül attól, hogy hány világcsúcs születik, vagy születik-e egyáltalán - a legnagyobb érdeklődéssel várt eseménye Usain Bolt utolsó színre lépése lesz a futópályán. Nyilván sokan vitatkoznak a megállapítással, amely szerint már nem oszt és nem szoroz, hogy a világ leggyorsabb embere végül győz-e búcsúfellépésén, vagy sem.

Bolt azonban néhány nap múlva lelép a színpadról. Bár vannak olyan atléták, akik hellyel-közzel képesek lehetnek betölteni azt az óriási űrt, amely a jamaicai távozásával keletkezik.

Ám kérdéses, hogy Renaud Lavillenie, a Bubka-féle megdönthetetlennek hitt rúdugró világcsúcs túlszárnyalója és az őt Rióban legyőző brazil Thiago Braz Da Silva csatája lesz-e olyan érdekes a közönség számára, mint Bolt volt.

Vagy említhetjük a szintén korszakhatárt jelentő Michael Johnson-i 400-as rekord felülíróját, a dél-afrikai Wayde van Niekerket.

Esetleg a női 10 000 méteren általános elképedésre tavaly az olimpián nyúl, és ellenfelek nélkül rekordot futó

etióp Almaz Ayanát, aki még a „teknősbékavért” ivó kínai Vang Jün-hszia idejét is képes volt átadni a múltnak.

A problémák további forrása, hogy tavaly a komplett orosz válogatottat tiltották ki Rióból, de a kenyaiak között is „ipari mennyiségben” találtak doppingoló futókat, így a magaslaton született, hihetetlen adottságokkal bíró távfutók mítosza szertefoszlani látszik.

És akkor még nem beszéltünk a Nebiolo halála után, 1999-től az elnöki széket megöröklő szenegáli elnök által hátrahagyott zűrzavarról sem.

Lamine Diack – csakúgy, mint a FIFA elnöke, Joseph Blatter – a korrupcióba bukott bele.

Ilyen körülmények között kérdés, hogy az egykori világklasszis középtávfutó, a 800-on világcsúcstartó és 1500 méteren kétszeres olimpiai bajnok Lord Sebastian Coe vezette IAAF képes lesz-e megtalálni az utat ismét felfelé, és a sportágat ismét vonzó, igazán eladható termékké tenni az új bajnokokkal. Ennek első lépéseit láthatjuk a következő tíz napban.