Fel tudja idézni, mennyi interjút adott, amióta hazaérkezett Londonból?
Fogalmam sincs. Hétfőn reggel elkezdett csörögni a telefonom, és
azóta lényegében folyamatosan hívnak.
Nagyjából mindennap két tévében szerepelek, volt, hogy kijöttek az edzésemre, naponta tízen hívnak más helyekről is.
Ezt vegyük panaszkodásnak, vagy inkább dicsekvésnek?
Nem panaszkodom, még ha ez már kezd tényleg terhes lenni.
Örülök a felhajtásnak. Nem is elsősorban magam miatt, hanem hogy egy atléta eredménye lett fontos, és végre nem más sportág képviselői érdeklik ennyire a magyar sajtót.
Van már menedzsere?
Knipl István, aki korában maga is kiváló atléta, 1500 méteres futó és csúcstartó volt, segíti a versenyeken való indulásaimat. Tárgyal a versenyszervezőkkel, leveszi ezt a gondot a vállamról. De olyan, aki az interjúimat szervezné és a sajtósom lenne, nincs.
Egyelőre nem tudom, hogy ez a hirtelen jött népszerűség csak egy hatalmas hullám, ami majd elcsendesedik idővel, vagy tartós lesz.
De ezen majd csak a szezon végén fogok tudni elgondolkodni. Addigra talán kiderül, hogy mennyit is ér marketingszempontból a nevem.
Lehet, hogy egyszerűen csak lecseng az egész, de elképzelhető, hogy tartós érdeklődésre kell berendezkednem.
Odáig is bőven van teendőm, hiszen még tart a szezon. Rövidesen utazom az Universiadéra, és pénzdíjas versenyeken is van még felkérésem, így előbb ezekre koncentrálok.
Gondolta vagy remélte, amikor elkezdett edzésekre járni, hogy egyszer ennyire híres lesz?
Nyilván mindenki álmodozik a sikerről. De persze azt, hogy ez ilyen formában jelentkezik majd, nem gondoltam.
Nem is ez volt a lényeg, hanem a sport szeretete.
Habár már én is ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely számítógépen nőtt fel, soha nem a gép előtt ülés volt a központi kérdés az életemben. Tizenhárom éves korom előtt, amikor elkezdtem komolyabban atlétika edzésekre járni, több sportot is kipróbáltam. Fociztam, kosaraztam, úsztam.
De ezek nem voltak igazán komoly dolgok, leginkább a délutáni szakkörök keretei között zajlottak az edzések. Atlétikában is versenyeztem a diákolimpián. Leginkább a testnevelésórákon megszerzett tudás, tapasztalat volt ennek az alapja.
Kinek köszönheti a kezdő lökést?
Elsősorban a szüleimnek. Mindketten testnevelő tanárok. Habár soha semmit nem erőltettek rám, de a sport, a mozgás szeretetét, igényét tőlük kaptam útravalóul. Aztán az általános iskolai testnevelő tanárom javasolta, hogy próbáljam ki az atlétikát komolyabban. Kőrösi Tibor maga is versenyez, maratoni, ultramaratoni távokat fut. Szóval az ő ajánlására kerültem Medovarszky János bácsi keze alá. Több okból is szerencsém volt. Egyrészt nagyon jó hangulatú edzések voltak, így a mozgáson túl a társaság kedvéért is szerettem lejárni az edzésekre.
Másrészt nem hirtelen nőttem meg, hanem fokozatosan. A terhelést is ugyanilyen fokozatosan kaptam, nem voltam esetlen, koordinálatlan kamasz.
Elbírtam az edzésmunkát, megvolt a jó mozgásom, így gyorsan jöttek a sikerek. Már az első évben megnyertem gátfutásban a korosztályos országos bajnokságot. Így még könnyebb volt a pályán maradnom. Voltak olyan társaim, akik nem voltak különösebben tehetségesek, de mégis rendkívül kitartóak voltak, és gyűrték az edzéseket rendületlenül.
Csodáltam őket a kitartásukért.
Mert labdajátékban, mondjuk fociban, ha valaki nem olyan tehetséges, akkor is sok sikerélményt szerezhet. Az atlétika ilyen szempontból egészen más. Nem annyira érdekes, sok melót bele kell tenni, és az eredmények nem jönnek gyorsan. Ráadásul itt a centik, méterek, percek, tized-, vagy századmásodpercek kíméletlenül megmondják, kinek hol a helye.
Mekkora törés volt az életében, hogy az Állatorvostudományi Egyetem miatt Budapestre kellett költöznie?
Szerencsére jól sikerült a váltás. Az edzőmmel, ifjabb Tomhauser Istvánnal és példaképemmel, egyben legnagyobb vetélytársammal,
Kiss Dániellel az első pillanattól nagyon jól megértettük egymást.
Dani hihetetlenül sokat segített. Nem csak az edzésekben, hanem abban, hogy a lehető legjobban érezzem magam egy számomra idegen városban.
Egy év után mégis váltott. Miért?
Már a magyar egyetem megkezdése előtt is lett volna lehetőségem az Egyesült Államokban tanulni. De akkor úgy éreztem, ez még túl nagy falat lett volna nekem. Egy év után viszont megint adódott egy lehetőség, és azt gondoltam, kár volna kihagyni.
Befagyasztottam a tanulmányaimat idehaza, és belevágtam. Életem egyik legjobb döntése volt. Rengeteget tanultam angolul, megváltozott a világlátásom.
Nagyon sok élménnyel gazdagodtam, sok mindent megtapasztaltam, barátokat szereztem.
A sporttól is nagyon sokat kaptam, és rengeteget fejlődtem. Korábban mindig egészen kis csoportokban edzettem. Ott viszont nagy csapat volt. Volt egy haiti gátas srác, de tízpróbázókkal, magas- és távolugrókkal, sprinterekkel is készültem együtt. Jó hangulat volt, segítettük, húztuk egymást.
Mindenkinek azt tudom javasolni, hogy ha adódik ilyen lehetőség az életében, akkor mindenképpen vágjon bele, mert minden szempontból megéri.
Miért döntött a hazatérés mellett?
Tudtam, hogy a hazai egyetemet mindenképpen be akarom fejezni, így az sem volt kérdés, hogy hazajövök. Meg aztán az edzőm és Kiss Dani is nagyon várt. Szakmailag mindketten egészen kiemelkedőek.
Daninak másban is nagyon sokat köszönhetek. Emberileg, felfogásban, technikailag egyaránt. Ő idehaza egészen magas szintre emelte a gátfutást.
Bár egymás legnagyobb riválisai voltunk, ez egyáltalán nem mérgezte meg a kapcsolatunkat.
Nagyon jó barátok lettünk, egymást erősítettük pályán és pályán kívül is. A mai napig nagyon nagy szeretettel beszélünk egymással.
Számomra ez a legnagyobb hozadéka a sportnak. Hogy nemcsak sikerélményeket, komoly eredményeket kaptam tőle, hanem a legjobb barátaimat is.
Ecsedi Gergőt is meg kell említenem. Belőle nem lett olyan szintű atléta, mint Daniból vagy belőlem. De a barátsága azt hiszem, örökre megmarad.
Kiss Dániel nyilván nemcsak edzőpartner és barát volt önnek, hanem olyan példakép, akinek a "hátán" fel lehetett nőni. Szerencsére elég sok olyan eredményes gátfutó volt idehaza. Kezdve Kovács József 1934-es torinói Európa-bajnokságon elért győzelmétől, Bakos György világbajnoki hatodik helyén át Kiss Dániel Európa-bajnoki ezüstjéig.
Mindannyiunknak kellettek az elődök eredményei, sikerei.
Kellett egy-egy hős, aki közülünk való, akiből erőt lehet meríteni, és aki miatt el lehet hinni, hogy fel lehet venni a versenyt a világgal. Mert azt el lehetett képzelni, hogy ha Daninak sikerült, akkor nekem is sikerülhet.
Egy világcsúcstartó mindig messziről jött ember, akiről nem sokat tudunk. De egy, a mi eredményeinktől nem olyan nagyon távol álló magyar rekord az elérhetőnek, megdönthetőnek tűnik. Az erősíti a lelkünket, a hitünket, a motivációnkat.
Lát olyan fiatalokat, akik esetleg az ön eredményét múlják majd felül?
Egyrészt a rekordok azért vannak, hogy azokat megjavítsák az utánunk jövők. Én leszek a legboldogabb, ha ezzel a következő generációk számára példa lehetek, és egyben cél is, hogy elérjék az én eredményeimet, és azt túlszárnyalják. Igen, vannak ügyes srácok, akikben ott a tehetség. Nyilván nagyon hosszú út áll előttük, hogy beleerősödjenek a felnőtt mezőnybe, és világszinten is meghatározó alakjai legyenek a 110 méteres gátfutásnak. De igen, bízom benne, hogy jönnek majd utánam, akik még jobbak lesznek.
Önnek mennyire volt nehéz az első korosztályos sikerek után kihúzni azokat az éveket, amelyek a nagy felnőtt világversenyeken elért dobogós helyek előtt voltak?
Szerencsére soha nem kerültem gödörbe. A fejlődésem, még ha nem is volt zajos sikerekkel kikövezve, folyamatos volt. A kilenc évvel ezelőtti bydgoszczi junior világbajnokságon elért hetedik helyem után a huszonhárom éven aluliak Európa-bajnokságán már második voltam 2011-ben. Onnantól pedig minden évre jutott valami.
A londoni olimpia, még ha nem is jutottam tovább a futamomból, óriási élmény volt.
Aztán egy évvel később már fedett pályás Európa-bajnoki negyedik voltam.
2014-ben szabadtéren is a dobogó közelbe kerültem a kontinensviadalon. 2016-ban pedig az Eb-ezüst Amszterdamban már igazi áttörésnek számított. Nagyon nagy köszönettel tartozom a Magyar Atlétikai Szövetségnek és a klubomnak, a Békéscsabai Atlétikai Klubnak. Mindvégig támogattak, maradéktalanul biztosították azokat a feltételeket, amelyekre szükségem volt, hogy idáig elérjek.
Tíz év után, 28 évesen értem el a világbajnoki bronzéremig. Hosszú út volt, és nagyon hálás vagyok, hogy folyamatosan hittek bennem.
Rendkívül céltudatosnak tűnik. Olyan embernek, akinek komoly tervei és víziói vannak a jövőjét illetően. Mindig is ennyire eltökélten építette önmagát?
Örökké voltak céljaim, amelyekért ha nem is tűzön-vízen át, de azért nagyon komolyan küzdöttem. Az atlétika, és különösen a gátfutás egy rendkívül bizonytalan dolog. Hiszen ez egy kockázatos versenyszám.
A többi atléta kicsit őrültnek tart bennünket, hogy képesek vagyunk teljes sebességgel nekirontani a 107 centi magas gátaknak, amelyeknek a lábában komoly súlyok vannak.
Így aztán ezeket nem egyszerű feldönteni, és bizony óriásit lehet esni, ha igazán rosszul jön ki egy gátvétel.
A londoni világbajnokságon is láttunk olyan gátast, akit végül a mentő vitt el. Önnel történt már hasonló?
Szerencsére még soha. Magas gáton sem edzésen, sem versenyen nem buktam még. Ehhez óriási koncentráció szükséges. Persze edzésen, technikázás közben rúgtam már föl úgy gátat, hogy annak nagy esés lett a vége.
Ilyenkor föl kell állni, és még mielőtt kiserkenne a vér a lábamból, oda kell állni újra. Nem szabad, hogy a rossz érzés megmaradjon, ezért túl kell lendülni az ilyesmin.
Szóval nem volt még komoly bukásom, nincs rajtam egyetlen vágás sem, megúsztam idáig műtét nélkül. Nagyon remélem, hogy ez így is marad, és akkor nemcsak a tokiói olimpiáig, hanem azon túl is tervezhetek a sportban.
Meddig lehet ott az élmezőnyben?
Láttunk már olyan atlétákat, gátasokat, akik bőven 30 éves koruk fölött is kiválóan tudtak teljesíteni. Szóval a példa adott.
Hallani, hogy a magyar szövetség megpályázza a 2023-as atlétikai vb rendezését.
Ha ezt sikerülne elnyerni, az óriási motivációt jelentene Tokió utánra. Onnan meg már csak egy év lenne a következő olimpia.
Négy olimpián részt venni az igazán szép dolog volna. Persze tisztában vagyok a realitásokkal. Ez az ideális eset volna. Akkor sem esek kétségbe, ha nem így alakul. Hiszen van egy nagyon komoly szakmám.
A gátfutást ugyan sokszor elég nehéz összeegyeztetni az állatorvosi hivatással, mindkettő boldoggá tesz. Most nagyon jó helyen vagyok az Állatorvostudományi Egyetem Klinikáján. De fogalmam sincs, hogy öt vagy tíz év múlva hol leszek, hol dolgozom majd. De nem aggódom. Ahogy eddig is megtaláltam a saját utam, úgy akkor is meg fogom, ebben biztos vagyok.
Említette az olimpiákat. 2016-ban reális esélye volt arra, hogy Rióban döntőbe kerüljön, végül mégsem sikerült. Mi változott, mit változtatott, hogy az idén Londonban nemcsak az elődöntőt nyerte parádés magabiztossággal, hanem még a döntőben is maradandót tudott alkotni? Ráadásul az első két gáton elkövetett hibák ellenére.
Megtanultam ellazulni. Mert a formámat tekintve tavaly is voltam olyan fizikális állapotban, mint az idén. De ott elgörcsöltem az elődöntőt. Hiába indultam meg nagyon jól, a maximumnál is többet akartam beleadni. Az idén képes voltam fejben higgadtan kezelni a fellépő problémákat.
Az elődöntő után azt nyilatkozta, hogy megpróbál kikapcsolni, és csak élvezni a pillanatot. Úgy tűnik, sikerült.
Örülök, ha így látja. Be kell vallanom, hogy maradéktalanul azért ezt nem sikerült megvalósítanom. De sokkal jobban kezeltem, mint korábban bármikor.
Hiszen a hosszú évek alatt megtapasztaltam, mit kell tennem ahhoz, hogy egy döntőben a lehető legjobban szerepeljek.
Természetesen végigfutottam fejben a döntőt, többször is. Amikor azt éretem, hogy ez már csak rabolja az energiáimat, megpróbáltam kikapcsolni. Komoly volt a tét, és ez nyomott rendesen.
Volt, hogy csak feküdtem az ágyon, és száz fölött volt a pulzusom. És akkor még nem is futottam le fejben a döntőt.
Képzelheti, mennyit mutatott a pulzusmérőm, amikor lélekben versenyeztem. Olyankor megpróbáltam megnyugtatni magam, kikapcsolni. Nappal nem egyszerű aludni, akkor jól jön egy film, ami eltereli az ember gondolatait, egy kis séta. Mondom, teljesen nem tudtam ellazulni, kikapcsolni. Talán ezért is rúgtam bele a döntőben az első két gátba.
Ha tavaly lett volna ez a futás, egészen biztos, hogy még görcsösebbé válok, és végigrugdosom az összes előttem tornyosuló akadályt, és végül csak a nyolcadik helyen érek célba. Most azonban volt annyi lélekjelenlétem, önbizalmam és tapasztalatom, hogy merjek egy picit lazítani egy világbajnoki döntőben. Ezzel sikerült rendezni menet közben a soraimat, benne tudtam maradni a saját ritmusomban, és a végére összeállt minden. Ennek eredménye a világbajnoki bronz. Nem ígérhetem, hogy ezt mindig meg tudom majd ismételni. De hogy ez hatalmas önbizalmat ad a jövőre nézve, az egészen biztos. Így remélem, hogy ez nem csak egy egyszeri és megismételhetetlen pillanat volt az életemben.
Szeretnék még nagyon sok örömet szerezni a magyar sportrajongóknak.
Mert az a végtelen szeretet, ami London óta árad felém, hihetetlenül motivál.
Kiss Dániel nem talál szavakat
"Amit Balázs az idén véghezvitt, arra nincsenek szavak! Nem csak a világbajnoki szereplése volt óriási, hanem az odáig vezető útja is. Már szinte számolni sem tudtam, hányszor javította meg az országos csúcsot. Mindezt úgy, hogy nemrég fejezte be az egyetemet, és bizony komoly logisztikát igényelt, hogy az edzéseket, versenyeket összehangolja a munkájával. Én ugye közvetlen közelről nézhettem egy ideig a fejlődését. Bár mindig reménykedtem benne, hogy sokra, még nálam is többre viszi, megható azt látni, hogy a legjobb barátom beteljesíti az én, és nyugodtan mondhatom, hogy az összes elődje álmát. Remek ember, egy hatalmas sportoló. Hamarabb is összejöhetett volna ez neki, például Rióban. De ennek így kellett lennie. Nem találok szavakat. Nagyon megható volt számomra őt a világbajnoki dobogón állni!"