A rúdugrás Bagamérije Londonban sem rázta le magáról az átkot

Világcsúcstartó, olimpiai bajnok, fedett pályás világbajnok, Európa-bajnok. Minden címet begyűjtött már, ami lehetséges. Egyedül a szabadtéri világbajnoki győzelem hiányzik a gyűjteményéből. Renauld Lavillenie éppen olyan elátkozottnak tűnik ebből a szempontból, mint a Keménykalap és krumpliorr című filmben Bagaméri, a fagylaltárus.

Szergej Bubka 1993-ban felállított világcsúcsa, a 615 centiméter két évtizeden át megközelíthetetlennek tűnt. Néhány nap híján 21 évvel később aztán jött Renauld Lavillenie. A francia atléta a Rúdugrás Cárjának versenyén, Donyeckben, a nagy előd jelenlétében bizonyította, hogy igenis, lehetséges még nála is magasabbra jutni.

616 centis világcsúcsa nagyjából az "ugrás a végtelenbe, és még annál is magasabbra" kategóriába tartozik.

Hiszen mindenkinek megközelíthetetlen volt, és tulajdonképpen még most is az Bubka teljesítménye. Ha kivesszük a sorból Lavillenie 2014. február 15-én bemutatott csodálatos ugrását, akkor az ukrán zsenié minden idők 12 legnagyobb eredménye szabadtéren és fedett pályán.

A sorban a következő a franciáé, 608 centivel.

Ez persze bőven elég volt neki ahhoz, hogy végigverje a világot. 2009-ben, mindössze 22 évesen már fedett pályás Európa-bajnok volt Torinóban. És ez volt az év, amikor először ugrotta a 601 centiméteres magasságot. Ezzel olyan elit klub tagja lett, amelyben azóta is csak 11-en vannak. No, meg Bubka.
A nagy előd nem csak ebben magaslott ki a többiek közül. Az első, 1983-as világbajnokságtól kezdve egészen a hatodikig, Sevilláig rajta kívül nem állt más a dobogó legmagasabb fokán. Pedig nem egyszer rendkívül szorongatott helyzetben volt.

1991-ben, Tokióban Bagyula István vezetett előtte, Sevillában pedig Maxim Taraszov ugrotta át elsőre az 590 centimétert.

Hogy aztán Bubka átvigye a megmaradt kísérleteit nagyobb magasságokra. Azokon pedig már csak neki termett babér.

Renaud Lavillenie bronzérmet szerzett Londonban Forrás: AFP/Kirill Kudryavtsev

Érdekes kettősség a francia karrierjében, hogy amíg fedett pályán 2011-től 2016-ig mindig övé volt az adott év legjobb eredménye, 2012-t leszámítva rendre hat méter fölötti eredménnyel, addig szabadtéren "csak" három évben jutott a bűvös határ fölé, és "csak" négyszer vezette az év végén a világranglistát.

A teremben elért jobb, stabilabb eredményei persze megmagyarázhatóak.

Hiszen ott a versenyzőknek soha nem kell az időjárás szeszélyeivel birkózniuk. Közel állandó a hőmérséklet, a páratartalom, a fényviszonyok is kiszámíthatóak, nem esik az eső, és a szél sem fúj.

Ezzel együtt is meglepő, hogy az örök kísérletező kedvű francia soha nem tudott szabadtéri vb-t nyerni. Ebben a tekintetben éppen olyan elátkozottnak tűnik, mint Bagaméri, a fagylaltárus.

2009-ben, Berlinben az 580 centis magasságig minden rendben volt, ám 585-ön hibázott elsőre. Miközben honfitársa, Roman Mesnil átjutott ezen a magasságon. Ő pedig kockáztatott, megmaradt kísérletét átvitte előbb 590-re, majd miután azt is leverte, az ausztrál Steve Hooker viszont átugrotta az 595-öt, még feljebb ment. És persze ebben a kiélezett helyzetben az már nem ment.

Két évvel később Teguban ugyan már 585 centit teljesített, de hosszú évek tapasztalata, hogy egy nagy világversenyen való győzelemhez férfi rúdugrásban legalább 590 centi kell. Ez ott a lengyel Pawel Woichiechowskinak és a kubai Borgesnek sikerült. Neki újfent nem.

Renaud Lavillenie Szergej Bubka világrekordjának megdöntése közben Forrás: AFP/Alexander Khudoteply

2013-ban már tényleg csak egy hajszál választotta el a világbajnoki győzelemtől.

A végül mindent eldöntő 589-es magasságon ellenfele, a német Holzdeppe hamarabb jutott át, mint ő, így megint csak nem neki játszották a himnuszt.

Két éve Pekingben a mindössze 21 éves kanadai Barber óriási meglepetésre első kísérletére átjutott az 590 - már megint az az 590! - centis magasságon. Lavillenie, mint a szabadtéri vb-ken menetrendszerűen nem, így most sem.

Az idén, London előtt hősünknek több gondja volt, mint sikerélménye. Komoly hátsérülés hátráltatta a felkészülésben, és ugyancsak messze járt - nem csak a hatméteres magasságtól, hanem még a világbajnoki arany megszerzéséhez szükségesnek látszó 590-től is.

Ráadásul a riói olimpia sokkját sem lehetett egyszerű feldolgozni.

Mint emlékezhetünk rá, a brazil közönség az ötkarikás játékok ideje alatt igen sokszor viselkedett sportszerűtlenül más nemzetek sportolóival szemben, ha úgy gondolták, ezzel saját versenyzőjüknek "segítenek". Lavillenie hiába ugrotta át az abban a pillanatban olimpiai csúcsot jelentő 598 centis magasságot, és vezetett a versenyben, Thiago Braz de Silva ezt kihagyva ráment a 603-ra, és másodikra át is ugrotta.

A francia az utolsó kísérlete, az élete szabadtéri legjobbját jelentő 608 centi előtt hosszan koncentrált, ám a brazil közönség kifütyülte.

Nála pedig elszakadt a cérna, és hüvelykujját lefelé fordítva jelezte nemtetszését. Másnap, az eredményhirdetésen, ha lehet, még durvábban tüntettek ellene. A sportvilág nagyjai, mi több, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke is felemelte szavát e sportszerűtlenség láttán, hallatán.

Renaud Lavillenie véleménye a riói közönségről Forrás: Youtube

Miután elsírta magát a dobogón, elmondta, hogy ebből a mérhetetlen csalódásból megpróbál erőt meríteni.

Nos, Londonban nem is volt baj az inspirációval.

Az idei forma alapján még dobogóra sem nagyon várták, ő azonban a legjobbkor ugrotta idei legjobbját, 589 centit. Ami persze megint kevés volt. A szeptember 18-án 31. születésnapját ünneplő franciát persze botorság lenne örök vesztesnek titulálni. Hiszen a szabadtéri vb-aranyat leszámítva tényleg mindent megnyert már. Aki pedig képes volt Bubka csúcsát a nagy előd jelenlétében, saját "oroszlánbarlangjában", Donyeckben túlszárnyalni, az örökre beírta magát a sportág halhatatlanjai közé.

Ám könnyen lehet, hogy ez a káprázatos pályafutás szabadtéri világbajnoki arany nélkül zárul.

Meglátjuk, mit hoz számára az élet, és két év múlva ott lesz-e a soron következő világbajnokságon, vagy sem. Életkora alapján még simán indulhat, és akár nyerhet(ne) is. De az nagyon valószínű, hogy a fogadóirodák jó eséllyel inkább tartják majd a végső győzelemre esélytelennek, mint esélyesnek.