Tudtam, hogy a 14 éves Egerszegi Krisztina olimpiai bajnok lesz

Vágólapra másolva!

Harminc évvel ezelőtt, az 1988-as szöuli olimpián hangzott el az a rádióközvetítés, amely pillanatok alatt legendás lett. A 14 éves Egerszegi Krisztina győzelme a világot meglepte, a rádiós Török Lászlót nem, mert ő már a verseny előtt tudta, hogy ez a csoda megtörténik. A neves riportert december végén választotta be az Úszószövetség a Hírességek Csarnokába. A most következő interjúból azonban az is kiderül, hogy Török igazi szerelme nem az úszás, hanem a jégkorong.

„Ilyen nincs, és mégis van" – ha csak egyetlen mondatot kellene idézni öntől, biztosan ez lenne az. Ezt harminc évvel ezelőtt kiáltotta az éterbe, amikor a 14 éves Egerszegi Krisztina megnyerte a 200 méteres hátúszást a szöuli olimpián. Ennyi idő távlatából már elárulhatja, hogy ez egy előre megírt mondat volt, vagy spontán szakadt ki önből?
Soha nem írtam meg semmit előre.

Az Egerszegi-féle aranyérmes közvetítés minden szava spontán megnyilvánulás volt.

Hogy mertem volna ahhoz a bátorságot venni, hogy előre megírjak valami olyat, amiben senki sem hitt?

Ön sem?
Hazudnék, ha erre igennel felelnék. Az olimpia előtt meglátogattam Széchy Tamás úszókapitányt, mert az ő szavai számomra mindig aranyat értek a közvetítésre való felkészülés során. Széchy három órán keresztül magyarázott nekem, a végén már kicsit untam a szóáradatát. Végre befejezte, felálltam, elköszöntem, jöttem kifelé, amikor

utánam szólt, hogy azt még nem mondta el, hogy Egerszegi Krisztina olimpiai bajnok lesz.

Majd az orromra csukta a szobaajtót.

Török László élete első olimpiáján négy úszóaranyérmet közvetíthetett a Magyar Rádióban Fotó: Polyák Attila - Origo

Én meg ott álltam ezzel az információval, azt sem tudtam, mit kezdjek vele, de el kellett hinnem, mert Széchy mondta. Szóval, akár meg is írhattam volna előre bármit, de az nem az én stílusom. Inkább magamban tartottam az egészet, csak Molnár Dániel barátomnak mondtam el, akit megeskettem, hogy nem beszél róla senkinek. Szerencsére ő is betartotta a szavát.

Büszke erre a közvetítésére?
Büszke legyen Egerszegi Krisztina, aki megnyerte az olimpiát.

Én csak egy szerencsés ember voltam, aki ott lehettem és közvetíthettem.

Annyit bevallhatok: félve álltam neki a közvetítésnek. Nem magamat féltettem, hanem ezt a 14 éves kislányt, akitől senki sem várt semmit, és aki nem egészen három perc alatt az egész ország kedvence lett.

Hallgassa meg a legendás közvetítést:

Az 1988-as volt élete első olimpiája, ahol négy úszóaranyérmet közvetíthetett. Más kollégájának egy életen át nem jut ennyi, ön pedig 38 évesen kapta meg ezt a sorstól. Fiatal rádiósként hogyan tudta ezt feldolgozni?
Úgy jöttem haza, hogy két centivel a föld felett lebegtem. Mindazonáltal az, hogy nekem ez megadatott, annak volt köszönhető, hogy a rádióban Novotny Zoltán szerkesztőségvezető kiosztotta a sportágakat, és az enyém lett az úszás. Amikor 1982-ben főállásba kerültem, azt kértem Novotnytól, hogy a jégkorong mellett a vízilabdát is adja nekem.

Török László a 2004-es athéni olimpián a magyar férfi vízilabda-válogatott aranyérmét is közvetítette Forrás: AFP/Antonio Scorza

A pólóhoz viszont az úszás is társult, így lett az enyém a sportág.

A rádió sportosztálya demokratikus hely volt. Fel sem merült, hogy a kiosztott sportágakra más kolléga csak azért repüljön rá, mert ott egy olimpián sok aranyérem nézett ki nekünk.

Ezért nyithattam életem első olimpiáján négy aranyéremmel. Amúgy 1985 és 2006 között egyetlen úszó világversenyről sem hiányoztam.

Talán ez tűnhetett fel a Magyar Úszó Szövetségnek, hiszen pár héttel ezelőtt beválasztották a Hírességek Csarnokába. Meglepte ez?
Nagyon. Fel is tettem magamnak a kérdést, mit keresek én ott, ahol Székely Éva, Güttler Károly, vagy éppen Egerszegi Krisztina. Hiszen soha nem voltam versenyúszó, én csak közvetítettem. Talán éppen ezért volt számomra nagyon megható és meglepő a szövetség döntése.

Kovácshegyi Ferenc egykori vízilabdázó, úszó szakedző (b), a posztumusz beiktatott Csík Ferenc olimpiai bajnok úszó nevében unokája, Csík Kató (b2), Kovács Ágnes olimpiai bajnok, kétszeres világ- és hétszeres Európa-bajnok, világkupa győztes, örökös magyar bajnok úszó (j2) és Török László sportriporter (j) a Magyar Úszó Hírességek Csarnokába történő beiktatásukkor Forrás: MTI/Máthé Zoltán

Viszont az ünnepi beszédemben azt is bevallottam, hogy számomra a jégkorong és a vízilabda mindig is előbbre való volt, mint az úszás. Szemét dolog volt ezt mondani, de szerencsére nem sértődtek meg. Egy riporternek a magyar sikerek adják meg az imázsát, én pedig mindent az úszóknak köszönhetek.

A jégkorong tehát az örök szerelem. Ez annak köszönhető, hogy mielőtt újságíró lett a sportágban dolgozott?
Igen. Ami én a jégkorongban nem voltam, az nincs. 1971-től kapcsolódtam be a munkába – már 21 évesen a Jégsportszövetség jégkorong szakbizottságában kezdtem el dolgozni.

1977-ben, azaz 27 évesen lettem a Jégsportszövetség főtitkára, ahol három év után felrúgtam az asztalt és eljöttem onnan, hogy Székesfehérvárott legyek technikai vezető.

Az életem akkor abból állt, hogy harcoltam és küzdöttem ezért a sportágért.

Az állami sportvezetés tényleg meg akarta szüntetni a jégkorongot?
Igen. Mert a jégkorong tényleg balhés, komoly eredmény nélküli sportág volt.

Mindig azt mondtam, hogy a játékosok igazi csirkefogók, de a világ legszeretetreméltóbb csirkefogói.

És ezt komolyan is gondoltam. A sportág tényleg a létéért küzdött, ezek a fiúk meg folyamatosan csempésztek külföldről. De olyan mennyiségben, hogy azt tényleg rossz volt nézni. Vagy ott volt az első vidéki műjégpálya megnyitása Dunaújvárosban 1973. november 11-én, amelyen Ferencváros-Budapest Volán meccset rendeztek. A Fradi akkor bajnok volt, a Volán meg tele volt fiatallal, ráadásul a zöld-fehérek a Füssen elleni BEK-mérkőzésre készültek.

Török László 1971-től kezdett el dolgozni a magyar jégkorongsportban Fotó: Polyák Attila - Origo

A pályaavatón kint volt az egész város, meg az akkori politikai elit, párttitkár, parlamenti képviselő, szakszervezeti bizalmi, mit tudom én kik még.

A barátságosnak induló pályaavató olyan verekedésbe torkollott, hogy a rendőrségnek kutyákkal kellett közbeavatkozni. A mai napig előttem van, hogy szerencsétlen rendőrkutyák csúszkálnak a jégen.

Most mondja meg, épeszű játékos csinál ilyet? A balhét követően a városi párttitkár azt mondta, hogy Dunaújvárosban soha nem lesz jégkorong. Ebben nem lett igaza, de tíz évet valóban várni kellett arra, hogy a hoki visszatérjen Dunaújvárosba.

A nagy újvárosi hokibalhé

Az óriási botrányról így írt a Népsport 1973. november 12-i száma: „Az FTC-Volán bemutató meccs első harmadában nem esett gól. A második harmadban Gogolák révén megszerezte a vezetést a Fradi, a harmadik harmadban azonban jött a Volán-csoda, mert Szöllősi, Császár és Pápai is a Fradi kapujába talált. A harmadik harmad hatodik percében, közvetlenül a harmadik Volán-gól után tömegverekedés tört ki a pályán, amelyet a bírók nem tudtak megfékezni, így a helyi rendőrségnek kellett közbelépnie. Az ország első vidéki műjégpályájának megnyitása alkalmából a dunaújvárosiak két fővárosi jégkorongcsapat meghívásával akartak a helyieknek kedveskedni. Úgy gondolták, hogy a két fővárosi csapattól mégiscsak lehet tanulni, s ott, ahol még nem honosodott meg a jégkorong, a fiatalok is nagyobb számban kapnak a sportághoz kedvet. Az efféle ünnepi, barátságos találkozók különben is arra valók, hogy a játékosok tét nélkül, felszabadultan adják tudásuk legjavát. A szeretettel várt kedves fővárosi vendégeknek azonban nem a játékuk vált felszabadulttá. Felszabadult bennük a brutalitás, a sportemberhez, emberhez méltatlan legalantasabb ösztönök egyike, a pályán vér folyt, a barátságos meccs botrányba fulladt. Az FTC és a Volán játékosai így tették emlékezetessé a dunaújvárosi sportélet ünnepnapját. De ez az ünneprontás – és ezt nyomatékosan mondjuk – nem maradhat büntetlenül!"

Egy-egy ilyen botrány után azért nem lehetett könnyű dolga, amikor a sportvezetésnél a jégkorong mellett akart érvelni.
Öreg fejjel azt mondom, megértem az akkori vezetőket, akik folyamatosan pálcát törtek a sportág felett, de fiatalon ezt másképp láttam.

Vagy az asztalt borítottam rájuk, vagy állandóan azt mondtam, hogy építsenek pályákat, csak így fejlődhet a hoki.

De a már felidézett dunaújvárosi botrányt követően az FTC elutazott az NSZK-ba és 8-7-re idegenben verte meg az EV Füssent BEK-mérkőzésen. Úgy, hogy két játékosát az újvárosi balhé miatt eltiltották, nem játszhattak a Bajnokcsapatok Európa Kupája meccsen.

"Az, hogy a magyar jégkorong-válogatott kétszer is az A-csoportban játszott, igazi csoda" Forrás: RIA Novosti/Igor Russak

Szóval, nem volt teljesen reménytelen sportág ez, csak a kezdet volt nagyon nehéz. Ha viszont azt nézzük, honnan indult és hova jutott el a hoki, akkor

az, hogy a magyar válogatott kétszer is az A-csoportban szerepelhetett, nyugodtan nevezhető csodának.

Térjünk vissza a Magyar Rádióba, ahonnan 2007-ben jött el, majd nem sokkal később agyvérzést kapott. Ebből a betegségből szerencsére felépült, ma már ember nem mondaná meg, hogy ilyen súlyos bajon ment keresztül. Gondolkodott már azon, hogy mindez összefüggésben van azzal, hogy eljött a rádióból?
Nagyon könnyű lenne azt mondani, hogy igen, de ezt nem lehet megmondani biztosan. Vagy igen, vagy nem.

De gondolkodni nem szoktam ezen, mert semmi értelme.

A „mi lett volna ha" kezdetű mondatoknak a sportban sincs semmi értelme, de az életben sem nagyon.

Fáj az, hogy már nem közvetíthette a rádióban azt, amikor a magyar jégkorong-válogatott 2009-ben először az A-csoportban játszott?
Egyáltalán nem fájdalmas. Ráday utcai gyerek vagyok. Az nem volt mindig olyan, mint most, amikor én gyerek voltam, egy pinceszagú jelentéktelen utcácska volt.

Onnan elindul egy fiatalember, aki rádióriporter szeretne lenni. Az lett. Olimpiáról szerettem volna közvetítetni – megtehettem. A sors sokkal több mindent adott nekem, mint amit reméltem.

Én már akkor nagyon boldog voltam, amikor külsősként a Körkapcsolásban elmehettem Zalaegerszegre tudósítani. Ezek nekem tényleg a boldogság pillanatai voltak. Még akkor is, amikor sokszor a szombati, vagy vasárnapi ebéd közben kellett felállni és indulni vidékre közvetíteni. A feleségem mindig azt mondta, hogy legalább azt látná az arcomon, hogy sajnálom, hogy mennem kell. Na, ezt nem látta rajtam soha. Ha menni kellett, mentem. A Körkapcsolásban benne lenni számomra olyan volt, mint a levegővétel – azaz, maga az élet.

2006-ban, azaz tizenkét éve közvetített a Magyar Rádióban utoljára. Hiányzik?
Már nem. Most azon kellene rágódnom, hogy mi maradt ki az életemből azóta, amióta eljöttem a rádióból?

Ugyan már, én állati boldog voltam, hogy 2008-ban a magyar férfi vízilabda-válogatott megnyerte a harmadik aranyérmét, amelyet Novotny Zoltán és Hajdú B. István közvetített a rádióban.

Ha visszatekintek a pályafutásomra, azt mondom, teljes a kép.

Telhetetlen és hülye ember lennék, ha azt mondanám, hogy bármi is hiányzik ebből.