A KGB vitte el az ostobán csaló szovjetet az olimpiáról

2020. július 24-én kezdődnek el Tokióban a XXXII. nyári olimpiai játékok. Az olimpia évében az Origo Sport új sorozattal jelentkezik, az Én olimpiám címmel. Ebben négy kiváló újságíró, Dávid Sándor, Gulyás László, Novotny Zoltán és Radnóti László ír meg olyan történeteket, amelyeket személyesen élt át azokon az olimpiákon, amelyeken a helyszínről tudósított. Az 1976-os montreali játékokon az olimpiák történetének egyik legnagyobb botrányát okozta a szovjet öttusázó, Borisz Onyiscsenko. Az ő történetét Radnóti László írta meg.

A vívást arctalan sportágként szoktuk emlegetni, mivel a versenyzők fejét sűrűrácsos maszk védi.

Montréalban ezt a sportot körülíró jelzőt arcátlanra, azaz pofátlanra változtatta egy szovjet sportoló.

Hatalmas jégkorongcsarnok volt a Winter Stadium, amelyet az olimpia pengés csatáinak színhelyéül jelöltek ki és rendeztek be a szervezők. A vívóversenyek szünnapján az öttusázók párbajtőrös küzdelmeit bonyolították le itt. Találatjelző gépek zúgtak, hideg fegyverek koccantak össze, üvöltések adták hírül egy-egy találat szerzőjének örömét. Valóságos nagyüzem zakatolt itt: pontokat termeltek. Egyszer csak megállt a kés a levegőben. Fentről, ahol ültem, olyan volt a kép, mint mikor kavicsot dob egy gyerek a nyüzsgő hangyabolyba. Káosszá gabalyodik a rend.

A montreali Winter Stadium, az 1976-os olimpiai vívóversenyek színhelye Forrás: hemis.fr/RENAULT Philippe / hemis.fr/Renault Philippe

Annyit láttam, hogy egy vívó szalad, utána három másik. Aki elöl fut, a párbajtőrét a vívózsákjába dugja, majd ráfekszik arra. A másik három lerángatja a hegedűtokszerű zsákról, kiveszi az elrabolt acélt, és viszi a DT-be. Ez a betűszó a Directoire Technique-ből rövidült, és ez a helyi hatóság, amely minden vitás kérdésben azonnal dönt. Hamar eljutott hozzám is a kommentátor-állásba az előzmények minden részlete.

A szovjet és a brit csapat tagjai vívtak egymás ellen, amikor az angoloknak feltűnt, hogy az ukrán születésű (de ekkor természetesen szovjet színekben induló) Borisz Onyiscsenko gyanúsan biztos találatokat ér el, immár sorozatban, és akkor is lámpát gyújt, amikor tőrének hegye még nem is érte el az ellenfél találati felületét.

Csak hát bizonyíték kellett a gyanú igazolására.

1976-ban még meglehetős ritkaságszámba mentek az apró kézi kamerák, de az angol csapattagnak, Danny Nightingailnek volt ilyenje. Fölvette hát „Onyinak" előbb Jim Fox, majd Adrian Parker elleni csörtéjét, ebből rögtön visszanézhető volt, hogy már akkor ég a színes, találati lámpa, amikor a szovjet pengéjének hegye 20 centire van ellenfele testétől.

Borisz Onyiscsenko (jobbra) tőrét ellenőrzi a versenybíró az montreali olimpián 1976-ban. A markolatot nem nézte meg, pedig ott volt a villanykapcsoló Forrás: Flickr

Az angolok jelentését a bűnjellel együtt tüstént vizsgálni kezdte a DT,

amelynek vezetője a magyar elektromérnök, Székely Tibor volt, aki remekül beszélt franciául, és máris boncolni kezdte a gyanús fegyvert.

Minden mozdulatát rögzítette egy kamera, Tibor pedig kommentálta. Két perc alatt talált a markolat felbontott, őzbőr burkolata alatt egy gombot, amelyet a vívó a gyűrűsujjával megnyomva, színes lámpát tudott gyújtani. Onyiscsenko nagy igyekezetében, vagy talán izgalmában, túl hamar nyomta meg ezt a kapcsolót.

Embed from Getty Images

Boriszt és a csapatot kizárták, egyéniben azonban Lednyov, (akit hibásan Lednyevként szoktak emlegetni) egyéni ezüstérmes lett. A történet sport-része itt akár véget is érhetne, de talán érdekes a folytatás, mert

láttam, hogy a lebukott és a percről percre mind jobban összeroskadó Borja (Borisz beceneve), negyedóra elteltével három ballonkabátos, kalapos, igen marcona férfi kétoldali kíséretében, láthatóan nem önként távozik a stadionból.

Szinte a lába sem érte a földet. Egy szovjet versenyző nem éppen épületes tettéről lévén szó, diplomatikusan körülírtam a helyzetet az élő adásban, mert hozzá voltunk szokva (szoktatva), hogy velük kapcsolatban nincs, nem lehet kritikus szó. Jó pár órával később, amikor a mellettem lévő riporterállásból a Szabad Európa rádió tudósítója világgá kürtölte a botrányt, a főnököm is mondott egy körmönfont kommünikét.

A történeti hűség kedvéért: az öttusacsapat aranyát az angolok nyerték a csehszlovákok és a mieink előtt.

Kancsal Tamás öttusázó versenyez a férfi öttusa lovaglás versenyszámában július 18-án a XXI. nyári olimpián Forrás: MTI/-

(Hej, ha a lovaglásban nem gyengélkedünk, és Maracskó Tibor nem csupán 832 pontot tesz le a páston a közösbe, Sasics Szvetiszláv pedig nem olyan visszafogottan fut – a 35. időt elérve, akkor simán bajnokok lehettünk volna!

Tíz évvel később, 1986-ban, Kijevben, a Dinamo úszóstadionjában futottam össze az akkor már 49 éves Borisz Onyiscsenkóval.

Elmesélte, hogy a Winter Stadiumból a követségük fogdmegjei egy, a Szent Lőrinc folyón álló, hatalmas kokszszállító hajóra vitték, ott bedugták egy fülkébe, és négyhetes tengeri út után haza is ért. Nem száműzték Szibériába.

Volt egy Volga személyautója, erre kockás matricát kellett ragasztania, és évekig ezzel taxizhatott Kijevben, hogy el tudja tartani a családját. A címeitől megfosztották. Hét évvel később törölték a priuszát, és a klub fiatal tehetségeinek úszóedzője lett, majd az uszoda igazgatója. KGB-s múltja felől nem érdeklődtem. '86-ban ez még tapintatlanság lett volna.

A szovjet Borisz Onyiscsenko az olimpiák történetének egyik legnagyobb csalását követte el 1976-ban Forrás: AFP

Azóta is próbálom megérteni ezt a kivételes képességű tusázót, de csak érv-forgácsokat tudok felhozni a védelmében. Így leszek az ördög ügyvédje.

A szituáció: hiányzik egy nagy siker, a legfontosabb érem a gyűjteményéből. Kétszer volt már olimpiai ezüstös, sőt, egyszer csapatban bajnok is. És most itt van számára az első, Balczó-mentes olimpia.

Eddig egy (ló)orrhosszal mindig és mindenütt lemaradt Bandi mögött. Mindenáron egyéni olimpiai bajnokként akart visszavonulni. Ez a „minden áron" teszi megbocsáthatatlanná a tettét. Ezzel lett fogalommá: úgy írta át a sporttörténelmet, hogy az öttusa 6 számból áll – 5 hagyományos + villanyszerelés.

A kanadai nyári játékokon elég harmatos lett a magyar küldöttség eredménylistája. A 4-5-13-as sikerképlettel 10. lett Magyarország a nemzetek sorában. Hogy ez miként lehetséges? Úgy, hogy nagyon sok, további pontszerző helyen végeztek a mieink. Németh Miklós, Magyar Zoltán, a vízilabdacsapat és a kis „Swarci", Tordasi Ildikó (Isten nyugosztalja!) aranya a szépségtapaszt jelenti ezen a tengerentúli, várakozásokon aluli kiránduláson.

Tordasi Ildikó vívó, az 1976-os montreali olimpia bajnoka Forrás: MTI/Kovács Gyula

Napi 15 órákat közvetítettünk. Ezt kevés ország rádiója tette meg. Igyekeztünk mindenütt ott lenni, ahol magyar érdekeltséget véltünk, de ez nem mindig sikerült. Németh Miklós majdnem kihajította a stadionból a gerelyét (ez után meg is változtatták ennek a sportszernek a jellemzőit), és a kapitális dobás becsapódásának pillanatát csak úgy tudtuk megőrizni az utókornak, hogy olyan „helyszíni" tudósítást (közvetítést) csináltunk, mintha ott lettünk volna.

A könnyűsúlyú judokánk, Tuncsik József bronzmeccse előtt kilelt a hideg.

Már beszélek, közben nézem a hivatalos papírt, majd a táblát, és közben leblokkol az agyam. Nem tudok arról, hogy ebben a sportágban a két nem együtt versenyezhetne. Dörzsölöm a szemem. Marian Standovicz ellen lép tatamira a mi fiunk? Aztán belép ez a cseppet sem nőies lengyel Marian. Nem kell tovább agyalni, mert Jóska hamarosan földhöz veri, és így – dobogós. (Pár perc múlva szégyellem magam, mert nem gondoltam arra, hogy egyes országokban a Katalin, az Andrea, sőt a Mária is lehet férfiember keresztneve.)

Mivel magam is műveltem, érthető, hogy különösen a vívás eseményei maradtak meg elevenen a memóriám képernyőjén. Nem is egy-egy csörte, hanem az, hogy naponta találkoztam olyan – a magyarokon kívüli – epéző állócsillagokkal, mint a svéd Rolf Edling, a nyugatnémet Alexander Pusch, vagy Hans-Jürgen Hehn, a francia Philippe Boisse – hogy csak a párbajtőrözőket említsem. Ha most egy másik kedvencemre gondolok vissza,

máig rejtély maradt, hogy a tunéziai kézilabdacsapatnak két lejátszott meccs után miért kellett szednie a sátorfáját, és eltűnnie Kanadából?

A mi csoportunkban szerepeltek, és esélytelenek is voltak a továbbjutásra, de eltűnni egy olimpiáról, egy egész csapatnak? Furcsa.

Ami pedig a lányaink meccseit illeti, még mindig ámulok, ha fölidézem, hogy milyen eredményekkel értek véget akkoriban az amazonok kézilabda csatái. 7-7-re végeztünk az NDK-val, ahol a szünetben még 4:2-re vezettünk! És 60 perc elteltével úgy kaptak ki a lánykáink 12-9-re a szovjetektől, hogy a gólok felét ott is, és itt is 1-1 ember, Zinajda Turcsina, illetve Sterbinszky Amál lőtte. Hú, de kiegyeznénk ma is egy női harmadik hellyel, illetve a fiúknál egy akkori hatodikkal! Pajzsra emelnénk női tőrcsapatunkat, ha bronzosan térne meg Tokióból. Így változik a világ. Lejjebb szállítottuk az igényeinket. De álmodni azért csak szabad, ugye?