Talán a sors keze, hogy nem léptettek le a törött orom miatt

Hárspataki Gábor a tokiói olimpia egyik legkellemesebb magyar meglepetését szolgáltatta a karatésok 75 kilós súlycsoportjában szerzett bronzérmével. Az MTK sportolója az Origónak mesélt a törött orral megvívott küzdelmekről, az utolsó másodperces győzelmekről, a boltban ráköszönő idegenekről, és arról is, hogy szüksége volt-e a világ legnépszerűbb küzdősportjának az egyszeri olimpiai szereplésre. De az is kiderül, hogy a karate mellett milyen sportban próbálná ki magát legszívesebben Hárspataki Gábor.

Valóban súlya van egy olimpiai bronzéremnek. A kezünkben tartva érezni, hogy nem spórolták ki belőle az anyagot. Ön mikor érezte át igazán, hogy milyen eredményt ért el Tokióban?
Már leülepedett bennem. Az elért eredményt nem csak az érem látványa tudatosítja bennem, hanem a napról napra érkező felkérések is. Még ma is (az interjú augusztus 19-én készült – a szerk.) kapok gratuláló üzeneteket pedig lassan két hete, hogy itthon vagyok. Próbálok egyébként ezzel együtt élni, mert tudom, hogy ez mekkora felelősség, és milyen sokat jelent rengeteg ember számára, például azoknak a sporttársaimnak, akik itt készülnek velem ebben a teremben. Büszkeséggel és erővel tölt el egyszerre. Az a helyzet, hogy két évnyi iszonyú kemény munka után, amit én ebbe beletettem, én azon az egy estén teljesen visszatöltődtem, amit addig hátráltatásként éltem meg, az is pozitív színezetet kapott.

A Hárspataki Gábor jobb alkalrján látható olimpiai tetoválás már itthon készült a hazaérkezést követően, és lesz még folytatása a rajznak Fotó: Polyák Attila - Origo

Ön melyik csoportba tartozik, abba, amelyik otthon is szem előtt tartja az olimpiai érmet, vagy abba, amelyik beteszi a szekrénybe, mondván, megnyerte, most már mit nézegessen rajta?
E mellett a gyönyörű érem mellett nekem van még egy hasonlóan szép érmem, méghozzá egy bronzérem a 2019-es minszki Európa-játékokról. Ennek a kettőnek van egy külön szekrénye, ahol tárolni szoktam őket. Bár az olimpiai érem mostanában nem sok időt tölt ott, mert mindenhova viszem magammal, hogy meg tudjam mutatni.

Tegnap például egy jótékonysági előadáson voltunk egy sporttáborban, ahol megnézték a kis rajongók, és nagyon jó volt látni, mennyire tetszik nekik, és jó volt átélni, hogy most már ők is egy ilyen eredményt szeretnének elérni.

Sok hasonló felkérést kap, mióta hazaért Tokióból?
Sok felkérést kapok, aminek nagyon örülök. Büszke vagyok rá, hogy Magyarország megismerte azt a karate sportágat, amit én művelek, és, hogy ilyen sokan kíváncsiak rá. A felkéréseken keresztül sokaknak be tudjuk mutatni, hogy egy ilyen kis edzőteremből (egy újpalotai családi házban van kialakítva az edzőterem – a szerk.) is milyen nagy eredményeket lehet elérni, illetve, hogy az edzőmmel, Fischer Mihállyal mit tudtunk elérni ebben a sportágban.

Alig két hete még Tokióban küzdött az olimpián, most pedig már az edzőteremben beszélgetünk. Rövid volt a pihenő.
Egészen pontosan augusztus 2-án indultunk, 3-án érkeztünk Tokióba, ahol 6-án volt a verseny, majd egy kis ünneplés a bronzérem után.

Az ünneplést azért tegyük idézőjelbe. Úgy kell ugyanis érteni, hogy miután a faluba alkoholt nem lehetett bevinni megittunk két félliteres kólát, úgyhogy nagy buli volt, de végre lehetett kólát inni.

Utána, mondjuk, hajnali 4-5-ig fent voltam, és csak az üzeneteket válaszoltam meg, és még benne volt a sokkban, hogy úristen, nyertünk egy érmet. Másnap utaztunk haza, és hivatalosan szeptember 1-ig kaptam pihenőt. Az elmúlt két év – bővebben számítva öt év - , és maga a kvalifikációs ciklus, hogy ranglista pontokat gyűjtsek a kijutáshoz, rengeteg munkával járt, szóval jól jön ez a nagyjából két és fél hét pihenő. Mondjuk, a kondicionális edzésekre már visszaálltam, mert azért nem szeretnék mindent elölről kezdeni.

Az edzőteremben súlyzóknál és a tréningek kellékeinél talán csak trófeából van több a polcokon Fotó: Polyák Attila - Origo

Ha már a kezdetek: hogy kezdődött a kapcsolata a karatéval?
Nagyon szeleburdi, szinte már hiperaktív kisgyerek voltam, úgyhogy anyukám próbált nekem valami sportot találni, ahová beírathat. És, minő szerencse, éppen aznap került a kezembe egy szórólap egy karate oktatásról, én pedig mondtam, hogy szeretném kipróbálni. Rögtön megtetszett a sok japán név, karacuki, dzsuncuki, hát, ha itt minden ilyen cuki, akkor ez a sportág csak cuki lehet. Elkezdtem edzésre járni, eleinte hetente kétszer-háromszor, majd nagyjából félév elteltével egy háziversenyen megnyertem a formagyakorlatot (Kata) és a küzdelmet (Kumite) is, és ott el is dőlt, hogy nekem ez a sportág lesz a szerelmem.

Ráadásul láttam a felnőtt versenyzőket, például azt a Rafael Agajevet, akivel Tokióban is verekedtem, a pörgő rúgásokat, a földre viteleket, és arra gondoltam, hogy nekem ezeket meg kell tanulnom.

Egyébként azért is jó a karate, mert nekem az elmúlt húsz évben egyetlen olyan edzésem sem volt, amikor ugyanabban a szituációban pont ugyanazt a technikát csináltam volna. Mindig van valami újítás, valami váratlan, ami változatossá teszi a sportágat.

Pedig ránézésre kimondottan monotonnak tűnnek az edzések, egy-egy technikát kell szinte unásig ismételni.
Valójában mégsem így van. Vannak olyan szériagyakorlatok, amelyekben megcsinálunk tíz, húsz, vagy akár negyven ütést ugyanúgy, de közben mindig van valami, amit ki lehet javítani, amit picit máshogy lehet csinálni. Ez nem olyan, mint az úszás, ahol megmondják, hogy milyen intenzitással mennyit kell úsznod, és hajrá, hanem például azt mondja az edző, hogy álljatok fel ide, és egy percig csak ezzel a technikával küzdjetek. Onnantól a sportoló kezében a döntés, hogy hogy használja azt a technikát, támad vagy védekezik és visszatámad, satöbbi. Egy ötperces küzdelem során akár száz-kétszáz mozdulat is előkerül, így nagyon is benne van a sportág mentális, szellemi része is.

Hárspataki Gábor (kékben) küzd az egyiptomi Abdelaziz Abdalla ellen a férfi karatésok -75 kilogrammos súlycsoportjának selejtezőjében a tokiói nyári olimpián a Nippon Budokan arénában 2021. augusztus 6-án: ellenfele is megismerkedett a magyar harcos kedvenc technikájával, miután a hátán landolt egy dobást követően Forrás: MTI/Kovács Tamás

Van kedvenc technikája, amit szorult helyzetben elő tud venni?
Persze, hogy van. A szuper ipponom, a szupertechnikám egy dobás, amivel nagyon sokszor szoktam pontot szerezni. Illetve az én súlycsoportban én vagyok az egyik legerősebb, ha nem a legerősebb, ami szerintem látszódott az olimpián is, az ellenfeleim rögtön menekültek, vagy próbáltak eltolni, amint bezártam őket egy távolságba. De amúgy az első kezemet is nagyon szeretem használni.

Megemlíthetjük a rúgásait is, és itt nem csak az olimpián a japán Ken Nisimura ellen az utolsó másodpercben bevitt gyönyörű fejrúgásra gondolok, hanem arra is, hogy egy interjúban korábban azt mondta, amikor a sportolók 90 százaléka ütne, ön inkább rúg. Ez mit jelent pontosan?

Azt, hogy én egy ösztönös küzdő vagyok.

Az emberek 90 százaléka betanulja a technikákat, és egy-egy szituációban testi küzdőként dolgoznak, míg én érzelmi küzdő vagyok. Nem a betanult technikákra apellálok, hanem arra, amit érzek, vagy amit éppen az edzőm bemond a tatami széléről, és ez az esetek többségében be is szokott jönni. Egyébként nagyon jól látszott a Nisimura elleni mérkőzésen, hogy dobásra, vagy hasrúgásra számított, én viszont áthúztam fejrúgásra.

Ennek az ösztönösségnek van szerepe abban, hogy rengeteg győztes pontot visz be a meccsek utolsó másodperceiben? Így jutott ki a júniusi párizsi kvalifikációs versenyre, ott is volt egy döntő pillanatban bevitt technikája, az emlékezetes tokiói fejrúgásról már nem is beszélve.
A barátaim most már Mr. Stroke-nak (kb. Mr. Szívroham – a szerk.) hívnak, mert a társaság felének 25 éves korára ősz haja van, ha még nem kopasz, nem beszélve szegény edzőmről, aki megszámlálhatatlan ilyen szituációt élt már át mellettem. Nagyképűség lenne, ha azt mondanám, hogy így szeretem csinálni, hogy mindenki izguljon, valóban ez inkább az ösztön.

A sokat emlegetett utolsó másodperces fejrúgás a japán Ken Nisimura ellen:

Ez az egyik szépsége ennek a sportnak: adódik egy helyzet, és a tiéd a döntés. A másik pedig, hogy az utolsó másodpercig figyelni kell, mert, ha hibázol, azt az ellenfeled azonnal kihasználja, ahogy én is kihasználtam.

Mi volt egyébként a legemlékezetesebb momentum az ön számára az olimpián?
Sok ilyen volt. Mondjuk az, hogy minden reggel nyálmintát kellett leadni, hogy részt vehessek a versenyen.

De ennél azért jóval felemelőbb volt, amikor első magyar karatésként beléphettem az olimpiai faluba. Körbenéztem, és annyit tudtam mondani, hogy „huh".

Annak a helynek tényleg van egy olyan aurája, ahová csak nagyon kevesen tudnak eljutni. Magyarországról eddig összesen mintegy 3000 sportoló tudott kijutni olimpiára, és közülük nagyjából ötszáz tudott érmet nyerni. És most már én is egy vagyok ebből az ötszázból. Ez nagyon nagy érzés. Nem tudom, hogy a közvetítésben mennyire látszódott, de, amikor a dobogón állva megkaptam az érmet, és a nyakamba akasztottam, legalább fél percig néztem, és mosolyogtam a maszk alatt.

Hárspataki Gábor alig tudott betelni az olimpiai bronzéremmel, és ez azóta sem sokat változott Fotó: Polyák Attila - Origo

Fantasztikus volt átérezni, hogy kifizetődött négy év munkája, és, hogy ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni, mert ez az érem, mindent felülmúl, legyen szó Eb-ről, kvalifikációról, bármiről. Ezért az éremért bármelyik korábbit odaadtam volna előre, ha az olimpia előtt valaki azt mondja, hogy nyerek egy bronzérmet.

Nem volt olyan érzése, hogy mintha önnek játszanának a körülmények? Az utolsó magyar sportolók egyikeként tudott kvalifikálni, majd kiderült, hogy edzőpartnere, Szegedi Döme is önökkel lakhat a faluban, ami hatalmas segítséget jelentett, utána pedig jött a sorsolás, ahol a kedvezőbb csoportba került, elkerülve a két nagyágyút, a későbbi győztes olasz Luigi Busát, és az ezüstérmes Agajevet.
Az edzőmnek van két mondása:

az egyik, hogy amikor elindulsz egy versenyen, az érem ott van a kezedben, azt már csak elvehetik tőle. A másik pedig úgy szól, hogy a kavicstól a Napig, mindennek össze kell állnia a jó szerepléshez, de ezt nekem is el kell hinnem.

És pontosan ezt mondta Döme is, hogy ez a sors keze: az utolsó másodpercben dobtuk be magunkat az olimpiára, aztán valóban kiderült, hogy együtt lakhatunk a faluban, összeadódhatnak az energiáink. Majd jött a sorsolás, a B csoportban a két világklasszis (azaz Busa és Agajev - a szerk.), akik mögött igazán senkinek nem volt esélye továbbjutni, míg az A csoportban öten voltunk közel egyforma harcosok. Amit korábban a sors elvett tőlünk, azt hirtelen mindent visszakaptunk, és nem volt szabad elengednünk. Összeállt minden a kavicstól a Napig, nem beszélve arról a négyéves munkáról, amit mi ebbe az olimpiába beletettünk. Mert, ha valaki az utolsó két évben, illetve a pandémia miatti plusz egy évben többet edzett nálunk, az előtt megemelem a kalapom.

Ez az egy év plusz, amit az olimpia elhalasztása jelentette inkább jól jött Önnek, mintsem rosszul?
Egyértelműen jól jött, hiszen egy évvel tapasztaltabb lettem. Az olimpiai dobogón én voltam az egyetlen harminc alatti. Mi örültünk a halasztásnak, mert így plusz egy évet tudtunk edzeni, készülni. Ha mindent lezártak volna, akkor beköltöztünk volna az edzőterembe, az sem lett volna akadály számunkra.

Karate: küzdősport 3 az 1-ben

Az olimpia alatt laikusok számára nem volt könnyű követni, hogy mi zajlik a karateversenyeken, ezért kértünk egy kis szabálymagyarázatot Hárspataki Gábortól. „A legegyszerűbben úgy lehet leírni, hogy a karate három sport ötvözete: egyszer az ökölvívás, de nálunk csak egyenes ütések vannak fejre és testre egy pontért, aztán ott vannak a tekvandó elemek, két pontért a testre bevitt rúgások, illetve a három pontot érő fejrúgások. És vannak a dzsúdó elemek, azzal a különbséggel, hogy csak egy kézzel lehet indítani a dobást, és nincs ráncigálás, azonnal el kell indítani a dobást. A pont pedig azért jár, ha dobás után egy szabad felületen be tudok vinni egy ütést. Ezért ugyancsak három pont jár.

Hogy van az orra, fáj még?
Igen az orrom (nevet). Szép történet. Ha az olimpia előtt azt mondják, hogy a második meccsemen eltörik az orrom, de a végén bronzérmes leszek, csak azt kérdeztem volna, hogy hol kell aláírnom. Az amerikai Thomas Scott elleni meccsen kaptam egy első kezes ütést, akkor tört e az orrom. Ez volt a hetedik orrtörésem, és az előző négy olyan esetben, ami versenyen történt, kivétel nélkül leléptettek, nem küzdhettem tovább. Most viszont a vezetőbíró – talán ez is a sors keze – nem nézte meg, továbbengedte a meccset.

Visszanézve a közvetítésben látszott, ahogy sétálok le, és fordítom el a fejem, az orrom nem látszik, szinten elmozdult.

A pihenőben Döme látta, hogy valami nem nincs rendben, kérdezte, hogy „Gábor, kell valami se...", itt néztem föl, úgyhogy már nem kellett befejeznie a mondatot, inkább hívta egyből a csapatorvost és a gyúrót. Mondták, hogy el van törve, mire mondtam, hogy oké, akkor törjétek vissza. Megfogták két ujjal, kicsúszott. Megfogták a középső és a gyűrűs ujjal, megint kicsúszott. Ráfogtak négy ujjal, megint kicsúszott. Hoztak gézt, megint megfogták négy ujjal, kihúzták, legalább hármat reccsent, én meg kiabáltam, hogy „jó, jó, visszatört". Négy vagy öt tampont betömtek az orromba, amikor odaért a hivatalos orvosi személyzet.

Kérdezték, hogy minden rendben, mi pedig mondtuk, hogy persze, nincs itt semmi látnivaló. Miközben egy könnycseppet letöröltem a szemem sarkából.

Mondták, hogy meg akarják nézni. Mondtuk, hogy nem kell. De csak erősködtek. Szerencsére volt ott egy magyar lány, aki kiválóan beszél japánul, és régebben maga is karatézott, jól ismerjük egymást. Százszor megköszönte, de mondta, hogy nem kell megnézni. Ekkor megelégeltem, felálltam, és elsétáltam. Orosz- vagy Törökországban ez nem lehetett volna megcsinálni, de Japánban, ahol a külföldieket szinte már felfoghatatlanul tisztelik, nem nyúltak hozzám. Így folytathattam a küzdelmeket.

Az elődöntőben az ötszörös világ- és tizenegyszeres Európa-bajnok azeri Rafael Agajevvel került szembe, aki az ön gyerekkori példaképe. Milyen érzésekkel ment fel ellene a tatamira?
2012-ben, nem voltam még 16 éves, amikor egy azeri versenyen láttam először élőben, és nem akartam hinni a szememnek. A fotósunk mondta, hogy menjek oda hozzá, kérjem meg egy közös fotóra, de nem mertem, végül ő szólította meg, és így készült el az első közös képünk.

Hárspataki Gábor a mai napig tiszteli a sportág azeri legendáját, Rafael Agajevet (kék védőfelszerelésben), de ma már olyan közös képek készülnek róluk, mint ez a tokiói olimpia elődöntőjében Forrás: AFP/Alexander Nemenov

Ma, felnőtt fejjel már nem mondom, hogy ő a példaképem, mert egy felnőtt férfinak szerintem már ne legyenek példaképei, ettől persze még lehet olyan, akire felnéz, ahogy én is felnézek a tornász Berki Krisztiánra. Agajevre is felnézek, mert ő egy kultikus alakja a sportágnak, egy igazi legenda, akit még soha nem sikerült legyőznöm, de remélem, egyszer majd ez is összejön. Tokióban lehet, hogy a neve miatt is kapott ellenem pontokat, míg én nem kaptam pontot olyan akciók után, amiért szerintünk kaphattam volna. Így végül 7-0-ra kikaptam, ami sima vereségnek tűnik, de egyáltalán nem volt az, végig küzdöttem, mentem a pontért, kockáztatva, hogy csinál rajtam még egy pontot és akkor leléptetnek.

Szerintem, aki látta, úgy fog emlékezni erre a meccsre, hogy megpróbáltam mindent, miközben Agajev azért kelt-feküdt, mert jó néhány dobást, rúgást bevittem rajta.

A karatéban benne van, hogy a nagyobb nevű sportoló felé „húznak" a bírók?
Benne van, ez vitathatatlan. A karate nem olyan sportág mint a vívás, ahol a gép egyértelműen jelzi, hogy ki a találat. Itt viszont emberek vannak, és nincs olyan bíró, aki életében nem találkozott még egy-egy ország sportminiszterével. Ez nem részrehajlás, egyszerűen emberek döntenek, amiben benne van a szubjektum. De az olimpián egyébként ez szinte egyáltalán nem látszott. Megvoltak azok az ütések, technikák, amire mindenki ugyanúgy megkapta a pontot, ami abszolút elfogadható volt.

A karaténak, mint a világ legnépszerűbb küzdősportjának, ahol egy-egy vébén óriási mezőny van, mennyire volt szüksége egyébként az olimpiai szereplésre?
Ha van egy politikailag jelentős ország, amelyiknek az irányítója kedveli a karatét, akkor ott alapvetően megvan a sportág támogatottsága. Nálunk viszont gyakorlatilag amatőr státuszból nőtte ki magát a karate a profizmusig. Miután hivatalossá vált, hogy bekerült a tokiói programba, egy éven belül minden nagyobb klub csatlakozott egy sportegyesület szakosztályához, ahogy mi is az MTK-hoz, így tudtunk versenyekre ki- és eljutni. Ebben a profivá válásban nagyon sokat jelentett az olimpia, ahogy az anyagi támogatottságunk növelésében is, így nyugodt körülmények között tudtunk készülni Tokióra. Amúgy meg engem az utcán, vagy a boltban is megszólítanak emberek, hogy látták a meccseimet, és milyen klassz volt.

Az, hogy emberek engem leszólítsanak, hogy a karatéról beszéljünk, az olimpia nélkül biztos, hogy soha nem történt volna meg.

Meg lehet őrizni ezt a támogatottságot úgy, hogy Párizsban már nem lesz a programban a karate?
Biztos vagyok benne, hogy igen! Ezzel a gyönyörű éremmel megmutattuk mindenkinek, hogy van keresnivalónk az elit sportok között, illetve én még egyáltalán nem írnám le a karate olimpiai létét. Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke kint volt a döntőkön, és nagyon elismerően nyilatkozott a sportágról. Sokan féltek, hogy az egyszeri olimpiai szereplés lehetőségétől majd mindenki befeszül, és csak taktikai meccsek lesznek, ehhez képest rengeteg pont és látványos akció volt. Azt tudjuk, hogy a franciák nagyon nyomják az urban sportokat, a karate is a breaktánc miatt került ki a programból, de én nem mondanék még le róla, hogy visszakerül a programba. Az pedig, hogy a -67 kilós kategóriában egy francia fiú, Steven Da Costa nyert, szintén hatással lehet a végső döntésre.

Hárspataki Gábor még nem tett le róla, hogy Párizsban is tatamira lépjen Fotó: Polyák Attila - Origo

Hogyan tovább? Idén világbajnokság Dubajban, 2023-ban pedig ugyancsak vébé, méghozzá Budapesten. Az a fő cél?
Az első nagy cél az idei vébé, ahonnan szeretnénk egy érmet hozni. Aztán jön már 2022-ben az Egyesült Államokbeli Birminghamben a Világjátékok. Észak-Amerikában még nem jártam, szóval ez részben ilyen bakancslistás dolog is. Aztán 2023-ban a krakkói Európa-játékok,

majd a hazai vb, ami számomra egy szinten van az olimpiával, és már most kijelentem, hogy én ott aranyérmet akarok nyerni!

Szóval szó sincs arról, hogy én most eldobom a mikrofont, mert mindent elértem az olimpiai bronzéremmel. Ez az érem szeptemberben megy a helyére az említett szekrénybe, és onnantól csak az új feladatokra koncentrálunk.

Más küzdősportok érdekelnék esetleg? Gondolok a szakosztály elnöke, S. Kovács Ádám (vb-ezüstérmes korábbi kiváló karatés – a szerk.) által képviselt Karate Combat sorozatra, vagy a kevert harcművészetekre (MMA).
A Karate Combat sorozatba még 2017-ben hívtak, de akkor még kicsit tartottam tőle, most viszont már azt mondom, hogy bevállalnék egy, vagy akár több meccset. De a barátnőm most egyáltalán nem támogatja az ilyen terveket. De, ha eljutok még olimpiára, és az ötkarikás szereplések révén az átlagnál ismertebb leszek, akkor nem is leszek erre ráutalva. De kizárni azért nem zárnám ki.

Viszont most biztos sokan fognak meglepődni, de, ha egy másik sportban kipróbálhatnám magam, az nem az MMA lenne, hanem a vívás, amit nagyon szívesen kipróbálnék kiegészítő sportágként.

Gyerekkorom óta nagyon tetszik a sportág, már a 2008-as pekingi olimpián is minden versenyt megnéztem, pedig ott is volt jócskán időeltolódás. Annyira szép az a sport, nagyon tetszik a dinamizmusa, ráadásul hasonlít is a karatéra, hiszen ugyanaz a dinamizmus van benne, hasonló a lábmunka, a kitörések, a támadások, csak az ő kezükben van egy fegyver, a miénkben pedig nincs. Ha én egyszer szülő leszek, biztos, hogy vívásra fogom beíratni a gyerekemet, nem pedig karatéra.