Valter Attila: Tíz csapatban biztosan indulhatnék a Touron

Vágólapra másolva!

Valter Attila a magyar férfi országúti kerékpársport állandó főszereplője, akinek a fejlődése már hosszú évek óta töretlen. A Visma Lease a Bike magyar bajnok sportolója idén első magyarként két nagy háromhetes körversenyt (Giro d’Italia, Vuelta) teljesített, közte megnyerte a magyar bajnokságot és negyedik lett az olimpián Párizsban, ami szintén sporttörténelmi pillanat volt nem csak Valter Attila számára. A holland Visma profija jól megérdemelt pihenését tölti, de természetesen kerékpárral, méghozzá a versenygépével érkezett az interjúra, amit a saját bringabolt/bringaszervíz/kávézójában, a Grintában adott. Kiderült, Valter Attila civilben is legszívesebben kerékpározik, de elmondta azt is, mit érzett, amikor áthaladt a célvonalon Párizsban és azt is, hogy melyiket választaná egy háromhetes verseny szakaszgyőzelme, illetve a Tour de France-indulás közül. Interjú

Valter Attila fárasztó szezonon van túl. Pihenés közben találkoztunk vele a nemrég nyitott kávézójában, ahol a lehető legtöbb időt szereti tölteni. A munka sem idegen számára, ha éppen úgy alakul, akkor simán beáll a pult mögé.

Ha jól számoltam 15-tel több napot versenyzett 2024-ben, mint 2023-ban, 2000 kilométerrel tekert többet versenyen, mint egy évvel korábban. Mennyire fáradt el a szezon végére?
Igazából csak a végén éreztem azt, hogy nagyon hosszú az év, de nem is a fáradtság miatt, hanem inkább az utazás és az egész körítés miatt. A hetven vagy nyolcvan nap eltelik, sok nap van egy évben. Ha nem emlékeznék erre az évre, akkor nem mondanám meg, hogy ez hosszabb volt, mint a tavalyi. Minden nap bringázok, szóval, annyi a különbség, hogy versenyen vagy edzésen tekerek, de azért így keményebb volt, főleg a Giróval és a Vueltával.

Volt, amikor már azt érezte, hogy elég volt?
A legvége az már olyan volt, hogy láttam magam előtt a célt, tudtam, hogy ki kell tartani, de nehéz volt. A Giro után volt egy pihenősebb hetem, a Vuelta után úgy voltam, hogy még megcsinálom jól a világbajnokságot és az olasz versenyeket, de vártam a végét. Nyaralni nem tudtam, de a kávézóval és egyéb dolgokkal sikerült feltöltődni.

A csapata, a Visma Lease a Bike 2023-ban minden nagy versenyt megnyert. A győztesek közül Primoz Roglic távozott, Sepp Kuss nem volt olyan formában, Jonas Vingegaard-nak volt egy súlyos sérülése, így nem sikerült háromhetest nyerni, de így több lehetősége volt saját magáért küzdeni. Hogy élte meg ezt a kettősséget?
Valóban kettős volt a dolog, mert egyfelől nehezebb volt ez az év, de persze jó, hogy több lehetőséget kaptam. Érdekes volt megfigyelni, hogy reagálunk arra, hogy tavaly olyan jók voltunk, idén meg ennyire nem. A katalán körön éreztem, hogy ez nagyon hosszú idő után az első verseny, amit úgy nem nyertünk meg, hogy igazából közel sem voltunk a sikerhez. Kicsit letargikusak voltunk a buszban, hogy nem mutattunk semmit. Az egész szezonunkra igaz, hogy sok volt a balszerencse, de tavaly annyira sokat nyertünk, hogy egy idő után a közepes versenyeknek már nem tudtunk úgy örülni. Nem nyerni egy Grand Tourt sem, miután hármat nyertél, az egy nagy pofon, de szerintem egy akkora siker után csak egy ennyire nagy pofon tud újra felrázni. Mi tudtuk, hogy nem lettünk rosszabbak. A konkurencia sokat fejlődött, mi meg nagyon balszerencsések voltunk.

A szezon végén a vezetők is értékelik a történteket?
Szokott ilyen lenni, de a szezon végén hagyják, hogy egyből mehess nyaralni, pihenni, kikapcsolni ebből a világból, sőt, ezt kérik is. Már napok óta biciklivel járom a várost, megszokásból mérem is a biciklis órán. Szerintem szólni fognak, hogy néha üljek autóba is vagy egyáltalán ne menjek sehova. Szóval ez most tényleg a pihenés időszaka. November végén lesz egy csapatnap Hollandiában, ott leszünk háromszázan. Minden partnert meghívnak, az összes dolgozót, és ott lesz egy nagy összefoglaló, utána jönnek a tesztek és a felmérések, majd reflektálunk arra, hogy mi történt, és utána megbeszéljük, mit szeretnék elérni, de a jövő évi programot a decemberi edzőtáborban szoktuk megkapni.

Valter Attila interjú, ValterAttila, Grinta, 2024.10.25. — Ha csak teheti, mindig nyeregbe pattan
Fotó: Polyák Attila - Origo

A saját helyzete változott a csapaton belül? A kapitány vagy kapitányok mellé, ha kell egy fix, nagyon biztos ember, akkor Valter Attila az elsők között kerül szóba. Hogy helyezné el magát a csapaton belül?
Egyértelműen inkább segítő vagyok az elmúlt két évem alapján, viszont teljesen segítőnek sem nevezném magam, mert a segítők nem szoktak lehetőséget kapni, én pedig azért rendszeresen kapok. Az év egyik első versenyén, az UAE Touron én voltam a kapitány, majd a Strade Biancén is. A Girón egyből kaptam lehetőséget, a Vueltán is mondták, hogy mehetek szökni, mentem is, amikor tudtam. Ők is érzik azt, hogy ennél még több van bennem, amit én is egyértelműen érzek. Meg kell találjam azokat a dolgokat, amivel ezt ki tudom hozni magamból, és akkor továbbra is jönnek majd a lehetőségek. Amikor van valaki jobb nálam a csapatban, – ami természetesen sokszor van –, akkor úgy megyünk, hogy tudják, fogok tudni segíteni. Nem véletlen, hogy amint lehetőség volt, hívtak a Vueltára. Éppen egy héttel a verseny előtt itt volt sajtótájékoztató a kávézóban, de még azt kellett mondanom, hogy a lengyel versenyre megyek, mert percekkel előtte hívtak, hogy ha szeretnék mehetek, pedig csupa olyan versenyem lett volna hátra, ahol szabadon vagy kapitányként mehettem volna.

Lehetett volna nemet mondani egy ilyen hívásra?
Én nem bírtam volna nemet mondani az ezer százalék, de én tisztelném azt is, aki azt mondja, hogy nincs olyan állapotban és azt mondja, hogy menjen az, aki adott pillanatban jobb. Itt most nekem egyértelmű volt a válasz. Nagyon szerettem volna amúgy is két háromhetest menni, csak hogy lássam, milyen. Egyszer lehet akár a hármat is megcsinálnám, csak hogy tudjam, hogy milyen érzés. Jó, hogy ez összejött, főleg ebben a csapatban, ahol csak a topversenyzők mehetnek két nagy versenyen.

Valter Attila nagyon várja a szakaszgyőzelmet

Olyan éven van túl, ami után a magyar kerékpárosok zöme akár nyugodtan vissza is vonulna – az olimpiai negyedik helyre, két Grand Tour-indulásra és a bajnoki címre is gondolhatunk. Mégis azt érzem, hogy még sokkal több van önben, mintha lenne egy gát, amit még át kéne törnie. Ebben egy szakaszgyőzelem segíthetne? Nem érzi úgy, hogy ez még egy nagy lökés lehetne, ha ez sikerülne?
De egyértelműen, de ezt egyáltalán nem így közelítem meg.

Nem úgy, hogy a szakaszgyőzelem kell ahhoz, hogy ez a gát átszakadjon, hanem úgy, hogy amíg ez a gát nem szakad át, addig nem lesz szakaszgyőzelem.

Ha ezt én magam le tudom győzni, akkor lesznek szakaszgyőzelmek. Ebben a pihenőidőszakban intenzíven dolgozunk, hogy megtaláljuk az okot, hogy megtaláljam, hogy tudok még jobb lenni, mert

én is azt érzem, hogy jobb vagyok,

és annak is próbálok utánajárni, hogy ez csak egy érzés, vagy tényleg így van. Mindenki ezt látja, én is ezt érzem, de tudnom kell, hogy tényleg van-e bennem még. Erre szeretnék rájönni. Az érzés a legfontosabb, és én azt érzem egyértelműen, hogy van. Van, hogy tudok úgy versenyezni, mint az olimpián. Ha sokszor úgy tudnék versenyezni, akkor nagyon sokszor tudnám eredményre váltani a teljesítményemet. Ha nyertem volna egy szakaszt a Vueltán, az lehet, hogy beindított volna valami komolyabb folyamatot. Egy olimpiai negyedik hely, az már olyan, amire azt mondom, hogy igen, azt elértem, de egy héttel később van, hogy ugyanott tartok, azon gondolkozom, hogy ez csak véletlen volt.

A rózsaszín trikóhoz is sok idő kellett, mire rájöttem, hogy ezt tényleg megérdemeltem.

Azért szakaszt nem szoktak nagyon véletlenül nyerni.
De, szoktak. Van olyan, aki egyszer nyer, de persze, nem teljesen véletlen, mert a munkát beleteszi, de lehet nála száz erősebb, azok pedig nem nyernek. Lehet, ő többet nem is nyer vagy tíz év múlva még egyszer szerencsés lesz. Ha sokszor ütsz egy ajtót, előbb-utóbb kinyílik. Nem azt mondom, hogy ezt el akarom kerülni, mert ha így tudok nyerni, akkor legyek szerencsés, csak nem akarom utána azt érezni, hogy csak szerencse volt. Van egy kifejezés, hogy „a la pedal”, tehát a pedálon nyerni. Nagyon sok győzelem az taktika vagy szerencse. Amikor „a la pedal” nyersz, az azt jelenti, hogy erőből nyersz, hogy elértél egy olyan szintet, hogy ha ezt tudod, akkor tudsz nyerni.

Azon még nem gondolkodott, hogy egy kisebb csapatban, ahol kevésbé figyelnek az ellenfelek, már több szakaszgyőzelme is lehetne?
De, lehet. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de

tíz-tizenöt csapatban biztosan indulhatnék a Tour de France-on,

én dönthetném el minden évben, hogy hol indulok, gyakorlatilag fixen mehetnék a Touron, utána pedig akár a Vueltán is. Van egy pár csapat, ahol ez nem így van és ilyen a Visma is. Én úgy ítéltem meg két éve, és most is így gondolom, hogy akkor tudok majd igazán nyerni, ha már ebben a csapatban is azt csinálok, amit akarok, azon a versenyen indulok, ahol igazán szeretnék és van bennem egy érzés, hogy úgy szeretnék nyerni, hogy tényleg elértem azt, amit számomra csak lehet. Jó volt a Groupama színeiben versenyezni, és nagy dolgokat értünk el együtt, de nincsenek a csúcson szakmailag. A csúcs közelében vannak, de azt szeretném érezni a karrierem végén, hogy tényleg a legjobbakkal készültem, és kihoztam magamból a maximumot. Egyszer el fog jönni az idő, amikor tényleg nagyon át kell gondoljam, hogy ha ez nekem a maximum, akkor be vagyok-e korlátozva a csapat miatt. Itt a Tour de France-on nem fogok szerintem soha úgy menni, hogy akár próbálkozhatnék is, de ebben a csapatban már a Tour de France-on indulni is hatalmas dolog, hiszen meg is nyerheti a csapat. Szeretnék a legjobb verzióm lenni, mert lehet, hogy nyernék mondjuk egy kis csapatban egy szakaszt valamilyen jó nagy versenyen, de mégis rosszabb lennék, mint most vagyok. Ezt kell majd mérlegelnem.

Ha már beszéltünk az olimpiáról és mondta, hogy ott egészen másképp tudott versenyezni, arra rájött, hogy ez miért történhetett?
Nem. Sok mindenre nem jövök rá, és

minél többet gondolkozom, annál messzebb találom a megoldást.

De ettől érdekes és szép a sport. Éreztem, hogy erős vagyok, az előző napok nagyon jól alakultak, élveztem az olimpiai falut, magyarokkal lenni. A verseny közben folyamatosan jött a magabiztosság. Ezen amúgy sokat dolgozunk a megfelelő szakemberrel. Párhuzamot húztam a tokiói olimpiával, ami nagyon rosszul sikerült, és egy óriási pofon volt nekem, mert mindez a rózsaszín trikó után történt. Nagyon sokan azokban a hónapokban ismertek meg, akkor lettem valaki, az olimpia pedig nem ment jól, és akkor nagyon negatív dolgokat kaptam. Próbáltam nem figyelni ezekre, de persze eljutottak hozzám is, és talán ez még rosszabb volt, mint maga az eredmény. Korábban is sokszor mentem már rosszul életem során, de akkor a kutyát nem érdekelte. Csak annyit szerettem volna Párizsban, hogy jobb legyek, mint ott. A verseny felénél Tokióban már nem voltam a mezőnyben, Párizsban pedig az utolsó 100 kilométeren éreztem, hogy jóval jobb vagyok és ez annyira megnyugtatott, hogy hagytam magamat bekerülni egy flow állapotba. Elképesztő volt, nagyon gyorsan telt az idő, nem is tudtam, hogy mi van – amúgy ez nem egy ritka dolog nálam, ezt szeretném megtanulni, hogy ezt hogy tudom uralni, és hogy tudom kihasználni, mert ez kell, ez a fajta magabiztosság.

Nem lehet, hogy az is segített, hogy az olimpián nem lehet rádiózni?
Mi a csapatnál elég keveset beszélünk. Vannak csapatok, amik folyamatosan beszélnek a rádión, de szerintem felesleges. Általában csak a kocsiból kapjuk az információkat, és mi csak akkor szólunk, ha kell valami. A kocsiból amúgy folyamatosan beszélnek, öt méterenként, hogy most jön egy kanyar, vagy egy kátyú, szóval én jobban szeretek rádióval menni, biztonságosabb. Sokan szeretnék eltörölni, de nagyon sokszor nagyon kell, mert fontos dolgokat mondanak, ami baleseteket előzhet meg. A közelmúltban volt több halálos baleset is, amik rádió nélkül történtek, a rádió itt nem segített volna, de sokan nem értjük, miét nem használunk jeladót, mint mondjuk a Forma-1-ben. Tele vagyunk chipekkel, kamerákkal, mégsem lehet élőben követni minket. Az ilyen balesetek miatt is nagyon ki kellene találni valamit.

Az olimpiára visszatérve, nagyon boldogan jött át a célvonalon. Tudta, hogy a negyedik helyen végzett?
Azt nem mondom, hogy tudtam, de inkább tippeltem volna negyedikre, mint bármi másra. Bíztam benne, hogy harmadik, de nem tudtam biztosan. Láttam, hogy legjobb esetben harmadik vagyok. Annyit láttam, hogy Madouas és a csapattársam, Laporte is örül. Gondoltam, hogy egy hazai olimpián nem a hatodik-hetedik helyet ünneplik úgy, mintha aranyat nyertek volna. Ebből is látszik, hogy nem csak a győzelemnek lehet örülni. Nem is szeretem, hogy sokszor az elsőn kívül mindenki szomorkodik, hogy megverték. Oké, de akkor mit szóljon az a kilencven meg száz, akit te vertél meg? Szóval láttam, hogy örülnek, de az enyém a teljesítményemnek is szólt, meg annak az érzésnek, hogy legyőztem önmagam, legyőztem a tokiói énem. Ha nyolcadik lettem volna, akkor is nagyon örültem volna.

Úgy tűnik, hogy a kerékpársportban ma már minimálisak a különbségek. A kerékpárok között már nincs nagy differencia. Sokan a mezekkel, sisakokkal próbálkoznak még gyorsulni. Vannak olyan dolgok, amiket mi nem látunk, de akár már kíséreteznek vele, hogy még gyorsabbak legyenek?
Mostanra kezdem azt érezni, hogy tényleg nagyon fogynak azok a dolgok, amivel még lehetne fejlődni, olyan dolgok jönnek, amiket ki se lehet mutatni. Ha nem érzed magadon, hogy valami segít, az már majdhogynem hátráltat. Engem érdekel ez a témakör, mindent elolvasok a témában, de vannak, amik már az időnkbe nem férnek bele. Edzek így is harminc órát a héten, aludni is kell, kondi edzésem van, de valahol határt kell húzni, mert a végére teljesen kiégsz. Egyébként nagyon érzem a fejlődést a mezőnyben, és én is rengeteget fejlődtem idén. Látom a számaimon, az edzéseimen. Csak egy gond van, hogy a nemzetközi mezőny is ugyanígy fejlődik.

Akkor nincs a kezükben semmilyen csodafegyver?
Nincs és ennek örülök nagyon. Amikor hegyikerékpároztam, biztos voltam benne, hogy a World Tourban mindent tudnak, de

az egyszerűség a legnagyobb csodafegyver.

Hogy jól csináld az edzéseket és az alap dolgokat. Nagyon jó edzőm van, ugyanaz, mint Vingegaard-nak is. Ő az egyik legnagyobb szaktekintély a sportban, és ő is azt mondja, hogy jó, hogy érdeklődök az újítások iránt, de ha az egyszerűnek hangzó dolgokat jól csinálod, az a legfontosabb. Apróságokra kell figyelni, nyolc után nem telefonozok, ami nagy lemondás és nehéz, de ettől is jobban lehet aludni. A magaslati edzőtáborok segítenek, de ha tudnám, hogy mi az, ami most újítás lesz, akkor már használnám, de az a baj, hogy már tényleg mindenki kipróbált szinte mindent.

Mi a helyzet Tadej Pogacarral? Ő hogy fejlődött ekkorát, hogy röhögve vert meg idén mindenkit? Vele mi történhetett?
Na, ezt nem tudom megmondani és nem is találgatnék, azért sem, mert nagyon kedvelem őt. Velem egyidős, régóta ismerem. Nagyon normális, jó fej srác, ugyanolyan, mint régen, nagyon szerény. Elképesztő volt már, amit négy-öt éve is művelt. Ha én csinálnám azt, amit ő, akkor egyértelműen valami csodaszerről lenne szó. Nem akarok belemenni a dopping témakörbe, nem is gondolok tiltott dolgokra. Nincs ott sem varázsszer szerintem, mert már tavaly is nagyon jó volt, szóval nála is csak egy nagyon komoly szintugrás volt, amire szerintem senki sem számított. Ez egyféleképpen lehet, hogy eddig valamit nagyon rosszul csináltak. Eddig a saját tehetségéből hozott ki ennyit, egy olyan edzője volt, aki nem kerékpáros szakedző, hanem egy rákkutató orvos. Idén amúgy edzőt váltott egy egész stáb dolgozik vele. Én arra gondolok, hogy most jutott el oda, hogy mindent jól csinál. Én már nem láttam Eddy Merckxet versenyezni, de Pogacar minden idők legjobbjának tűnik, félelmetes, brutális.

És ez inkább zavaró, vagy inspiráló?
Mondhatnám, hogy mindegy, hogy kicsit ver meg minket vagy nagyon. Én nem vagyok rá irigy, nem cserélnék vele. Egyszer azért kipróbálnám, milyen lehet így biciklizni. Nyilván az adott pillanatban zavaró, de akkor meg rájössz, hogy igazából csak az irigység van benned, vagy az, hogy nem tudsz valamit, amit szeretnél. Inkább már úgy vagyok vele, hogy csodálom, hogy tud így játszani a mezőnnyel. Majd ha egyszer nyugdíjas leszek és mesélek az unokáimnak, majd biztos mondom, hogy, na, én vele egy mezőnyben tekertem. Ő jó példa arra, hogy fogalmunk sincs, pontosan mire képes az emberi test.

Ha már kávézót nyitott és interjú közben is ivott két kávét, adódik a kérdés, mennyit iszik egy nap?
Változó, de azért kettőnél több általában. A kávézót azért nem magamnak nyitottam, nem sokat vagyok itt, sajnos, de most dolgozni is beálltam a pult mögé.

Ha választania kéne hol lenne többet? Magyarországon vagy jelenlegi lakhelyén, Andorrában?
Néha itt, néha ott. Felosztottam. Most négy hétből kettőt vagyok ott, kettőt itt. Másféle pihenés mindkettő. Budapesten kicsit élettel telibb a pihenés, az meg egy aktív pihenés. Ott nagyon nagy a nyugalom, ott túrázni fogok, a természetben leszek. Két hét alatt Budapesten mentálisan feltöltődök, biciklivel jövök-megyek, ott meg nincs semmi dolgom. Andorrában majd csak sétálok, elmegyek egy fürdőbe, pihenek, filmeket nézek, playstationözök, lelassulok. Az új szezont ott fogom elkezdeni. Előtte ott leszek két hetet, hogy kiéhezzek, hogy na jó, most már túráztam, már láttam minden filmet, most már kezdjünk el biciklizni.

Ha egy év múlva megint beszélgetnénk, mivel lenne elégedett?
Az első mindig a fejlődés, ennek folyamatosnak kell lennie. Egy nagyon nagy cél lenne ennek a gátnak a legyőzése, vagy elkezdeni áttörni, átszakítani. Ha nem is fog ez mindig összejönni, tudnom kellene, hogy mikor aktiválódik a folyamat az agyamban, amivel magamat korlátozom, és közeledjek a megoldás felé. Szakmai szemmel a Tour de France régóta célom. Nagyon jó persze a Giro és a Vuelta is, és remélem, hogy minimum tizenöt háromhetesen tekerhetek majd életemben.

Ha választhatna, akkor Tour de France vagy szakaszgyőzelem?
Inkább egy szakaszgyőzelem. A Tour de France nagyon fontos, szeretnék mindhárom nagy versenyen indulni. Van csapattársam, aki zsinórban nyolcszor volt a Touron, de Girón soha. Nyilván a Tour a versenyek királya, de nem csak az érdekes, hogy a tévében hányan nézik, attól még óriási nagy verseny a többi is, a Tourt is meg lehet unni. Sokan mondják két-három Tour után, hogy soha többet, mert a Giróhoz képest is százszoros a felhajtás, a többség pedig versenyezni szeret. Mindenki azt mondja, hogy a Giro és a Vuelta jobb verseny, csak amíg nem tapasztalom meg, hogy milyen a Tour, addig én ezt nem mondhatom. Az a célom, hogy ott legyek és mondtam is a csapatnak, hogy szeretném, ha az év elejétől úgy alakulna a naptáram, hogy az esélyt megadják. Aztán majd, ha lesz nyolc versenyző, aki egyértelműen jobb nálam, akkor nem leszek ott.

Valter Attila 2024-ben: