Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Ha az ember élete első labdarúgó-világbajnokságára 30 évesen megérkezik, akkor minden egyes átélt pillanatot csodaként értékel.
Már az önmagában óriási dolog volt, hogy a Magyar Rádiót egyedül képviselhetem 2002-ben a Japánban és Dél-Koreában megrendezett világbajnokágon.
(A vb teljes időtartama alatt Japánban voltam.) Az Európában szocializálódott médiamunkásoknak sokszor esett le az álluk az egy hónap alatt. A Shinkansen-vonatok elképesztő sebessége, a japán emberek naivitással keveredett kedvessége, a meccsek mind-mind felejthetetlen emlékeket idéznek. Angol-drukker lévén pedig szentül hittem abban, hogy 1966 után újra a sportág tanítómesterei nyerik meg a világbajnokságot.
A meccs
Brazília-Anglia 2-1 (1-1)Tulajdonképpen ez már 1998-ban "kijárt volna az angoloknak", csakhogy akkor hiába küzdött 10 hős a pályán az Argentína elleni nyolcaddöntőben, ha egy "hülyegyerek" (ez volt az angol sajtóban David Beckham) piros lapja miatt a 2-2-es döntetlen utáni tizenegyes-párbajban elvéreztek az angolok.
Egy ország sírt (ez volt Anglia), a fél világ meg röhögött Beckham ostobaságán. Mindegy, ezt a békát le kellett nyelni, eltelt 4 év, Beckham is komolyodott kissé, ráadásul a 2002-es vb csoportkörében rögtön összekerültek az angolok és az argentinok.
Micsoda reváns volt! Szapporóban 2002. június 7-én David Beckham góljával 1-0-ra nyert az angol csapat, s később kiderült, hogy Argentína a csoportkört sem élte túl.
Ez volt az a meccs, amely előtt megérkezett az angol csapat szállására Beckham fodrásza, hogy rendbe tegye a sztár séróját. Ez nem vicc, a borbélyt Victoria Beckham menesztette Japánba, mert megdöbbent ura fizimiskáján, amit a tévében láthatott. A szapporói esőben aztán percek alatt ment tönkre a csodafrizura, de ez senkit sem érdekelt, mert nyertek az angolok, akik pokolba taszították a dél-amerikai csapatot. A csoportelső svédek mögött ugyanis Anglia lépett tovább másodikként, az argentinok mentek a levesbe, azaz haza. Mind a skandináv, mind az angol együttesnek 5-5 pontja volt, mind a kettőnek +1-es gólkülönsége. Az döntött, hogy a svédek 4, az angolok viszont 2 gólt lőttek a három csoportmeccs alatt.
Ez a két lőtt gól nem sok jót ígért, de aztán a Dánia elleni nyolcaddöntőben megemberelte magát Anglia és 3-0-ra verte azt a dán csapatot, amely saját csoportját megnyerte.
Abban a négyesben két világbajnok (Franciaország és Uruguay) játszott és esett ki, miközben a dánok veretlenül érkeztek meg Koreából Niigatába. Az angol sajtó lelkendezett, pedig mindenki tudta, hogy a negyeddöntőben az 1994-es világbajnok és az 1998-as vb-ezüstérmes Brazília következik.
A szaksajtó előre hozott vb-döntőről írt, s ebben nem volt semmi túlzás. Abban már inkább, hogy
az angolok egyenesen az "évszázad meccséről" beszéltek,
ami - tekintve, hogy a naptár 2002-t mutatott - igencsak mulatságosnak hatott. A nagy meccset a Tokiótól 180 km-re fekvő Sizoukában rendezték meg 2022. június 21-én.
Meccs előtti kalandok
Amikor kiderült, hogy az angol-brazil meccsre sikerült sajtójegyet szereznem, madarat lehetett velem fogatni. (A világbajnokságokon nem minden akkreditált személy jut be automatikusan a mérkőzésekre, minden egyes találkozóra külön jegyet kell igényelni.) A szokásoknak megfelelően a Sinkanzen-expressz pillanatok alatt Sizoukába repített. Mivel a vb során akkor jártam először ebben a városban, gondoltam, a taxi lesz a legjobb megoldás a stadion megközelítésére. Mivel tévés kollégámmal éhesek voltunk, először egy amerikai gyorsétteremlánc épülete felé vettük volna az irányt a taxival. Ám hiába mondtuk a sofőrnek, hogy mi enni akarunk és csak utána mennénk a stadionba, a taxis azonnal a pályára vitt minket, miközben két gyorsétteremnek is integethettünk a kocsiból. Kiderült, hogy ezen a napon Sizouka fő tótumfaktuma azt a parancsot adta ki minden taxisnak, hogyha nem japán ember ül be a kocsijukba, akkor őket akkor is a stadionba vigyék, ha a delikvens éppen szülni készül a hátsó ülésen. A japánok tehát biztosra mentek és nem akarták, hogy a külföldiek céltalanul sétálgasanak a meccs előtt a városban. Elég volt nekik az angol drukkerhadat kezelni.Őrült hőség tombolt Sizoukában, amikor a mexikói bíró, Ramos Rizo a sípjába fújt. A stadionban ülő japánok (ők voltak többségben) fel sem fogták, micsoda csata zajlik a gyepen. A japán nők David Beckham minden egyes labdaérintése miatt sikongattak, mert az angol válogatott akkori legnagyobb sztárja elképesztő népszerűségnek örvendett Ázsiában, így Japánban is. Egyetlen jellemző példa még erre: Szapporóban a már említett Anglia-Argentína meccs után abban a szállodában, ahol őfelsége, a király, David Beckham lakott, külön felárat kellett fizetni, ha valaki ugyanabban a szobában, mi több, ugyanabban az ágyban akart aludni, mint Beckham. A hotel tulajdonosa jó orrú volt, hatalmas pénzt kaszált, miközben a japán tinilányok azért esedeztek, hogy apjuk fizesse már meg azt a pár órát, amikor Beckham ágyában hentereghetnek.
A sizoukai stadionban visongó japán nőket nem érdekelte, hogy a világ legjobb focistái közül jó néhány ott van a gyepen, nekik teljesen mindegy volt ez. Szerintem David Beckhamen kívül senkit sem néztek.
Voltaképpen csendesen csordogált a meccs, hogy aztán a 23. percben hangrobbanás rázza meg a stadiont és egész Angliát. Ekkor 12 ezer szurkoló állt tótágast a londoni Trafalgar téren, további 5 millió meg az angliai kocsmákban. A meccs londoni idő szerint reggel 7.30-kor kezdődött egy pénteki munkanap. Az angolok gólját Michael Owen szerezte - mesteri alakítás végén. Ekkor még senki sem foglalkozott az angoloknál azzal, hogy a brit nemzetgazdaságnak mekkora kiesést jelent, hogy több millió ember munka helyett meccset néz.
Már-már úgy tűnt, hogy a félidőig kihúzza az angol válogatott, s meggyőződésem,
ha ez így történik, teljesen másképp alakul minden.
Csakhogy az angol csapat, amely már ekkor túlságosan ráült a vezetésére, nem bírta ki a szünetig, s egy Ronaldinho-Rivaldo összjáték után utóbbi szerezte a brazil csapat egyenlítő gólját. 1-1, ezzel mentek az öltözőbe a csapatok.
Az angol válogatotton a második félidőben érezni lehetett, hogy még egy gól szerzésére aligha lesz képes. S ekkor érkezett el az 50. perc. A labdarúgó-világbajnokságok egyik legkülönlegesebb és legnagyobb szabadrúgásgólja. A leírás semmit sem ad ebből vissza, ezt meg kell nézni. De azért előbb leírom.
Így történt
Scholes hátulról csúnyán felrúgta Klébersont az angol térfél jobb oldalán, a kaputól harminc méterre. A szabadrúgást Ronaldinho végezte el, de beadás helyett jobbal a kapu felé ívelt, a labda pedig a beadásra számító és ki is lépő Seamant becsapva a hosszú felső sarokba hullott.Nemcsak Ronaldinho, hanem a meccset a tévében közvetítő Knézy Jenő is feledhetetlen alakítást nyújtott.
A meccset ezzel a góllal nyerte meg a brazil válogatott, amely aztán meg sem állt a döntőig, sőt, meg is nyerte a 2002-es világbajnokságot.
David Seaman, a peches kapus könnyes szemmel állt a kamerák elé az elveszett negyeddöntő után, és amikor nagy nehezen meg tudott szólalni, sajnálkozását fejezte ki a szurkolóknak, továbbá az elnézésüket kérte. Sven-Göran Eriksson, az angolok svéd szövetségi kapitánya a fájdalmas vereség után megígérte:
Anglia a következő világbajnokságon jobb játékkal tér vissza. Most befejeződött számunkra az esemény, de emelt fővel távozhatunk" -
mondta.
Angliában akkora sokkot okozott a válogatott kiesése, hogy az elbukott negyeddöntő után akcióba léptek azok a jótékonysági szervezetek, amelyek az öngyikosjelöltek lelki problémáit orvosolták. Az ott dolgozó szakemberek úgy vélték, hogy a válogatott kiesését különösen azok dolgozzák föl nehezen, akik már amúgy is depressziósak és a végtelenségig elkeseredettek voltak.
A gól után persze azonnal megkezdődött a vita: tudatos volt-e Ronaldinho alakítása, vagy egyszerűen csak lecsúszott a lábáról a labda. Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Ronaldinho tiszta vizet öntsön a pohárba.
„Nem, nem volt szándékos – idézte az aranylabdás kiválóságot a Sportbible.
De sokat tanulmányoztuk az angolokat, és tudtuk, hogy a kapusuk egy kicsit előre szokott lépni a szabadrúgásoknál. Valójában elég szerencsés voltam, hogy a labda úgy került be, ahogy – sok angol bánatára és sok brazil örömére."
Térjünk most vissza 2002-be, Japánba. A meccs kapcsán természetesen mindenki erről a gólról beszélt (még jó!),
arra azonban már kevesebben emlékeznek, hogy a mexikói bíró az 57. percben kiállította a zseniális gólt szerző brazilt, mégpedig azért, mert csúnyán letalpalta Danny Millst.
A játékvezető talán kissé szigorú ítéletét döbbenten vették tudomásul a brazilok, akik innentől fogva hősiesen őrizték 2-1-es vezetésüket. Akik azonban azt hiszik, hogy az emberelőnyben játszó angolok megpróbálták megroppantani a brazilokat, tévednek. Az angol csapatnak egyszerűen semmi ereje nem maradt erre. A dél-amerikai csapat nem tett mást, mint az időt húzta, Rivaldo állandóan a füvön fetrengett, sokszor nem is volt semmi baja, de a mexikói bíró ezen a délutánon partner volt ebben. Anglia legnagyobb esélye az egyenlítésre az volt, amikor David Beckham kissé gyanús körülmények között esett el a tizenhatoson belül, de a bíró nagyvonalúan továbbot intett.
Nem ez volt David Seaman pályafutásának legemlékezetesebb gólja, amit kapott.
Hét évvel a sizoukai meccset megelőzően, az 1995-ös KEK-döntőben az Arsenal a Real Zaragoza ellen játszott, amikor elérkezett a meccs 120. perce.
A Zaragoza játékosa, Nayím elképesztő erővel belerúgott a labdába a felezővonalnál – David Seaman pedig olyan szerencsétlenül ugrott fel a feje fölött lefelé vágódó labdáért, hogy az pont beesett a kapuba.
Ez az 1995-ös eset még nem törte ketté Seaman pályafutását, de a világbajnokság után összesen kétszer szerepelhetett az angol válogatottban. Utána soha többet.
Néhány tízezer angol drukker hatalmas megkönnyebbülésére.
A sizoukai stadionban ülve szinte fel sem fogtam, mi történt. Ronaldinho káprázatos gólja engem is úgy ütött ki, mint az angol válogatottat. A lefújás pillanatában pedig megcsörrent a telefonom. Szinte automatikusan vettem fel, azt sem néztem meg, ki keres. Persze, hogy Magyarország egyik olyan sportújságírója, Hegyi Iván keresett, akinél nagyobb brazil drukkert nem ismertem. Nem is szólt semmit, csak énekelni kezdte a Beatles egyik dalát, ezt:
A második strófáig jutott. Akkor - egy itt idézhetetlen mondattal - rávágtam a telefont.
Ha találkozunk, a mai napig ezt a sztorit idézi fel - könnyesre röhögve magát. Nekem viszont a sizoukai dráma után nem volt kedvem viccelni. Onnantól fogva soha nem tudtam szurkolni a braziloknak. (Mondjuk, előtte sem nagyon.) Meg is átkoztam őket. S így tett egész Anglia. Ebben a tekintetben gyorsan nemzettestvérek lettünk. Kezdetben hiába. Előbb a törököknek szorítottam a 2002-es vb elődöntőjében, aztán a németeknek a jokohamai fináléban - hiába. 2002-ben Brazília megnyerte az ötödik vb-aranyát. Igaz, azóta egyet sem. 2006-ban, 2010-ben és 2018-ban a negyeddöntőben esett ki, 2014-ben meg hazai pályán kapott egy hetest (1-7) a németektől az elődöntőben. Magam előtt láttam a szintén semmit sem nyerő angolokat, hogyan vigyorogtak, amikor a brazilok a hazafelé tartó repülőhöz battyogtak. Sőt, a 2018-as oroszországi vb maga lehetett a katarzis, mert Anglia a legjobb négy közé jutott - ellentétben a brazilokkal, akik megint a negyeddöntőben estek ki.
Úgyhogy mégiscsak fogott valamennyire az átok. S remélem, fog is, mert Katarban sem fogok nekik szurkolni. Ahogyan az angolok sem.
Sohasem.
A cikk megírásához az Arcanum Digitális Tudománytárat is segítségül hívtuk.
