Felborult az egyensúly a Real Madridnál

Pár héttel ezelőtt még minden a legnagyobb rendben lévőnek tűnt a Real Madrid háza táján: a királyi gárda előnye a spanyol bajnokságban nyolc pont volt, bejutott a Spanyol Kupa döntőjébe, a BL-ből kiverte a nagy mumus Bayern Münchent, és a "galaktikusok" közül ketten, Ronaldo és Zinédine Zidane is szerződést hosszabbított. Aztén egy ideig mégis krízisről beszéltek a királyi gárdánál, amihez elég volt két, egymás után elveszített mérkőzés (amelyek közül az egyik a kupadöntő volt), pedig alapjában véve semmi sem változott a csapat háza táján - csak az eredmények lettek egy kicsit rosszabbak.

Amikor tavaly nyáron a Real Madrid leigazolta David Beckhamet, nagyon sok helyen lehetett arról olvasni, hogy az angol világsztár szerződtetése elsősorban nem sportbéli indokok, hanem üzleti megfontolások alapján történt: a világ egyik, ha nem a legismertebb futballistája segítségével a madridiak szerettek volna betörni az ázsiai futballpiacra, és még nagyobb haszonra szert tenni.

Azt senki sem vitatta, hogy Beckham kiváló futballista, ugyanakkor az nem nagyon látszott, hogy milyen szerepet tölt majd be a sztárokkal amúgy is teletűzdelt együttesben, elvégre eredeti posztján, a középpálya jobb szélén már ott futballozott a szintén "galaktikus" Luis Figo.

A kétkedőknek azonban nem lett igazuk, hiszen Becks kiválóan beilleszkedett a Realba, és új szerepkörben, védekező középpályásként is megállta a helyét, rengeteget robotolt, és egyáltalán nem lehetett rá panasz.

Abba csak kevesen gondoltak bele, hogy Beckham szerződtetésének és minden bizonnyal fejedelmi fizetésének milyen ára volt: a költségcsökkentés érdekében a királyi gárda olyan focistákat volt kénytelen elengedni, mint Flávio Conceicao (Dortmund), Steve McManaman (Manchester City), Albert Celades (Bordeaux), Tote (Betis) és Fernando Morientes (Monaco), akik kétségtelenül nem világklasszisok, ám kiegészítő emberként, a keret tagjaként remek szolgálatot tehettek volna a Madridnak.

Claude Makelele esetében pedig a saját csapdájába esett a klub: Pérez korábban Figót, Zinédine Zidane-t vagy Ronaldót majdhogynem hasonló módon csábította el egyesületétől, mint ahogyan most a Chelsea FC járt el a francia focista esetében.

Így ugyanis egy szinte a véglegekig lecsupaszított játékoskeret maradt a Santiago Bernabéuban, amely mindössze 14-15 olyan futballistából áll, akik gondolkozás nélkül bármikor bevethetők. Az ideális kezdő tizenegy valóban fantasztikus, és talán azt is kijelenthetjük, hogy nincsen nála jobb csapat a világon, ám a mai labdarúgásban kizárt, hogy egy klub tizenegy labdarúgóval játsszon végig egy szezont - különösen, ha három porondon is érdekelt, sőt, mindegyiken nyerni akar, mint a Real Madrid. Arról nem is beszélve, hogy a Realnál szinte teljesen felborult az egyensúly a védekezés és a támadás között, márpedig a futball nem csak az utóbbiból áll.

Carlos Queiroz az esetek többségében védekező középpályásként két olyan labdarúgót volt kénytelen bevetni, akik ezt megelőzően világéletükben támadófeladatokat láttak el, és bár Beckham és Guti igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, mégsem lehetett tőlük elvárni, hogy hibátlanul teljesítsenek egy számukra szokatlan pozícióban. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a két szélsőhátvéd, Míchel Salgado és különösen Roberto Carlos elsősorban nem a védőmunkája miatt számít világklasszisnak, a középhátvédek közül pedig a rutinosabb (bár pályafutását ugyancsak nem ezen a poszton kezdő) Iván Helguera mellett olyan focisták álltak a szakvezető rendelkezésére, mint Francisco Pavón, Raúl Bravo (alaphelyzetben balhátvéd!), Álvaro Mejía vagy Rubén, akik a legnagyobb jóindulattal is csak nagy tehetségként könyvelhetők el, akkor könnyen belátható, hogy a Real túlzottan is a támadásokra helyezte a hangsúlyt.

Szokás mondani, hogy nem baj, ha sok gólt kap egy csapat, a lényeg az, hogy mindig eggyel többet szerezzen az ellenfelénél, ám ami mondjuk Puskásék idejében működött (de azért ne feledjük: az Aranycsapat sem nyerte meg a világbajnokságot), az ma már sokkal nehezebben megy. A szezon során a bajnokságban 15 olyan mérkőzés volt, amelyikről egyik "galaktikus" (Roberto Carlos, Beckham, Figo, Zidane, Raúl és Ronaldo) sem hiányzott, és ezekből a találkozókból 13-at megnyert a Real, a másik kettőn pedig döntetlent játszott. Azt sem lehet mondani, hogy a többi mérkőzésen viszont tartalékosan állt ki a csapat, hiszen olyan meccs csupán kettő volt, amelyen egynél több szupersztár nem játszott volna, és mindkettőn 1-1-es döntetlen született.

Mindezzel együtt még mindig nem lehet kizárni, hogy Raúlék a Bajnokok Ligájában és a bajnokságban is az élen végeznek, és ebben az esetben Pérez elégedett lehet majd. Az is kétségtelen, hogy a Realt mint a szép játék apostolát emlegetik, ám ez egy elvont fogalom, míg az eredmények és a trófeák igencsak kézzelfoghatóak, és végül az örül, aki ez utóbbiakat meg tudja kaparintani.