A Brescia Calcio az igen előkelőnek számító 11. helyen fejezte be az előző bajnokságot, nem kis részben Roberto Baggio fantasztikus teljesítményének köszönhetően. A 37 éves "Copfocska" 12 találatot szerzett a bajnokságban, s emellett rengeteg gólpasszt is adott. Akár bizakodással is tölthették volna a nyarat a kék-fehérek szurkolói, ehelyett azonban valóságos gyászhangulat jellemezte a klubot a holtszezonban.
A csapatkapitány ugyanis még májusban bejelentette, hogy befejezi pályafutását, így a nyarat a vezetőedző, Gianni de Biasi egy lehetetlennek látszó feladattal, Baggio utódának keresésével volt kénytelen tölteni. A kék-fehérek igazoltak ugyan jó néhány játékost, köztük irányítót és csatárt is, ráadásul nem is rossz futballistákat (Omar Milanetto és Giuseppe Sculli több klub kívánságlistáján is szerepelt), de azért nem Baggio-szintű labdarúgókat (olyan azért nem sok akad a világon). Ráadásul nem csak a veterán zseni szerepelt a klub veszteséglistáján, hiszen rajta kívül Matteo Brighi, Filippo Maniero, Stefano Mauri, Giuseppe Colucci és a brazil Matuzalem is új munkaadó után nézett, így egy papíron jelentősen meggyengült Brescia vágott neki az új idénynek.
Ilyen előzmények után senkit sem lepett meg különösebben, hogy a csapat három vereséggel kezdett, majd ezt követően valódi hullámvasutazásba kezdett: az udinei győzelmet a Cagliari elleni vereség követte, majd az AC Parma és a Sampdoria ellen nyert a csapat, hogy aztán kikapjon a Sienától és a Livornótól. Ez a tendencia folytatódott a továbbiakban is, csak éppen egyre kevesebb lett a győzelem, és egyre több a vereség. Amikor a Brescia december 5-én 3-1-re győzött a Reggina otthonában, valószínűleg még a gárda legpesszimistább szurkolói sem gondoltak arra, hogy csapatuk következő sikerére februárig kell majd várni. Pedig így történt, a Reggio Calabria-i diadalt nem kevesebb mint kilenc nyeretlen mérkőzés követte, így a bresciaiak visszaestek a kieső helyek egyikére.
Ennek következtében a januári átigazolási időszakban a vezetőség kénytelen volt alaposan megerősíteni a keretet, hogy a gárdának esélye legyen a bennmaradásra.
Ez - legalábbis papíron - sikerült is, hiszen olyan, nemzetközileg is ismert futballisták kerültek a Mario Rigamonti stadionba, mint az AS Romát egy évtizednyi szolgált után elhagyott Marco Delvecchio, az Európa-bajnokságok történetének legfiatalabb góllövője, a svájci Johan Vonlanthen és a kameruni olimpiai bajnok Pierre Womé. Kulcskérdés, hogy ezeket a kétségkívül remek képességű labdarúgókat sikerüljön minél hamarabb beépíteni a csapatba. Ez azonban már nem De Biasi feladata lesz, hiszen a klubvezetés az Udinese elleni vereséget követően menesztette a trénert.
Az utódlásról gyorsan kellett dönteni, hiszen az együttesnek csak pár napja volt a következő bajnoki mérkőzésig. Az új mester keresztnevét illetően már másnap megszületett a döntés, ugyanis a két lehetséges edző egyaránt az Alberto névre hallgat. Malesani és Cavasin közül az elnökség végül utóbbi (a rossz nyelvek szerint nem a jobb, hanem az olcsóbb) megoldást választotta, így az élvonalban legutóbb a Leccét irányító, 49 éves szakember lett a Brescia vezetőedzője.
Cavasin gyökeres változásokat ígért a csapat játékában, és persze eredményeiben is, s egyelőre úgy fest, mindkettőt sikerül teljesítenie. A taktikát illetően Cavasin áttért a 4-4-2-es felállásra, a csatár Scullit a középpálya bal oldalán, a védő Marius Stankeviciust pedig védekező középpályásként játszatja. Az első mérkőzés jól sikerült az "új Brescia" számára, hiszen a kék-fehérek 2-0-ra győztek a Cagliari ellen. A találkozót követően a tréner elmondta: természetesen elégedett az eredménnyel és a mutatott játékkal is, szerinte a csapat a szárdok ellen bebizonyította, méltó arra, hogy a Serie A-ban szerepeljen. Nyilatkozatát az alábbi mondattal zárta: "A Brescia számára ezzel a mérkőzéssel kezdődött el a bajnokság."