A történet hivatalosan január 27-én kezdődött, amikor is egy londoni étteremben Ashley Cole az Arsenal FC vezetőinek tudta nélkül találkozott az egyik rivális egyesület, a Chelsea FC két képviselőjével: a Kékek ügyvezető igazgatójával, Peter Kenyonnal, illetve edzőjével, José Mourinhóval.
Ennek a randevúnak azonban természetesen voltak előzményei: a focista ugyanis már hónapok óta tárgyalásban állt az Ágyúsok vezetőségével annak érdekében, hogy meghosszabbítsa 2007-ig szóló szerződését. Cole természetesen azt szerette volna, hogy előző kontraktusának feltételeit alaposan feljavítsák, ami érthető is, hiszen amikor legutóbb szerződést kötött a klubbal, még korántsem számított olyan meghatározó játékosnak, így ennek megfelelően a fizetése is alacsonyabb volt társainál (heti húszezer font körül lehetett).
Mindezt az Arsenal irányítói is készségesen elismerték, és hajlandóak is lettek volna emelni a hátvéd fizetésén, azonban nem olyan mértékben, mint azt Cole akarta: a balhátvéd ugyanis heti hatvanezer fontot kért, míg az egyesület maximum 55 ezret adott volna.
Cole ebbe nem egyezett bele, sokak szerint ügynöke, Jonathan Barnett hatására, és a szabályok szerint itt véget is kellett volna érnie az ügynek, azonban Barnett másként gondolta. Mivel tisztában volt vele, hogy a Chelsea balhátvédet keres, így felvette a kapcsolatot a saját maga által csak "szuperügynöknek" nevezett Pini Zahavival, aki amolyan játékosbeszerzőnek számít a Kékeknél.
Ez még nem is lett volna probléma, hiszen az ügynökök akkor és annyit tárgyalnak egymással, amennyit csak akarnak, ám a két menedzser összehozott egy találkozót Cole, illetve Kenyon és Mourinho között, ráadásul egy igen forgalmas londoni étteremben: mintha tálcán kínálták volna fel, hogy az ügy kitudódjon, ami természetesen meg is történt.
Márpedig a szabályok értelmében egyetlen élő szerződésű labdarúgó sem veheti fel a kapcsolatot más egyesülettel a saját klubja tudta nélkül, így aztán az Arsenal nem tehetett mást, mint hogy jelentette a dolgot a Premier League fegyelmi bizottságának. A testület meglehetősen sokáig vizsgálódott az ügyben, és a múlt héten meghozta határozatát, amelyben az angol liga történetének legsúlyosabb büntetéseit szabta ki: Cole százezer, Mourinho kétszázezer, a Chelsea pedig háromszázezer fontos büntetést kapott, ráadásul a klubot három pont levonásával is sújtották - a büntetésnek ezt a részét azonban egyelőre felfüggesztették.
Optimális esetben itt megint véget ért volna a botrány, hiszen az ügy egyáltalán nem egyedi, maximum a büntetés mértéke volt kirívó, elvégre hasonló események már korábban is történtek. Az angol szakzsargonban "tappingnek", azaz "kocogtatásnak" nevezett akció alapjában véve bevett szokás, még ha illegális is, és eddig ahányszor csak kiderült valakiről, hogy hasonlóan cselekedett, megkapta a maga büntetését, amit el is fogadott. 2002 márciusában például a Liverpool FC húszezer fontos büntetést kapott, mert illegálisan környékezte meg a Middlesbrough FC német focistáját, Christian Ziegét.
Most azonban úgy a Chelsea, mint pedig Cole, illetve az ügyvédje, Graham Shear fellebbezni készül, s ez főleg a focista esetében vezethet érdekes fejleményekhez. A Kékek mindössze annyit szeretnének elérni, hogy a liga változtassa meg a lejáró szerződésű focistákkal kapcsolatos szabályát: a FIFA szerint egy ilyen labdarúgó fél évvel kontraktusa vége előtt kezdheti meg a tárgyalásokat más egyesületekkel, a Premier League rendelkezése azonban mindez csak pár héttel a kontraktus vége előtt engedi meg. Ez alapjában véve ésszerű lépés a Chelsea részéről, még ha a jelenlegi eset megítélésén nem is változtatna, hiszen Cole szerződése 2007-ig szól.
A balhátvéd ügyvédje viszont sokkal messzebbre menne: Shear szerint védencét akadályozzák a szabad munkaerő-áramlásban azzal, hogy nem tárgyalhat más esetleges munkaadókkal. "Az angol labdarúgásban a jelek szerint elfelejtették, hogy a focista munkavállaló. A jelek szerint ugyanazt a szolgai kapcsolatot akarják fenntartani, ami egy évszázaddal ezelőtt volt jellemző a munkásokra" - nyilatkozta. Shear éppen ezért a munkaügyi bírósághoz szeretne fordulni, és ha ott is sikertelenül jár, akkor az Európai Bíróság következik. Akárcsak anno Jean-Marc Bosman esetében...
Abba pedig még belegondolni is rossz, hogy milyen következményekkel járhatna, ha Shear érveit elfogadják. Az ügyvéd szerint tehát egy focista akármikor tárgyalásba kezdhetne bármelyik más klubbal, élő szerződés ide vagy oda, ami nullára redukálná a kontraktusok jelentőségét. Anno a Bosman-ügy egyik hozadéka az volt, hogy az egyesületek igyekeztek minél hosszabb távú szerződéseket kötni focistáikkal - most ezek a kontraktusok csak a klubot köteleznék, a játékosokat nem, és a már ma is túlságosan gyakori klubváltások száma még jobban megnövekedne.