Csak a BL hiányzik a Chelsea sikersztorijából

A világ labdarúgásában régóta természetes dolognak számít, ha egy tőkeerős befektetői kör egy futballklub mögé áll, és klasszis játékosok sorát alkalmazva előbb-utóbb az európai elitbe emeli a kiválasztott csapatot. Az efféle felvirágoztatás azonban sosem volt annyira nagyszabású és olyan markánsan egyetlen emberhez köthető, mint Roman Abramovics és a Chelsea esetében. A londoniak simán besöpörték a Premier League utolsó két bajnoki címét, a nagy mű azonban még koránt sem fejeződött be. A Kékek a minap csúcsgázsiért igazolták le a világ egyik legjobb középpályásaként számon tartott Michael Ballackot, ami alkalmat ad arra, hogy felidézzük az Abramovics-korszak eddigi három évét.

Az orosz oligarchának régi álma volt, hogy legyen egy saját, világverő focicsapata, a Chelsea-hez vezető útja azonban egyáltalán nem volt egyenesnek nehezhető. Abramovics először hazájában nézett körül, az orosz profiliga egykori vezetője, German Tkacsenko állítása szerint milliárdos barátja először a Torpedo Moszkváért tett vételi ajánlatot, ám annak elnöke, Vlagyimir Aljosin kikosarazta. Abramovics ezt követően kezdett a szigetországban gondolkozni, első számú kiszemeltje azonban nem a Chelsea, hanem a Manchester United volt, ám az 1,1 milliárd dolláros vételárat még ő is sokallta. Érdeklődése mindenesetre így is hatalmas vihart kavart Angilában, hiszen az Arsenal - melynek az új stadion építéshez lett volna szüksége a hatalmas tőkére - és a Tottenham valósággal versenyt folytatott az öntörvényű vállalkozó kegyeiért.

A Chelsea FC népszerűsége sohasem vetekedett két londoni riválisáéval, különösen mióta a hetvenes években a fővárosi felső tízezer klubja lett belőle, annak ellenére, hogy szurkolótábora mindig is a leghevesebbek közé tartozott; egy brit szólás szerint egy igazi Chelsea-szurkoló két székre vált jegyet a Stamford Bridge-en; az egyiken ül, a másikat pedig behajítja a pályára, amikor kitör a botrány. Mindez azonban nem zavarta Abramovicsot, aki a "jelentkezők" közül végül mégis a Chelsea-t választotta, amelyhez potom 150 millió fontért jutott hozzá, s hogy a többiekről se feledkezzen meg, azon melegében elcsábította a MU ügyvezetőjét és a Tottenham PR-igazgatóját.

A rongyrázás egyébként nem az orosz mágnás érkezésével kezdődött, hiszen a Kékek korábban is élen jártak a a külföldi világsztárok leigazolásában, gondoljunk csak Viallira, Zolára, Laudrupra, Gullitra vagy Desailly-ra. 2002-ben azonban már egyetlen fillért sem költöttek új futballistára, és a krónikusan veszteségessé vált klub 80 millió fontos adósságnak árnyékában félő volt, hogy szétszéled a 2002/2003-as szezonban negyedik helyen végzett csapat.

Az új tulajdonos érkezésével az aggodalmak érthető módon azon nyomban semmivé foszlottak, a Stamford Bridge közönsége pedig rövidesen új rigmussal reagált az aranykor eljövetelére - valahányszor Abramovics borostásan megjelenik a díszpáholyában, felharsan a "We're fucking loaded!" kántálás, ami szabad fordításban körülbelül ennyit tesz: ki vagyunk tömve lóvéval!

A Forbes magazin márciusi felmérése szerint Abramovics 18,2 milliárd dolláros vagyonával Oroszországban az első, Angliában a második, míg a világon tizenegyedik leggazdagabb embernek számít, a csapat megerősítése terén pedig rövid időn belül az anyagi helyzetének megfelelő vágyakat fogalmazott meg. Az igazolásokra első körben 150 millió fontot szánt, és gyakorlatilag a fél világválogatottért ajánlatot tett, kívánságlistáján többek között Henry, Kluivert, Vieri, Davids, Nesta, majd a következő átigazolási időszakban már Roberto Carlos, Rosicky, Trezeguet és Van Nistelrooy neve is szerepelt.

A Chelsea azonban egyelőre mégsem volt annyira vonzó célpont a legnagyobb sztárok számára, igaz, a nagybevásárlás azért így sem maradt el, és a tervezett összegből több mint százmillió fontot sikerült is elkölteni, nem is akármiylen futballistákra. Érkezett Adrian Mutu (a Parmától 15,8 millióért), Juan Sebastian Verón (15 millióért a Manchester Unitedtől), Claude Makelele (16, Real Madrid), Hernan Crespo (16,4, Inter), Joe Cole (6,6, West Ham United), Damien Duff (17, Blackburn Rovers), Glen Johnson (6, West Ham United), Geremi (6,9, Real Madrid) és Wayne Bridge (7, Southampton).

Kétségtelenül impozáns névsor, az újjávarázsolt csapat pedig a listavezetőtől mindössze négy ponttal lemaradva a harmadik helyen fordult rá a tavaszi szezonra, valamint versenyben maradt a Bajnokok Ligájában, a látszólag a bőség zavarával küzdő vezetőedző, Claudio Ranieri mégis arra panaszkodott, hogy nincs 22 közel azonos képességű játékosa, elsősorban a középpályát találta lyukasnak, ha valamilyen okból kiesett egy-két kulcsembere.

A bajnokság végére a csapat felkapaszkodott a dobogó második fokára, a BL-ben pedig az elődöntőig jutott (a Monaco ejtette ki 5-3-as összesítéssel), ennek ellenére az olasz tréner nem folytathatta londoni munkáját, miként a klub elnöke, Ken Bates sem bírt tovább együtt dolgozni az orosz tulajjal, aki elmondása szerint mindenben átvette az irányítást, mentalitása pedig nem volt összeegyeztethető a klubvezetés korábbi szellemiségével. A kispadra Abramovics igazi sztáredzőt akart ültetni, Fabio Capello és José Mourinho közül végül a BL-győztes Porto mesterét sikerült megnyernie. Többen úgy vélték, túlságosan is az aktuális siker alapján választott új szakvezetőt, Mourinho önbizalma ráadásul sokakat irritált, például amikor a bemutatásakor kijelentette az angol sajtó képviselőinek, hogy egy ilyen klasszis kerethez klasszis edző is dukál. Mindez a rendkívül szerény és visszafogott Ranieri után merőben új hang volt a Stamford Bridge-en.