A futballedzők kedvencei

Az utóbbi hetekben az olasz FC Internazionale összeállítását böngészve érdekes dolgot lehetett észrevenni: a csapat mestere, Roberto Mancini részben kényszerűségből, rendre hátvédeket szerepeltetett a középpályán. Játszott egy sorral előrébb Javier Zanetti, vagy Cristian Chivu is. Mostanában mintha egyre gyakoribb lenne, hogy egyes focisták nem azon a poszton szerepelnek, ami korábban jellemző volt rájuk - de a labdarúgás történetében az ilyen "pozícióváltások" azért nem példa nélküliek.

Elöljáróban annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy manapság egyre nehezebb megkülönböztetni egymástól bizonyos posztokat, és egyes labdarúgóknál sem könnyű megállapítani, hogy melyik csapatrészben is szerepelnek.

Ez leginkább a szélsőként foglalkoztatott játékosok esetében van így, főleg az utóbbi időben rendkívül elterjedt 4-5-1-es formáció esetében, amely csak védekezésben szerepel így, támadásban inkább 4-3-3-ra hasonlít.

Vagyis a szélső középpályásoknak védekező és támadó feladatuk is van, így aztán megítélés kérdése, hogy hova soroljuk őket. Ennek köszönhető, hogy például Arjen Robben, Kader Keita vagy mondjuk Jesper Grönkjaer hol csatárként, hol pedig középpályásként szerepel a statisztikákban, mivel nem férnek bele a néha kicsit merev hátvéd-középpályás-csatár megkülönböztetésbe.

A csatársorból egyébként is gyakran vonnak vissza a középpályára játékosokat. Az izlandi Eidur Gudjohnsen világéletében klasszikus csatárként szerepelt, míg a Chelsea FC szakvezetője, José Mourinho fejében fel nem ötlött: egy sorral hátrébb még jobban hasznosíthatja, hogy a focista remekül lát a pályán.

Amikor Gudjohnsen az FC Barcelonába igazolt, megint elsősorban a támadósorban kapott helyet, de mivel az ott futballozó játékosokat nem tudja kiszorítani, mostanában Frank Rijkaard megint a középpályán vette őt számításba.

Némiképp hasonló megfontolásból alkalmazta a pályafutása legnagyobb részében támadóként szerepelt Dwight Yorke-ot a trinidadi válogatottnál a legutóbbi világbajnokságon Leo Beenhakker, és ezzel szinte "meghosszabbította" a focista pályafutását, aki a csatársorban már nem nagyon bírta a gyűrődést, egy sorral hátrébb viszont játékintelligenciája remekül érvényesült.

Yorke klubjában, a Sunderland AFC-ben is a középpályán találta magát, és a jelenlegi pontvadászatban is kilenc bajnokin szerepelt a Premier League-ben - 36 esztendősen. Sir Alex Ferguson Alan Smithből próbált védekező középpályást faragni a Manchester Unitedben, kevés sikerrel. A posztváltásnál egyébként is a "hátrébb vándorlás" a leggyakoribb a sportág történetében. Az első példa talán a legendás Franz Beckenbauer volt, aki pályafutása elején középpályásként futballozott, de később visszalépett a védelembe, és ezzel valósággal "feltalálta" a söprögető, vagy másképpen a libero posztját.

Példáját később nagyon sokan követték, főleg, Németországban volt jellemző, hogy középpályásokból faragtak klasszis középhátvédet. Lothar Matthäus még középpályásként nyert világbajnokságot 1990-ben a német válogatottal, és kapott Aranylabdát, de nyolc évvel később már a Nationalelf középhátvédje volt a világbajnokságon.

Egy másik német aranylabdás, Matthias Sammer viszont már középső védőként szerepelt, amikor 1996-ban Eb-t nyert - pedig karrierje elején kifejezetten támadó szellemű középpályás volt. A középpályásból középhátvéddé avanzsáló labdarúgók sorába tartozik a spanyol Fernando Hierro és Iván Helguera is.

Sammer (jobbra) támadó középpályásként kezdte, de az Aranyladát középső védőként nyerte el

De nem csak középső, hanem szélső középpályásból is lehet védőt faragni - természetesen szélsőhátvédet. Erre a legklasszikusabb példa alighanem Gianluca Zambrotta, aki karrierje elején a Bari színeiben rendre a középpályán játszott, és a válogatottban is azon a poszton mutatkozott be. Később aztán a Juventusnál Marcello Lippi faragott belőle balhátvédet, az pedig Zambrotta különleges tehetségét dicséri, hogy a játékos nem csak a bal-, hanem a jobbszélen is remekül megállja a helyét.

Németországban különösen gyakori, hogy egy alaphelyzetben középpályás (többnyire kényszerű okokból) a védelemben kap helyet. A leverkuseni Bernd Schneider egy időben rendszeresen jobbhátvédként szerepelt klubjában, de még a válogatottban is, Hannoverben pedig Hanno Balitsch szokta betölteni ezt a szerepkört.

A jelenleg szintén hannoveri Christian Schultz pedig részben éppen azért hagyta ott korábbi klubját, a Werder Brement, mert a brémaiak elsősorban balhátvédként számítottak rá, miközben ő inkább középpályásként érzi jól magát - Hannoverben általában ezen a poszton szerepel. Persze máshol is akad példa erre: az ír Kevin Kilbane klasszikus balszélsőnek számít, de ebben az idényben rendre balhátvédként kap lehetőséget klubjában, a Wigan Athleticben.

És mint a bevezetőben említett példánk mutatja, a legújabb trend a világ labdarúgásában egy ellentétes folyamat: jelesül az, hogy eredetileg hátvédnek számító futballistákat védekező középpályásként vetnek be (sokak szerint utóbbi poszt egyébként is a Beckenbauer által "feltalált" támadó szellemű középhátvéd utódjának tekinthető).

Az egyik úttörő ebből a szempontból Sam Allardyce volt, aki anno a Bolton Wanderersben a korábban középhátvédként futballozó Iván Campót szerepeltette rendre a középpályán, és azóta sok követője akadt.

Javier Zanetti amúgy is bejátssza az egész jobboldalt, így a középpályán sem érzi idegenül magát

Cristian Chivu vagy Javier Zanetti alighanem csak kényszerűségből játszik ezen a poszton, de például a Hamburger SV mestere, Huub Stevens immár következetesen a középpályán játszatja a belga Vincent Kompanyt, a Valencia CF-nél pedig kifejezetten kedvelhetik az olyan típusú focistákat, akik mind középhátvédként, mind védekező középpályásként képesek jó teljesítményre, elvégre a keretben Carlos Marchena, Iván Helguera és Raúl Albiol is ilyen játékos.

www.infosport-focivilag.hu