Nem csak profi játékosból lehet jó edző

A labdarúgók jelentős része visszavonulása után szakvezetőnek áll, és bár a profi pályafutás minden bizonnyal előnyt jelent az edzői szakmában, korántsem számít elengedhetetlen követelménynek. A sportág történetében jó néhány olyan szakembert találunk, aki játékosként legfeljebb amatőr szintig jutott el - jelenleg például két topligában is olyan csapat a listavezető, amelynek mestere futballistaként sohasem volt profi.

A brazil válogatott a labdarúgás történetének legsikeresebb nemzeti csapata, a selecao az egyetlen együttes, amely eddig minden világbajnokságon ott volt. A brazilokat négy tornán is olyan szövetségi kapitány irányította, aki korábban nem volt profi labdarúgó. Az 1970-es években a brazil labdarúgásra nagy hatással volt a korszak európai futballja, elsősorban a holland iskola (az 1974-es világbajnokságon a Johan Cruyffék 2-0-ra verték a brazilokat), amit a dél-amerikai országban is igyekeztek alkalmazni, és így előtérbe került a fizikai, illetve a taktikai felkészítés. A klubok olyan edzőket alkalmaztak, akik nem feltétlenül rendelkeztek komoly futballista múlttal, viszont felsőfokú végzettségük volt (általában testnevelői diploma), és a sportágat egyfajta tudományos szemszögből vizsgálták.

Ez első ilyen szakember a válogatott élén Claudio Coutinho volt, aki az 1970-es világbajnokságon még erőnléti trénerként dolgozott a csapat mellett, később azonban vezetőedzőnek állt,a Vasco da Gama, majd a Botafogo mestere lett, és éppen a Flamengót irányította, amikor 1977-ben kinevezték a nemzeti tizenegy élére. Coutinho egészen 1980-ig töltötte be ezt a pozíciót, így ő ült a kispadon az 1978-as világbajnokságon is, ahol a brazilok bronzérmet szereztek.

A következő brazil szövetségi kapitány, aki játékosként nem futott be profi karriert, Sebastiao Lazaroni volt: őt 1989-ben nevezték ki a válogatott élére, és a személye alaposan megosztotta a brazil közvéleményt, hiszen minden korábbi trénernél határozabban szerette volna ráerőltetni az európai játékstílust a válogatottra. A kísérlet kudarcot vallott, a brazilok a legjobb nyolc közé sem jutottak az 1990-es világbajnokságon, négy évvel később azonban aranyérmet nyertek - pedig megint egy olyan mester ült a kispadon, aki sohasem volt profi futballista.

Ennek ellenére Carlos Alberto Parreira a sportág történetének egyik legsikeresebb edzője lett. Szintén erőnléti edzőként kezdte karrierjét, és Coutinhóhoz hasonlóan ott volt az 1970-es világbajnokságon szerepelt együttes szakmai stábjában, majd a Flamengónál dolgozott hasonló minőségben. Első vezetőedzői feladatát a Fluminensénél kapta, de az 1982-es világbajnokságon már Kuvait válogatottját irányította. A brazil nemzeti együttes élére először 1983-ban került - de akkor csak rövid ideig töltötte be a posztot -, majd visszatért a Közel-Keletre, és az 1990-es vébén az Egyesült Arab Emírségek csapatát vezette.

1991-ben lett ismét a selecao mestere, és ezúttal sikerre vitte a brazil csapatot, majd folytatta a világcsavargást, és az 1998-as tornára Szaúd-Arábia legjobbjaival érkezett. Ezután hazatért, és több brazil klubnál is dolgozott, hogy 2003-ban megint kinevezzék a válogatott élére, így a 2006-os vébén megint ő volt a szövetségi kapitány.

Persze nem csak a brazil válogatottat irányította olyan szakember, aki játékosként soha nem jutott el a profi osztályig. A francia nemzeti tizenegyet például 1992 és 1993 között az a Gérard Houllier vezette, aki maga sohasem volt profi futballista: több amatőr csapatban is megfordult ugyan, de sokáig úgy tűnt, hogy angoltanárként keresi majd a kenyerét, és legfeljebb hobbiból edzősködik. Miután azonban az US Noeux-les-Mines együttesét a negyedik vonalból felvitte a másodosztályba, eldőlt a sorsa: 1982-ben a Lens szerződtette, és innentől kezdve már az edzői karriernek szentelte életét - a francia válogatott mellett irányította a Paris Saint-Germaint, a Liverpoolt és az Olympique Lyont is.

A modern labdarúgás egyik nagy taktikai újítója, az olasz Arrigo Sacchi sem volt soha profi labdarúgó, mégis sikerült forradalmasítania a sportágat az AC Milan kispadján. Sacchi amatőrként játszott ugyan, de a megélhetését sokáig cipőkereskedőként teremtette meg. Miután megszerezte az edzői diplomát, éveken keresztül a Cesena ifjúsági csapatánál dolgozott, majd a harmadosztályú Rimini mestere lett, végül az AC Parmát vezette fel a másodosztályba. A pármai együttessel az Olasz Kupából sikerült kivernie a Milant, ekkor figyelt fel rá a milánóiak tulajdonosa, Silvio Berlusconi. 1987-ben nagy meglepetésre szerződtette az akkor szinte teljesen ismeretlen trénert, akinek vezérletével a klub bajnokságot, két BEK-et és két Világkupát nyert. Az olasz mesternek többször is feltették a kérdést, nem jelentett-e hátrányt, hogy sohasem volt profi játékos, mire azt válaszolta: "Ahhoz, hogy valaki jó zsoké legye, előtte nem kell lónak is lennie."

Hogy ez mennyire igaz, azt bizonyítja az a tény, hogy jelenleg két topliga listavezetőjénél is olyan edző dolgozik, aki nem volt profi futballista. A Bundesligában nagy meglepetésre élen álló TSG Hoffenheim mestere, Ralf Rangnick ugyan közel állt ehhez, hiszen a VfB Stuttgart ifjúsági csapatában szerepelt, de professzionális szintre nem jutott el, csak amatőrként futballozott. 1983-ban már játékos-edző volt szülővárosa, Backnang klubjánál, és lassan haladt előre a ranglétrán, míg 1999-ben átvehette a VfB Stuttgart irányítását - és azóta csak arra a rövid időre tért vissza az alacsonyabb osztályokba, amíg a Hoffenheimet fel nem vezette a legjobbak közé.

Az olasz bajnokságban listavezető Internazionale portugál edzője, José Mourinho szintén nem futott be futballista-karriert: ugyan édesapja, Félix portugál válogatott volt, és ő is megpróbálkozott a focival (a Belenenses ificsapatában, illetve az amatőr Rio Avéban), hamar rájött, hogy nem vár rá nagy jövő. A sportágat azonban imádta, így az edzői pálya felé fordult, és lassan, de biztosan tört előre, fokozatosan véve a lépcsőfokokat, amíg fel nem jutott a csúcsra.

www.infosport-focivilag.hu