Más az élet a vonal mellett

A kilencvenes években a klasszikus szélsőjáték eltűnőben volt a világ labdarúgásából, manapság azonban ismét aranykorát éli. A poszt alapos renováláson ment keresztül, az ellenkező oldalon játszó futballisták kényszermegoldásából taktikai fegyver lett, a modern szélsők, mint Cristiano Ronaldo, Messi, Ribéry vagy Robben rendkívül gólerősek, területet nyitnak a felfutó hátvédeknek, és akár irányítóként is tudnak játszani.

Az ötvenes években a klasszikus, 3-2-5-ös játékrendszerben a szélsők feladata az volt, hogy levigyék az alapvonalig a labdát, és onnan a lehető legpontosabb beadással kiszolgálják a középcsatárt. Kivételek persze mindig akadtak, az olyan zseniális játékosok, mint például Czibor Zoltán, igyekeztek szélesíteni a szélső repertoárját, de az Aranycsapatból Budai II László például tökéletesen beleillett ebbe a szerepkörbe.

Ahhoz, hogy valaki elhúzzon a szélen védője mellett, és onnan középre íveljen, "azonos lábúnak" kellett lenni, vagyis a ballábas játékosok a bal-, a jobblábasak pedig a jobb oldalon játszottak. A megkövetelt feladat miatt a szélsők a mérkőzés során szinte alig hagyták el az oldalvonal melletti sávot. Jó példa erre a pályafutása csúcsán lévő brazil Garrincha, aki az 1962-es világbajnokság egyik legjobbja volt.

Mint a videón is látható, a kor egyik legjobb szélsője szinte végig az oldalvonal mellett maradt, és az esetek nagy részében kifelé cselezett annak érdekben, hogy centerezni tudjon.

Volt szélső, nincs szélső, van szélső

Az 1960-as évek második felétől ez a klasszikus szélsőjáték egyre kevésbé volt jellemző a csapatok játékára: az 1966-os világbajnokságon győztes angol válogatottat hazájában már "wingless wondernek", azaz "szélső nélküli csodának" nevezték. A szélsőcsatárok helyét átvették a szélső középpályások, akiknek a védekezés már legalább annyira a feladatuk volt, mint a támadás.

A 4-4-2-es játékrendszerben a klasszikus szélsőknek már nem volt helyük: a középpályán szereplők feladatai között ugyan továbbra is lényeges maradt a beadás és az előkészítés, ehhez azonban nem kellett feltétlenül az alapvonalig lecselezni magukat.

David Beckham karrierjében nagy szerepe volt annak, hogy akár már a térfél közepéről is pontos labdákkal szolgálta ki a csatárokat. Az edzők leginkább kényszerűségből jelöltek "ellenkező lábú" játékost valamelyik oldalra, mint például Alex Ferguson az emlékezetes, 1999-es Bajnokok Ligája-döntőn.

Ryan Giggs általában csak kényszerűségből játszik jobbszélsőt

A Manchester United mestere Roy Keane és Paul Scholes eltiltása miatt kénytelen volt megbontani a megszokott Beckham-Scholes-Keane-Giggs négyest, Beckhamet bevitte középre, és a ballábas Giggs játszott a jobb oldalon.

A magyar szurkolók számára fájdalmasabb emlék egy hasonló edzői döntés, amelyet viszont vesztes döntő követett: az 1954-es vb fináléjában Sebes Gusztáv kihagyta a csapatból a klasszikus jobbszélső Budait, és helyette Czibor futballozott a jobbszélen.

A sportág taktikai fejlődésével azonban a szélsőjáték megint előtérbe került, még ha nem is azzal a feladatkörrel, mint az ötvenes években. Manapság a 4-5-1-es vagy a 4-3-3-as játékrendszer a legelterjedtebb, ami gyakran ugyanannak a felállásnak a kétféle leírása. Labdabirtoklás esetén ugyanis a 4-5-1-es szisztémában a szélső középpályások szinte támadóként játszanak, de vannak olyan csapatok is, amelyek valóban három, klasszikus csatárral állnak fel.

A legjobb példa erre az FC Barcelona, ahol a támadósor jobb oldalán a ballábas Lionel Messi futballozik. "Ebben a felállásban a kicsit mélyebbről induló Messi sokkal gyakrabban be tud kapcsolódni az összjátékba, és ez jó a csapatnak. Egy-két húzással gyorsan közelebb kerül a középcsatárhoz, mintha irányítót játszana" - magyarázta a taktika lényegét a Barca edzője, Josep Guardiola.

Messinek jobb a bal lába, mégis a jobb oldalon szerepel

Nem Messi az egyetlen, aki nem azon a poszton futballozik, ahol a tradicionális futballfelfogás szerint játszania kellene. A Bayern München holland klasszisa, Arjen Robben ballábasként szintén gyakran a jobb oldalon szerepel, és Angliában is egyre több egyesület alkalmazza ezt a taktikai fegyvert: az Aston Villában Ashley Young, a Fulhamben Damien Duff szerepel ballábas létére a jobb oldalon, mégpedig kifejezetten sikeresen.

"Duff ugyan egyértelműen ballábas, de meglepően jól bánik a labdával jobbal is, ennek és gyorsaságának köszönhetően ideális megoldás a középpálya jobb oldalán. A védő számára teljesen kiszámíthatatlan, hogy merre fog cselezni" - mondta az ír játékosról a Fulham edzője, Roy Hodgson.

A védő bead, a szélső becselez

Az "ellenkező lábú" szélsők alkalmazásának taktikai szempontból több előnye is van. Nekik már nem az a feladatuk, hogy a szélről centerezzenek (bár a legnagyobb klasszisok, mint Messi vagy Robben játékára továbbra is jellemző a sok beadás), hanem igyekeznek befelé cselezni. Mivel a szélsőhátvédeknél továbbra is első számú kívánalom, hogy a balhátvéd bal-, a jobbhátvéd pedig jobblábas legyen, így a kapu felé cselező támadó a védő gyengébbik lábára vezeti rá a labdát, és így elméletben máris nyerő helyzetben van.

A befelé húzó csatár egyrészt azonnal veszélyes a kapura, hiszen lövőhelyzetbe kerül (Messi a Stuttgart elleni hazai BL-mérkőzésen így szerezte egyik gólját, Robben pedig így döntötte el a Schalke elleni német kupa-elődöntőt), másrészt pedig megnyitja a területet csapattársa, a felfutó szélsőhátvéd számára.

Megint a Barcelona a példa, hiszen Messi mögött az a Daniel Alves futballozik, aki támadásban legalább annyira erős, mint védekezésben, és remekül használja ki ezeket a szabad területeket (lásd az alábbi ábrát).

Tovább növeli a támadási variációk számát, hogy a szélsők egyre gyakrabban cserélnek helyet játék közben társukkal, ami megnehezíti a védők dolgát. A jelenleg legjobb formában lévő magyar balszélső, a PSV Eindhovenben szereplő Dzsudzsák Balázs is sokszor húzódik át a másik oldalra klubcsapatában, és a válogatottban Erwin Koeman is próbálkozott ezzel a váratlan húzással a Portugália elleni hazai, illetve a dániai mérkőzésen.

Karmester a pálya szélén

De nem csak a szélsőcsatárok esetében van előnye annak, ha "ellenkező lábú" futballista játszik az adott poszton, a klasszikus játékmesterek kiinduló területe is egyre inkább a vonal mellé tevődik át. Míg középen inkább labdaszerző, sokat ütköző játékosokra van szükség, addig a szélen játszhat egy olyan technikásabb focista, aki befelé cselezve tudja szervezni csapata játékát.

A Tottenham Hotspur például gyakran él ezzel a fegyverrel: a londoniak edzője, Harry Redknapp általában Wilson Palaciost és Tom Huddlestone-t (esetleg Jermaine Jenast) szerepelteti középen, s míg a jobb oldalon Aaron Lennon személyében olyan játékos áll a rendelkezésére, akinek szerepköre hasonlít a klasszikus szélsőéhez, addig a bal oldalon a szintén jobblábas Niko Kranjcart vagy Luka Modricot szokta szerepeltetni. Ők befelé indulva irányítják a csapat támadójátékát, miközben megnyitják a területet a felfutó balhátvédnek.

"A modern szélső gólokat szerez, területet nyit a felfutó hátvédeknek, és akár irányítóként is tud játszani. Csak egyvalamit nem tesz: nem cselezi le az alapvonalig magát, hogy onnan centerezzen, mint elődei. Cristiano Ronaldo, Messi, Ribéry és Robben olyan hatékony fegyvernek tűnik napjaink labdarúgásában, hogy rejtély, az edzőknek miért nem jutott hamarabb az eszükbe ez a húzás" - töprengett az angol The Guardian szakírója, Jonathan Wilson, akinek elemzései hétről hétre olvashatóak az újságban, és szakkönyvet is írt a sportág taktikai fejlődéséről.

www.global-soccer.eu