Félelmetes Sahtar, németül focizó olaszok - a BL-nyolcaddöntő tanulságai

Számos tanulsággal szolgált a Bajnokok Ligája nyolcaddöntője, kiderült például, néha elég egy magas játékos ahhoz, hogy egy csapat rettegésben tartson egy másikat, hogy a németeket is meg lehet verni a rájuk jellemző erényekkel, hogy a Bundesliga szép lassan utolérte a többi topligát, és hogy a Manchester még sérüléshullámtól sújtva sem tud olyan gyenge lenni, hogy ne jusson be a nyolc közé. A végső győztesre egyelőre nem merünk tippelni, de ha a tizenhat között látott teljesítményekből indulunk ki, akár a Sahtar is odaférhet a döntőbe.

Tottenham (angol) - AC Milan (olasz) 1-0, 0-0

Végy egy kosarast! - lehetne a párharc mottója, hiszen az amúgy attraktív futballra is képes Tottenham csodafegyvere, a sérült Bale távollétében - a walesi szélső a visszavágón ugyan beszállt, de nem sokat vizet zavart - viszonylag egyszerű eszközökkel tartotta rettegésben a Milan-védelmet: hátulról, valamint a szélekről folyton a 201 centis Peter Crouch fejét keresték az angolok, aki aztán meg is nyert minden fejpárbajt, miközben szépen leamortizálta a Nesta, Thiago Silva párost.

Crouch mégsem egy beívelés, hanem egy villámgyors kontra után döntötte el az első meccset, egyben az egész párharcot, ami több tanulsággal is szolgált a Milan számára: egyrészt kiderült, hogy Thiago Silva hiába nem lóg ki a középpályáról, hátul hasznos igazán, mellette valószínűleg nem ment volna el olyan simán Lennon a gól előtt, mint Yepes mellett. Másrészt a milánói vezetőknek érdemes végiggondolnia, jó megoldás-e olyan játékosokat venni a téli szünetben, akik a BL-ben már játszottak, így nem növelik a variációs lehetőségeket.

A Milan még így is könnyen továbbmehetett volna a második meccsen, de Ibrahimovicról megint kiderült, hogy az egyenes szakaszban csak a létszám miatt van a pályán, Robinhónál pedig memóriatörlés lehetett, mert minden helyzetét röhögésre (olasz szempontból sírásra) ingerlően bénázta el.

Sahtar Donyeck (ukrán) - AS Roma (olasz) 3-2, 3-0

Itt az ideje komolyan venni a Sahtart, amely tudatosan építkezik évről évre, és a Roma sima elgáncsolásával azoknak is üzent, akiknek az UEFA-kupa-győzelem nem volt intő jel. Azt is el kell ismerni, hogy a Sahtar igazolásai nagyon ülnek, legalábbis a brazil vonalat zseniálisan kiépítették, a két meccsen lőtt hat gólon öt brazil osztozott, pedig valószínűleg a rómaiak is tudták, hogy rájuk kell leginkább odafigyelni.

A Sahtar dél-amerikai légiósai azt is megmutatták, hogy nem kell feltétlenül meccsenként tíz biciklicsel és füllel továbbtett labda, sokkal többet ér, ha tudják, mi a dolguk az adott játékrendszerben, ami persze nem jelenti azt, hogy nem tehetik hozzá a saját, színesebb stílusukat a többiek jól betanult, de extráktól mentes focijához.

A Roma miatt lehetne kongatni a szokásos "válságban az olasz foci" címkével ellátott vészharangot, talán nem is lenne alaptalan, de attól, mert Riise elesik az oldalvonalban és abból gólt kap a csapat, hogy Borriello gyatrán a kapusba lő egy tizenegyest, vagy Mexes egy félidő alatt kiállíttatja magát, kár lenne messzemenő következtetéseket levonni. Az látszik a Románál, hogy jól jönne egy öt-hat évvel ezelőtti Totti, mert a klub ikonja már nem tud annyit hozzátenni, amennyit kéne, de még mindig jobb, ha a pályán van, mert ha netán kispadozik, mint a donyecki visszavágón, nincs, aki átvegye a vezér szerepét.

Inter (olasz) - Bayern München (német) 0-1, 3-2

A Bayern-utálók bizonyára örömmel fogadták, hogy Gary Lineker unalomig ismételt mondása megdőlt, az olaszok pont olyan erényeket húztak elő a második meccsen, amely a német csapatok sajátja, és kétgólos hátrányban is mentek előre kifulladásig. Eddig is tudtuk, de most kézzelfogható bizonyítéka volt annak, hogy Robben mennyire fontos a Bayernnek, az üveglábű holland szélső két meccsen két gólt hozott össze a meglepően ügyetlen Júlio César közreműködésével, rendre két embert lekötött az Inter bal oldalán, és amikor a visszavágón lecserélték, Milánóig hallatszott az olasz védők megkönnyebbült sóhaja.

Elöl nagyjából rendben is volt a Bayern, Gomez és Müller is megtette, ami elvárható, de hátulról nagyon hiányzott egy olyan Lúcio, aki éppen az aktuális ellenfélnél takarított. Az első meccsen is csak Kraft bravúrjai miatt sikerült lenullázni az Intert, de a Breno, Van Buyten párosból az előbbi a legrosszabbkor volt bizonytalan, utóbbi sosem a gyorsaságáról volt híres, márpedig várható volt, hogy Eto'óék még egyszer nem fogják elpazarolni a helyzeteket úgy, mint a San Siróban.

Az Inter Leonardóval sokkal inkább hasonlít tavalyi önmagára, mint Benítezzel, de a brazil edző még messze van Mourinhótól, Eto'o viszont még mindig zseniális, ráadásul korábbi önzőségét is levetkőzte, és ezzel még hasznosabb lett. Már nem csak a gólokat lövi, de néha irányítókat idézve osztja a jobbnál jobb labdákat a társaknak.

Barcelona (spanyol) - Arsenal (angol) 1-2, 3-1

A tavalyi sorozatban játszott meccsek után - 2-2 Londonban, 4-1 a Barcának otthon - lelkesen vártuk a repetázást, amelyről elsőként biztosan Messi kispályás, kapust átemelős gólja jut eszünkbe, de az argentin cselkirályról már mindent leírtunk, lassan már csak azzal tudna meglepni minket, ha egyszer kapusposzton kezdene egy meccset.

http://tv2.hu/bajnokokligaja/video/barcelona-arsenal-3-1/player/embed

Amit fájlalunk, hogy nem csak a Blasz I-ben, a BL-ben sem egységes a bírói felfogás, ha minden meccsen, minden labdaelrúgásért sárga járna, elég hamar le lehetne szoktatni a focistákat a felesleges dühkitörésekről, és akkor nem lett volna olyan egyoldalú az utolsó 35 perc a Nou Campban, amelyet Van Persie kiállítása miatt tíz emberrel játszott az Arsenal. A londoniakat sajnáljuk, hogy sorozatban második idényben lett a Barca a végzetük, de egy olyan csapattól, amelynél évek óta hangoztatják, hogy most már végre nyernek valamit, kissé hamisan csengenek a bírót kritizáló szavak, amikor a viszavágón egyetlen kapuralövést sem sikerült összehozni.

Az Inter tavaly megmutatta, hogy a Barcát nem gurigázós, az Arsenalra is jellemző nyílt játékkal lehet megverni, hanem a 90 percet végig kúszva-mászva, de ha valakibe azt kódolják bele, hogy gyöngybetűkkel írjon, az nem szívesen firkálgatja össze az elétett papírt. Wengerrel együtt mi sem tudjuk, mi hiányzik még az Arsenalból az áttöréshez, Nasri élete formában volt, Wilshere a két meccsen is bizonyította, hogy nagy játékos lehet, kivételesen Van Persie is egészséges volt, lehet, hogy tényleg csak az volt a baj, hogy a Barca volt az ellenfél?

Manchester United (angol) - Olympique Marseille (francia) 0-0, 2-1

Elég sokat kell visszakeresni az emlékezetünkben, ha fel akarunk idézni olyan BL-párharcot, amelyben kétszer is hasonlóan vérszegény játékot produkált a MU, mint a Marseille ellen. Ha le akarjuk vonni a két találkozó tanulságát, akkor azt mondhatjuk, nincs olyan komoly sérüléshullám, amely padlóra tudná küldeni Ferguson csapatát, de megfordítva a dolgot úgy is nézhetjük, a Marseille bánhatja, hogy nem volt igazán rámenős se otthon, se az Old Traffordon.

A MU mexikói csatárát, Javier Hernandezt az angol médiában már az új Solksjaerként emlegetik, amiben van is igazság, védőket elfektető cselsorozatot ritkán látni tőle, de a kapu előtt mindig megneszeli, hol kell lennie. A szurkolói fórumokat átfutva a United-drukkerek meglepően visszafogottak, ami a rengeteg sérültet és a csapat nem éppen lehengerlő formáját látva nem meglepő, de a Schalke, Sahtar, Tottenham trió ellen azért így is bőven Rooney-ék lennének az esélyesek.

A Marseille-től nem vártunk csodát, és bár nem tűnt rossz ötletnek, hogy Deschamps a védekezésre szavazott a hazai meccsen, utólag minden bizonnyal felülvizsgálná az álláspontját. Ha valamikor, akkor most elkapható lett volna a United, de ehhez fel kellett volna vállalni minimális kockázatot, ahogy azt például a Sahtar tette Rómában.

Real Madrid (spanyol) - Lyon (francia) 1-1, 3-0

Hét év után kiderült, a Real Madrid is képes arra, hogy bekerüljön a legjobb nyolc közé, könnyű lenne azzal érvelni, hogy ehhez Mourinho kellett, de igazság szerint már a tavalyi leosztásban is csak a Realon múlt a továbbjutás elbaltázása. A keret azóta csak erősebb lett, Mourinho pedig nem húzott elő semmi extrát a két meccsen, a lyoni 1-1 után otthon sem akarta védeni az eredményt, Ronaldóék végig uralták a meccset, más kérdés, hogy végül egy balhátvéd zseniális alakítása kellett a Lyon megtöréséhez.

Amit nem igazán értettünk, Pepe hogyan maradhatott végig a pályán, a brazil származású portugál védő komoly K1-bemutatót tartott, több lyoninak is veszélyben volt a testi épsége. A továbbjutás ellenére nehéz megítélni a Real erejét, a spanyol bajnokság meccsei nem igazán mérvadóak, a Barca elleni 0-5 is csalóka, sebességben és a támadószekció kreativitását tekintve is jól állnak a madridiak, de a Pepe, Carvalho belső védő páros nem igazán ütős, és a középpályán a védekezésért felelő Khediránál is erősebbnek tűnik Essien vagy Cambiasso, hogy két olyan játékost említsünk, akivel Mourinho korábban dolgozott. A Lyon kissé kifulladni látszik, már otthon sem uralja a mezőnyt úgy, mint korábban, ahhoz még elég erős és elég jól össze van rakva, hogy a csoportkört túlélje, de az igazán nagyok elleni bravúrhoz kevés.

Schalke (német) - Valencia (spanyol) 1-1, 3-1

Előzetesen is a német csapat továbbjutását vártuk, amely megfejthetetlen, hogy miért szerepel ilyen gyatrán a Bundesligában, a reális tudásához a csapat sokkal közelebb állt a BL-ben nyújtott produkciójával. Arra is nagy pénzt tettünk volna, hogy Raúl ugyanúgy gólt fog lőni a Valenciának, mintha még Real-mez lenne rajta. Magath pedig újabb jelét adta, hogy konyít valamelyest a futballhoz, akármennyire nehéz természetű ember, a Schalkénál óriási hibát követtek el, hogy kirúgták.

A Valencia esete a Lyonéra hajaz, azzal, hogy Villát és Silvát eladták, és helyükre hoztak középkategóriás spanyol játékosokat, otthon még egész jól elevickélnek, de Európában már rég nem számítanak olyan fajsúlyú csapatnak, mint korábban, mikor még a Mendieta-, Claudio Lopez-féle társulat erősítette őket. Ezzel együtt hiba lenne azt mondani, hogy a Schalke a továbbjutással beárazta a spanyol bajnokságot, de újabb jelét adta annak, hogy akármennyire is divatos a német focit támadni, a Bundesliga szépen utolérte a többi topligát, és már nem csak a teltházas stadionok miatt érdemes odafigyelni rá.

Chelsea (angol) - Köbenhavn (dán) 2-0, 0-0

A Chelsea jól elhúzta a mézesmadzagot a dánok előtt a szezon közepén bemutatott, nem éppen kiegyensúlyozott teljesítményével, aztán elég gyorsan takarékra tette a Köbenhavn továbbjutási esélyeit, az első meccsen minden eldőlt. A visszavágó csak arra volt jó, hogy sok fogadó káromkodva széttépje a szelvényét, a 0-0-ra, gyanítjuk, úgy sem tettek sokan, hogy várható volt, hogy a Chelsea nem töri majd össze magát.

Ilyen is van, mégha nem is gyakran, hogy egy csapat megteheti, hogy a BL-nyolcaddöntőben tartalékoljon a hétvégi, Manchester City elleni rangadóra. A Chelsea ugyanolyan sötét ló, mint a MU vagy a Real, ha Lampardék a szezon eleji formát hozzák, simán igazat adhatnak Ancelottinak, aki szerint csapata idén megnyerheti a sorozatot, de a Köbenhavn ellen látott Chelsea-től maximum csak a Sahtar és a Tottenham rezzenne össze.

És van még egy nagy kérdés a Kékekkel kapcsolatban: vajon mikor lő végre gólt Fernando Torres? A Köbenhavnnál valószínűleg senki sem szomorú, a csapatnak a csoportkör után igazi bónusz volt a Chelsea elleni párharc, az otthoni meccsre újra meg lehetett tölteni a stadiont, lehetett kicsit izgulni, az idegenbeli meccs után pedig jól be lehetett italozni, hiszen a 0-0 teljesen vállalható eredmény a Stamford Bridge-en.