Garaba: Tíz perc után visszakapcsoltam az Aranycsapatra

Vágólapra másolva!

Ahogyan az utolsó, világbajnokságon szerepelt magyar válogatottból sokan, Garaba Imre sem vállal napi szerepet a magyar futballban. A nyolcvankétszeres válogatott védő szerint a mexikói vébé kudarca után korai volt szétverni a Mezey-féle garnitúrát, a volt szövetségi kapitány nevét azonban nem hajlandó kimondani. Tavaly megpróbált politikusként segíteni a sportolni vágyó fiatalokon, de hamar rájött, ez nem az ő világa. A magyar foci jelenéről lesújtó véleménye van, és ha újrakezdhetné az életét, nem biztos, hogy vállalná a profi futballhoz szükséges lemondásokat.

- Hogyan lett Garaba Imréből védő?
- Mindenki gólokat szeret rúgni, így amikor vidéki gyerekként a réten fociztam, én is azt élveztem a legjobban, ha támadhattam. Amikor a III. kerületi TTVE leigazolt, tartottak egy kiválasztást, ahol megkérdezték, milyen poszton szeretnék játszani, én meg azt feleltem, hogy csatárként. Kipróbáltak, de voltak nálam ügyesebbek, úgyhogy egy sorral hátrébb kerültem, aztán bizonyítottam, hogy ott sem vagyok elég alkalmas, végül az akkori edzőm a hátvédsorba vezényelt, ahol annyira beváltam, hogy évtizedekre ott ragadtam.

- Úgy tudni, hogy a családjában sok volt a fradista, ön viszont a közelség miatt Újpestre szeretett volna menni. Hogyan kötött ki végül a Honvédban?
- Valóban a Fradi volt a legnépszerűbb a családban, apai ágon a négy testvérből három Fradi-drukker volt - a negyedik az Újpestnek szurkolt -, őket hallgatva Albert vagy Varga szerettem volna lenni. Az Újpest valóban azért kerülhetett szóba, mert Sződön nevelkedtem, és az volt a legközelebb, a Honvédhoz viszont semmiképpen nem akartam menni, mivel akkoriban a kispestiek mindenkit leigazoltak, aki hadköteles volt, nekem pedig a nagy konkurencia miatt ez nem volt ínyemre. A sors fura fintora, hogy amikor Tichy Lajos felfigyelt rám, minden borult, és a Honvédhoz kerültem.

- Mondhatjuk, hogy ez mindkét fél részéről jó döntés volt, hiszen a Honvéd önnel a soraiban lett huszonöt év után újra bajnok.
- Viccesen szoktam is mondani, én kellettem hozzá, hogy a csapat újra az élen végezzen, igaz, az Esterházy Marci is mindig ugyanezzel jön.

- Akkoriban a Honvéd adta a válogatott magját, előnyt jelentett az, hogy olyanokkal játszott ott együtt, akik a csapattársai voltak?
- Az nagyon szerencsés összetételű, tehetséges brigád volt, szinte egykorúak voltunk, és jó barátok, tudtunk küzdeni egymásért, és örülni egymás sikereinek. A baráti szellem és a győztes mentalitás mellett az is jellemző volt ránk, hogy nem ijedtünk meg a saját árnyékunktól. Biztos, hogy a válogatott javára vált, hogy jó néhányan egy klubcsapatban játszottunk, napról napra együtt készültünk, össze voltunk szokva, tudtuk, mire számítsunk a másiktól. Azok az icipici pluszok is sokat számítottak, hogy a Honvéddal telente gyakran utaztunk külföldre edzőtáborozni, ahol jó pályákon készülhettünk, ebből aztán a válogatottban is profitáltunk.

- A Mezey-féle válogatott idegenben győzte le a németeket és a hollandokat, itthon rúgott egy hármast a braziloknak, mitől volt olyan jó a csapat?
- Az az ember, akinek a nevét nem akarom kimondani (Mezey György, a szerk.), jó érzékkel válogatta ki a játékosokat a hiányposztokra, gondolok itt például Kiprichre, Nyilasira vagy Róthra. Ők itthon is bizonyítottak, és légiósként is sikeresek voltak, és a honvédos maggal kiegészülve jó társaságot és erős csapatot alkottak. El kell ismerni, volt egy-két kicsúszott eredmény is, és néha a szerencsével sem álltunk rosszul, de az nagyon jó generáció volt. Hasonló egyébként megfigyelhető volt a bolgároknál és a románoknál is, a 90-es években mindkét nemzetnek volt egy-egy kiugróan eredményes válogatottja, azóta pedig visszasüllyedtek a középszerűségbe.

Garaba Imre Orbán Viktorral és Bognár Györggyel

- Mezey Györggyel mikor romlott meg ennyire a viszonya?
- Még a BVSC-s időszakban, de erről nem szeretnék beszélni.

- Nyolcvankétszer szerepelt a válogatottban, amellyel két világbajnokságon is részt vett, mit tart a legnagyobb sikerének?
- Nehéz egy dolgot kiemelni, az egész válogatottbeli pályafutásomra büszke vagyok. Azzal, hogy nyolcvankétszer léphettem pályára, megelőztem Albertet, Farkast, Mészölyt, Tichyt, Benét, csupa olyan klasszist, akire felnéztem, nem is beszélve az Aranycsapat tagjairól. Ők mindannyian előttem jártak játéktudásban, és az, hogy mégis előttük vagyok a számok alapján, nagyon büszkévé tesz. Ezt már nem tudják elvenni tőlem, és nagyképűség nélkül mondhatom, hogy jó szívvel nézek fel a saját fotómra.

- Király Gábor nyolcvan válogatott meccsnél tart, lassan utoléri önt, ez milyen érzéseket kelt önben?
- A csúcsok azért vannak, hogy megdöntsék őket, ha az emberek előre tudják, hogy a magasugró nem tudja átvinni a kétméteres magasságot, akkor ki sem mennek a versenyre. Sokat változott a világ, én is több meccsen játszottam, mint azok, akik az ötvenes-hatvanas években voltak válogatottak, ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni. Persze szívből gratulálok Király Gábornak, ha valaki ilyen sokszor játszik a válogatottban, az nem véletlen.

- A mexikói vébét sokan a magyar foci egyik Mohácsának tartják, utólag belegondolva nem lett volna szerencsésebb, ha utána a döntéshelyzetben lévő emberek nem akarnak mindent nulláról újraépíteni?
- Talán korai volt szétverni azt a garnitúrát, amelyet képesnek éreztem arra, hogy kijusson a következő vébére. Egy-két helyen ki lehetett volna egészíteni a 86-os csapatot fiatalokkal, és menni tovább a vébé előtt megkezdett úton. Jobban kellett volna kezelni a helyzetet, de ahogyan a játékosok követtek el hibát, úgy a vezetőség is.

- A Honvéd után Franciaországban és Belgiumban is játszott, a nyolcvanas évek második felében mennyire lehetett zökkenőmentesen külföldre igazolni?
- Volt még benne bonyolultság, létezett egy hierarchia, hogy kit engednek el, és mennyiért. Nekem várnom kellett egy évet, mert Nagy Antival nem akartak egyszerre elengedni minket. Az átigazolás egyik napról a másikra történt, nem tudom, a Rennes-nél honnan ismertek, de egy menedzser megkeresett, hogy az egyik vezető szeretne velem beszélni a feltételekről, sikerült is mindenben megegyezni.

- A futball minőségét tekintve akkoriban még nem volt akkora a lemaradásunk, a körülmények mennyivel előzték meg a magyarországi viszonyokat?
- Abszolút látványos különbség volt, anyagilag, erkölcsileg, infrastrukturálisan, orvosi és edzésszempontból is magasan verte a Rennes a magyar csapatokat, pedig akkor az másodosztályú klub volt. Ha a csapat erejét nézem, akkor a Rennes-Honvéd meccs döntetlenközeli eredményt hozott volna, talán a rutin és az összeszokottság miatt nyert volna a Honvéd.

- Mi miatt tért haza 1992-ben?
- Marasztaltak a Charleroinál, de a honvágy nagy úr tud lenni, és azt mondtuk, köszönjük, de megyünk haza, a gyerekek is abban a korban voltak, hogy itthon el tudták kezdeni az iskolát. Úgy érzem, harmincöt évesen jó időben tudtam kiszállni, kezdett már megterhelő lenni a futball, nehezebben pihentem ki a meccseket, bőven elég volt.

- Ezért nyilatkozta azt, hogy "én úgy tizennyolc éves koromig futballoztam szeretetből, utána profiként, pénzért úgy másfél évtizedig, és ennyi elég is volt"?
- Igen, mert tizennégy-tizenöt éves koromig, amíg nem voltam leigazolva, akkor még tényleg szeretetből játszottam, aztán mikor vidékről felköltöztem Pestre, és mindennapossá vált az 5.40-es kelés és az este kilenc órai hazaérés, akkor belekerül az ember a mókuskerékbe, amelyben rengeteget kell azért szenvedni, hogy eljusson valahova. Ha még egyszer elkezdeném, és tudnám, hogy ennyi lemondással jár, akkor nem biztos, hogy vállalnám. Így is beletettem annyi kilométert a lábamba és a tüdőmbe, mint ha párszor körbefutottam volna a Földet.

A korábbi Honvéd-edző Komora Imre és az egykori csapattárs, Esterházy Márton társaságában

- Pár éve azt mondta, kiábrándult a magyar futballból. Ezt valami konkrét esemény okozta, vagy hosszabb folyamat eredménye?
- Ez nem azt jelenti, hogy a meccseket sem nézem meg, inkább arra vonatkozik, hogy nem szeretnék dolgozni a magyar futballban. A válogatott visszafelé fejlődött, sanszunk sincs arra, hogy világeseményre kijussunk, a bajnokságban kevés az élvezhető meccs, és szurkolóból is egyre kevesebb van a stadionokban.

- El tudna képzelni olyan feladatot, amelyen mégis elgondolkodna?
- Már van egy, amit elvállaltam, az MLSZ-en belül alakult egy bizottság, amelynek Borbély Zoltán és Ihász Kálmán a másik két tagja, és a csapatok által fegyelmi büntetésként befizetett összegek elosztásáról döntünk, amelyekkel rászoruló focistákat támogatunk. Úgyhogy némileg módosítottam a korábbi álláspontomon, de edző nem szeretnék lenni, nincs is meg hozzá a megfelelő papírom.

- Nemrégiben volt egy olyan cikkünk, amelyben összehasonlítottuk a 86-os vébén szereplő válogatott tagjait és a nyolcvanas évek végén két BEK-et is nyerő Milan játékosait, hogy a pályafutásuk után hányan maradtak a sportág közelében, és magasan a milanosok nyertek, például ön sem szerepel napi szinten a magyar fociban. Igazat ad Kovács Kálmánnak, aki a témában azt mondta, "szeretném, ha a magyar futball elbírná a régi játékosokat, de sajnos nincs olyan állapotban, hogy elbírja"?
- Amikor az MTK-nál fél évig edző voltam, nem alkottam nagyot, de nem is buktam meg, mégis úgy éreztem, beleszürkültem a munkába. A civil életemben viszont megtaláltam a helyem, szabadnak éreztem magam, és nem hiányzott a napi harc, amelyet a vezetőkkel és a szurkolókkal kellett vívni. A 86-os vébécsapatból pár játékos vezetői szinten próbálkozott, de úgy érzem, azok, akik már régebb óta vezetőként dolgoztak, féltették a helyüket, és nem engedték, hogy új arcok kerüljenek bele a körforgásba. Pedig több játékos is játszott Nyugat-Európában, lehet, hogy az ott szerzett tapasztalataikat itthon is hasznosítani tudták volna.

- A videomegosztó oldalaknak köszönhetően sok nyolcvanas, kilencvenes években játszott meccset fel lehet eleveníteni, és visszanézve úgy tűnik, sokkal hangulatosabbak, mint a mai meccsek, és tempóban sem maradnak el tőlük.
- Három évvel ezelőtt DVD-ről elkezdtem nézni az angolok elleni 6-3-at, majd megállítottam a felvételt, mert eszembe jutott, hogy Honvéd-Győr meccs megy a tévében. Tíz perc után aztán visszakapcsoltam az Aranycsapatra, a hatvan évvel ezelőtti meccs élvezhetőbb és látványosabb volt, mint a mostaniak produkciója.

- A 2010-es önkormányzati választáson a Fidesz-KDNP színeiben indult Zuglóban, ahol egyéni mandátumot szerzett, de év végén lemondott. Miért döntött így?
- Szerettem volna segíteni a zuglói gyerekek sportolását, rábeszéltek, hogy ehhez jó eszköz a politika, de gyorsan kiderült, hogy ez nem az én világom. Azok az ismeretségek és baráti szálak, amelyektől segítséget vártam, nehezen mozdultak meg, én meg úgy éreztem, időben ki kell szállni, mielőtt még beleélik magukat az emberek.

- Az, hogy egyre kevesebb a pálya, ahol a gyerekek focizhatnak, mennyiben játszik szerepet abban, hogy itt tart a magyar foci?
- A gyerekfocit nem igazán ismerem, de az jelzésértékű, hogy amíg külföldön rengeteg gyerek megy el egy-egy kiválasztóra, addig itthon csak lézengenek, innentől kezdve pedig esélytelen, hogy ismét találjunk egy olyan garnitúrát, amely versenyképes lehet nemzetközi szinten. Pénzzel sok mindent meg lehetne oldani, az eredményeken nem biztos, hogy javítana, de a feltételrendszeren igen. Motiváltabbá kellene tenni a fiatalokat, többször megmutatni nekik a régi nagyokat, hogy legyenek példaképek, meghívni válogatott játékosokat élménybeszámolóra, kicsit gyűrni a gyerekek agyát.

- Azt mondta, a pénzzel nem lehet mindent megoldani, de az jó irányba viheti a magyar focit, hogy állami szinten komoly pénzeket fektetnek a sportágba?
- Mindenképpen dicséretes a tendencia, valamennyi fejlődés várható is, de számottevő eredményt a több támogatás miatt nem fogunk tudni elérni, bár remélem, rám cáfolnak majd. A világ élvonala a pénzről szól, Angliában van olyan játékos, aki heti 175 ezer fontot keres, amelyből néhány magyar klub hónapokig elélne. Bár most sok pénz áramlik a magyar fociba, a selejtezőcsoportban továbbra is a harmadik hely lenne a realitás, de ha jól alakulnak a dolgok, akkor harcolhatunk a második helyért.