Hogy van?
Köszönöm, hála istennek, eléggé jól vagyok. Már jók az eredményeim, és egyre jobban érzem magam, reméljük, ez így is marad. Sikeres volt a transzplantáció, de csak akkor nyilvánítanak egészségesnek, ha öt évig tünetmentes maradok.
Jó esélye van erre?
Ha sikeres a beavatkozás, akkor száz százalék az esély a teljes gyógyulásra.
Reggel, amikor felkel, mi jut eszébe? A betegsége vagy a foci?
Sok gyógyszert szedek, ennek ellenére a rossz dolgokat sikerült mélyebben elraktároznom, és képes vagyok csak a jó dolgokra gondolni. Pozitív beállítottságú ember vagyok, és úgy vélem, hogy ez nagyon sokat segített.
Ki segítette át a legnehezebb pillanatokon?
Elsősorban saját magam, mert nem adtam fel, de bíztam nagyon az orvosaimban is, tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Sokat köszönhetek a szerencsének is, amely mellém állt, hiszen az egyik nővérem megfelelt donornak, pedig erre csak huszonöt százalék esély volt. A sok nehézség után reméljük, hogy minden jó lesz.
Közelebb került a testvéréhez ezáltal, hogy megmentette az ön életét?
Mindig is jó testvéri kapcsolatban voltunk. Érdekes a tudomány, mert immáron száz százalékban az ő vérét használom, és most már ugyanaz a vércsoportom, mint az övé. Fel sem merült benne, hogy ne segítsen, de ellenkező esetben én is ugyanúgy szívesen lettem volna donor.
Lett a testvérének a csontvelő-átültetésből bármi egészségi problémája?
Neki is járnia kell még kontrollokra. A beavatkozás számára nem járt különösebb fájdalommal, igaz, a transzplantáció előtt egy hétig a hasába injekciókat kellett szúrnia.
Volt halálfélelme?
Anyukám is kérdezte, és mondtam neki, hogy nem féltem a haláltól. Gyorsan el tudtam hessegetni a rossz gondolatokat, a legrosszabb pillanatokban is pozitívan néztem a jövőbe.
Mit szólt a futballtársadalom segítőkész reakciójához, amikor például Tarsoly Csaba, a Győri ETO tulajdonosa saját pénzéből 350 ezer forintot ajánlott fel a gyógyíttatására?
Nagyon jó érzés, hogy ennyien mellettem álltak. Ez sok erőt adott, és állítom, hozzájárult ahhoz, hogy ki tudjak ebből jönni.
Milyen az erőnléte? Edzőként már dolgozhat, a focipályára még nem vágyódik?
Azt azért még nem, de szeretnék visszatérni. A Fradi öregfiúk-csapatában és az újságíró-válogatottban is játszottam előtte, és az a tervem, hogy még fogok is.
Hogyan emlékszik vissza a karrierjére?
Büszke vagyok rá, hogy olimpiai válogatott lehettem, annak idején még volt esélyünk egy olyan erős együttes ellen, mint Spanyolország, mi például az én gólommal 2-1-re megvertük őket. De ami fáj, hogy a nagyválogatottban csak a kispadig jutottam.
Felsorolni is nehéz a csapatait: Békéscsaba, Diósgyőr, FTC, III. kerületi TTVE, Vác, míg külföldön légióskodott Németországban, Cipruson és a Maldív-szigeteken is. Hol volt a legnagyobb élmény futballozni?
A Fradi az első, de én szerencsés voltam, mert mindig nagy közönség előtt játszottam, szóval Diósgyőrben is szerettem futballozni, no meg a ciprusi Fradinak is nevezhető Omoniában. A nicosiai együttesnek volt a legnagyobb a szurkolótábora, akik azt szerették, aki a gólokat rúgta, én pedig sokat rúgtam.
Úgy tartják, ön volt az első futballista, aki gólöröm gyanánt felmászott a kerítésre. Hogy is történt ez pontosan?
Spontán jött. Később pedig aeroplainnek becéztek Cipruson egy másik gólöröm miatt, mivel széttártam a karjaim, és repültem a boldogságtól, miközben szlalom mozgást végeztem.
Valahogy úgy, mint a közelmúltban Vincenzo Montella a Romában?
Igen, hasonlóan. A gólörömöm másoknak is megtetszett, de a ciprusi szurkolók ezt nem díjazták, aki utánozni próbált, azt kifütyülték.
Miben nyilvánult meg a ciprusiak ön felé irányuló legendás szeretete? Ha felismerték, ki kellett fizetnie a számlát az étteremben?
Mindenben segítettek, és nem volt olyan este, hogy ne kellett volna valamilyen meghívásnak eleget tenni. Az utcán egyfolytában leszólítottak, az utakon pedig messziről villogtak rám, mert felismerték az autómat. Tudniillik a cég egyik szponzora a Lada volt, ezért én és a légiós társam kaptunk egy Samarát. BMW-ből, nagy kocsiból sok volt itt, Ladával viszont csak mi közlekedtünk. Szívesen emlékszem vissza ezekre a pillanatokra.
A magyar válogatott brazil játékos, Leandro az [origo]-nak azt mondta, hogy nagyon sokat, konkrétan egy ciprusi szerződést köszönhet önnek.
Valóban én ajánlottam be őt az Omoniának, mivel a mai napig jó a kapcsolatom a klubbal, amelyet a volt játékostársaim vezetnek. Amikor játékosokat keresnek, engem is megkérdeznek, nem tudnék-e ajánlani valakit. Amikor balhátvéd után kutattak, én Leo nevét mondtam, aki be is vált, szeretik, azóta is hálásak nekem a tippért. Ismerve a közeget, úgy gondoltam, hogy beleillik az ottani futballba, és így is lett.
Leót követte a minap honfitársa, az NB I-es gólkirály André Alves. Az ő átigazolásában is benne volt a keze?
De még mennyire! A nicosiaiak két éve itt jártak, elvittem őket egy Videoton-meccsre, már akkor le akarták igazolni Alvest, és azóta is meg akarták szerezni.
Nem tartotta volna magát hibásnak, ha Alvesnek az aláírt előszerződés miatt fél évig a Videoton NB II-es csapatában kell szerepelnie? (Paulo Sousa a második csapathoz száműzte a csatárt, amikor kiderült, hogy már aláírt a ciprusiakhoz)
Én biztos voltam abban, hogy ez nem fog megtörténni, mert ez senkinek nem jó. Ha elmegy, azzal felszabadul a - nem hiszem, hogy alacsony - fizetése. Játszma, alkudozás zajlott a felek között, és végül megegyeztek: Alves már most csatlakozhatott az Omoniához, a Videoton pedig pénzt kapott érte.
Mit gondol, Alves lehet, lesz még magyar válogatott?
Már nem. Kifelé megy a futballból, nekünk pedig vannak tehetséges csatáraink, és nem is biztos, hogy jó döntés lenne a szerepeltetése. Szalai Ádám felépült, és van több fiatal tehetség is, aki elöl játszhat a válogatottban. Nem vagyok egyébként híve a honosításnak.
Semmi esély nem volt Alvesnek a maradására?
Ő most már váltani akart, a Videoton ugyan ajánlott neki új szerződést többször is, de Alves ezeket nem fogadta el, főképp, amikor már volt megállapodása a ciprusiakkal.
Szeret a Fradinál edzősködni?
Már dolgoztam korábban is a volt csapatomnál, anno a 19 évesekkel, most pedig a 17 évesekkel foglalkozom. Nagyon nagy öröm, hogy visszakerültem abba a közegbe, ahová mindig is tartoztam, a focipályára. Már épp jöttek a sikerek, de jött a betegség is. Örülök, hogy gyakorolni tudom a szakmámat, és az a célom, hogy újra külföldön dolgozhassam egy komolyabb csapatnál.