A jelenlegi szezon első trófeáját Skóciában a Kilmarnock szerezte, amely a ligakupa döntőjében nagy meglepetésre 1-0-ra legyőzte a sokkal esélyesebbnek tartott Celticet. A csapatban végig a pályán volt az északír támadó, Dean Shiels, akit a klub a szezon előtt kölcsönzött ki a Doncaster Roverstől, majd januárban végleg megvett - érthető, hogy így tett, hiszen a csatár már kilenc gólnál jár a bajnokságban.
Mindez azért is remek teljesítmény, mert Shielsnek egy balesetben a fél szemére megvakult nyolcéves korában. Ennek ellenére az Arsenal ifiben futballozott, és bár a klub nem tartott rá igényt, Skóciában megtalálta számítását, és még az északír válogatottban is bemutatkozhatott. Pedig 2006-ban a további problémák elkerülése végett a jobb szemét teljesen kioperálták.
Emlékezetből játszani
Nem Shiels az első futballista, aki fogyatékossága ellenére megállta a helyét a profik között. Az előző évszázad elején a Chelsea középcsatára, Bob Thomson szintén fél szemére vak volt, őt is gyerekkorában érte a baleset, amikor túl közel merészkedett egy tűzijátékhoz. A támadó 1911 és 1922 között 23 gólt szerzett a Stamford Bridge-en, és pályára lépett például az 1925-ös FA-kupa-döntőn is. Amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy mit tesz akkor, amikor arról az oldalról jön a labda, amerre nem lát, akkor így válaszolt: "Becsukom a másik szemem, és emlékezetből játszom".
Stuttgartban ma is csodálattal emlegetik Robert Schlienz nevét, akit a VfB történetének legjobb futballistája. Schlienz 391 bajnokin szerepelt a klubnál, 143 gólt ért el, és ő volt a csapatkapitány a svábok 1950-es és 1952-es bajnoki címe, illetve az 1954-es és az 1958-as kupagyőzelme idején. Pedig 1948 augusztusában úgy tűnt, hogy vége a pályafutásának: autóbalesetet szenvedett, és a bal karját amputálni kellett. Vissza is akart vonulni, de edzője, Georg Wurzer rábeszélte a folytatásra, igaz, kicsit módosította posztját: az addig középcsatár Schlienzből vonalszélsőt faragott. Négy hónappal a baleset után a Bayern München ellen tért vissza a pályára, és olyan jól futballozott, hogy háromszor még a válogatottban is pályára léphetett.
A félkarú világbajnok
Schlienz alighanem erőt merített az uruguayi Héctor Castro példájából, aki 1930-ban tagja volt a világbajnok válogatottnak, sőt, gólt is szerzett a fináléban, pedig hiányzott a jobb alkarja. A szurkolók által csak "El Manco"-nak, azaz egykezűnek becézett focista 13 évesen veszítette el az alkarját, amikor egy motoros fűrész kicsúszott a kezei közül. Ennek ellenére nemcsak hogy futballista lett belőle, de kifejezetten a fizikai erejéről volt híres.
Manapság nehéz elképzelni, hogy valaki ilyen fogyatékossággal a profik között szerepeljen, de Svédországban erre is akadt példa. Hakan Söderstjernának születésétől kezdve hiányzott a jobb alkarja, ám így is eljutott a svéd élvonalig, ahol a Landskrona játékosa volt, sőt, közönségkedvencnek számított kiváló rúgótechnikája miatt, rendszeresen ő végezte el a szabadrúgásokat.
A 2000-es évek elején a paraguayi labdarúgás egyik nagy reménysége volt a középpályás Júlio González, aki a 2004-es olimpián ezüstérmet nyert, és az olasz másodosztályú Vicenzában futballozott. 2005 decemberében a karácsonyi szünetre szeretett volna hazautazni, amikor a velencei repülőtérre tartva súlyos autóbalesetet szenvedett. Az orvosok hosszú ideig küzdöttek azért, hogy megmentsék a karját, de ez végül nem sikerült, így a testrészt amputálni kellett. A Vicenza egészen 2007-ig érvényesnek tekintette a szerződését, majd González hazatért, és egyik korábbi csapatánál, a Tacuarynál kezdett tréningezni, és 2007 november 18-án az Olimpia Asunción ellen pályára is lépett. Még további két alkalommal szerepelt a paraguayi élvonalban, mielőtt visszavonult volna, de a sportágtól nem szakadt el, jelenleg utánpótlás-edzőként dolgozik.