Országot egyesített a láncdohányos apuka

A belga fociválogatott csaknem három évtized után újra tényező a világfutballban, de a Fellaini és Hazard fémjelezte maiaknak van hová felnőni. A nyolcvanas évek legendás belga válogatottjának és kapitánya, Guy Thys története Eb-ezüsttel, vb-bronzmeccsel, árulással és bundabotránnyal. 

Az egész világ rácsodálkozik a tizenkét év után újra világversenyen szereplő belga fociválogatott erejére, ami nem is csoda, hiszen már egy egész nemzedék nőhetett föl abban a hitben, hogy a belga válogatott kábé annyira komolyan vehető, mint a magyar, erre tessék. Pedig a belga labdarúgás eddigi aranykora egyáltalán nem volt olyan régen, mint a mienké, mégis ki emlékszik már arra, hogy nem csak a Manchester Unitedet becézik vörös ördögöknek? Vagy kinek mond valamit az éppen tíz éve elhunyt sikerkapitány, Guy Thys neve? Pedig ő a nagyjából Magyarországgal azonos lakosságszámú ország válogatottjával páratlan sorozatot produkált: a csapat 1980 és 1990 között egy kivételével az összes vb-re és Eb-re kvalifikálta magát, pedig akkor az Európa-bajnokságra még csak nyolc, a világbajnokságra pedig csak 24 csapat juthatott ki. Sőt, nemcsak, hogy kijutott, de még egy Eb-ezüstérmet és egy vb-negyedik helyet is elcsípett.

Igyunk meg még egy pofa sört!

Mindezt úgy, hogy a nyolcvanas éveket megelőzően Belgium igazi futottak még-ország volt: néha kijutott egy világbajnokságra (hogy aztán az első körben kiessen), volt egy-két ismert játékosa, de évtizedekig semmi több. A futball egészen 1972-ig amatőr alapon működött, ennek ellenére a válogatott abban az évben harmadik lett az Eb-n, épp a magyar válogatott előtt, de aztán megint semmi. A hetvenes évek második felében viszont már egyre több jel utal rá, hogy valami készül: az FC Bruges BEK-döntőt játszik, az Anderlecht kétszer is megnyeri a KEK-et, miközben 1976-ban az Antwerpen addigi edzője, Guy Thys lesz a válogatott szövetségi kapitánya, felváltva a korszak másik láncdohányos belga edzőóriását, Raymond Goethalst. Thys addig sem futballistaként, sem edzőként nem ért el olyan eredményeket, amelyek az országhatárokon túl ismertté tették volna a nevét, és egy darabig a szövetségi kapitányság sem kecsegtet hasonlókkal. Amikor aztán a vörös ördögöknek becézett belgák az erősebbnek számító Ausztriát és Skóciát is megelőzve kijutnak az 1980-as olaszországi Európa-bajnokságra, minden megváltozik.

Guy Thys Forrás: AFP/Robert Vanden Brugge

Az olaszokkal, az angolokkal és a spanyolokkal egy csoportba sorsolt Belgiumnak nem sok esélyt adnak a szakemberek: a csapatban nincsenek ismert játékosok, Thys pedig azzal próbálja biztosítani a kreativitást, hogy visszahívja a válogatottba a 70-es vb veteránját, a 35 éves Wilfried Van Moert. Egy dologban viszont a belgák verhetetlenek: a flamand-vallon megosztottság ellenére nagyszerű csapatszellem uralkodik, és Thyst is inkább laza apukaként, semmint főnökként kezelik a játékosai. „Mindannyian barátok voltunk, együtt vacsoráztunk és söröztünk, amit más csapatok nem tettek meg" – mondja például egy dokumentumfilmben az akkori csapatkapitány, Julien Cools. Mi sem jellemzi jobban az amatőrös mentalitást, hogy Thys állítólag kártyázás közben tart taktikai értekezletet, míg az angolok elleni döntetlent követő, Spanyolország elleni győzelem után pedig másnap reggelig ünnepelnek – pedig még hátravan a sorsdöntő meccs az olaszok ellen. Ezen aztán az addig szellemes támadófocit játszó belgák megmutatják, hogy szívósan tudnak védekezni is, és a szerencsével sem hadilábon állva kiharcolnak egy döntetlent a bundabotrány miatt megtizedelt olasz csapattal szemben.

Mivel azon az Európa-bajnokságon érthetetlen módon nem rendeznek elődöntőket, a csoportgyőztes Belgium rögtön döntőt játszhat, méghozzá a jóval esélyesebb NSZK ellen. A klasszisjátékosokkal felálló németeknek is egészen az utolsó percekig izgulniuk kell, de végül Hrubesch második góljával legyűrik a belgákat. Európa pedig új neveket ismer meg: a szakállas jobbhátvéd, Eric Gerets, a kapus Jean-Marie Pfaff és a szélső Jan Ceulemans a torna legjobb játékosai közé kerülnek, de a csapat igazi sztárja Van Moer, aki év végén a negyedik lesz az aranylabda-szavazáson. Thys csapata valóban szerencsés néha, de legalább olyan szimpatikus is, azt pedig talán még maguk sem sejtik, hogy ez csak egy hosszú út eleje.

Focikapus a medencében

A belgák a két évvel későbbi világbajnokságra a nagy rivális hollandokat megelőzve jutnak ki, és ez már nem akkora meglepetés. A sajtótájékoztatóin whiskyt kortyolgató, folyton dohányzó Thys kedvelt figura lesz a nemzetközi sajtóban, bár az előjelek már annyira nem kedvezőek: hiányzik egy igazán kreatív irányító a csapatból, ezért Thys megpróbálja honosíttatni az Anderlecht sztárját, a spanyol születésű, de Belgiumban felnövő Juan Lozanót. A rendkívüli sürgősségű ügylethez a belga szenátus jóváhagyása is kellene, ám győz a nacionalizmus, Lozano nem kap engedélyt, így az immár 37 éves Van Moer is utazik Spanyolországba, noha már csak félidőket bír végigjátszani.

A 82-es vb nem is indulhatna nagyszerűbben Thys számára. A nyitómeccsen a címvédő argentinok várják, akik már kiegészülnek az új szupertehetséggel, Diego Maradonával, és a vörösmezesek fokozottan figyelnek is rá, egy híressé vált fényképen például egyszerre hatan is farkasszemet néznek vele. Thys terve sikerrel jár, és az európai aranycipős, Erwin Vandenbergh góljával legyőzik a fásult világbajnokot. Mint később kiderül, innentől már csak lefelé vezet az út, hiszen a magyarok által tönkrevert Salvadort alig tudják lebirkózni, ám mindez azt is jelenti, hogy a mieink ellen elég egy döntetlen is a belgáknak. Ezt pedig, ha nem is könnyen, de összeszenvedik: hiába vezetünk Varga klasszisgóljával, Ceulemans legendás szólója után Czerniatynski egyenlít egy olyan góllal, amelyet legalább négyen is megakadályozhatnának a magyarok közül. Nem teszik, így kiesünk, a belgák pedig továbbmennek.

Pedig a színfalak mögött már megjelennek a feszültségek: Jean-Marie Pfaff nagyszerű kapus ugyan, de a csapattársai nagyképűnek tartják, és miután a vb előtt aláírja a szerződést a Bayern Münchenhez, ez csak fokozódik. A csoportkör után rendeznek egy bulit, melyen Thys egy riporter haverja viccből belöki Pfaffot a medencébe, akiről kiderül, hogy nem tud úszni, és ki kell menteni. Később ez már úgy terjed el, hogy a kapus úgy tesz, mintha megfulladt volna, és ezért a rossz viccért Thys kirakja a csapatból. Pedig az ok ennél komolyabb: még a magyarok ellen Gerets megsérül, és a meccs végén mentőautó jön érte. Pfaff azonban gyorsabb, lestoppolja magának a mentőt, ami a szentségelő Gerets nélkül hajt el a kórházba. Pfaff sérülése ráadásul szóra sem érdemes, viszont a szakállas jobbhátvédé komoly, számára véget is ér a vb, és Thys az eset után hazaküldi Pfaffot is.

Innentől már vesszőfutás jön: az élete formájában játszó Zbigniew Boniek vezérletével a lengyelek simán verik a tartalékos belgákat, Custers kapus sem brillírozik. A szovjetek ellen újra vereség jön, és ugyan a belgák először jutnak tovább a csoportjukból egy világbajnokságon, a vége nem szép - pedig milyen jól indult. Következik a 84-es, franciaországi Eb, amelyre Belgium ismét kvalifikálja magát. Az Anderlecht előző évben megnyeri az UEFA-kupát, miközben Pfaff, Gerets, Ceulemans, Vercauteren és a többiek elismert játékosok, úgyhogy lehetne ok az optimizmusra. 1984 februárjában aztán kiderül, hogy a Standard Liége két évvel korábbi bajnoki címét bundázással szerezte meg: egy fél csapatra való Standard-játékost tiltanak el, és köztük van a védelem két oszlopa, Gerets és Walter Meeuws is. És ha ez még nem lenne elég, egy harmadik védőt, Michel Renquint a klubja, a Servette nem engedi el, mert a rendkívül fontos svájci bajnokság rájátszása még javában zajlik.

Vezéráldozat Mexikóban

Thys nem esik kétségbe, és fiatalokat dob a mélyvízbe, köztük a tizennyolc éves csodagyereket, Enzo Scifót – már nem zavar senkit az olasz származás. A belgák aztán hiába kezdenek győzelemmel a gyengécske jugoszlávok ellen, minden idők legjobb francia válogatottja Michel Platini vezérletével ötször használja ki a belga védelemben tátongó lyukakat. A továbbjutáshoz egy másik kis nemzetet, Dániát kéne legyőzni, de hiába a kétgólos vezetés, a dánok háromszor is válaszolnak, és ezzel ők lesznek Európa kedvenc kiscsapata, Belgium pedig utazhat haza. Amikor aztán ugyanazon az ősszel Belgium vb-selejtezőn kikap Albániában, mindenki azt hiszi, a belga csoda véget is ért.

Pedig ha nehezen is, de sikerül Thysnak újra összekapnia a csapatot: Gerets amnesztiát kap, az eredmények javulnak, bár a góllövés nem megy, összesen hét gólt szereznek a belgák az egész selejtezősorozatban. Így futnak be a második helyre a lengyelek mögött, és jöhet a pótselejtező a hollandok ellen, ahol a második meccs utolsó perceiben Georges Grun fejeli azt a gólt, amellyel Belgium nagy nehezen kivergődik Mexikóba. És milyen rosszul tette volna Thys csapata, ha lemarad! A viszontagságos kijutás ellenére ugyanis nagyon jól összeállt ez a csapat addigra: nemcsak szervezett, és tökéletesen alkalmazza a lestaktikát, de akadnak igazi világklasszisai is. A sokat emlegetett Pfaff, Gerets és Ceulemans is most vannak erejük teljében, míg Scifo személyében végre van egy klasszis játékmester is a csapatban.

Ehhez képest a rajt nem sikerül túl jól: úgy tűnik, a magyarokhoz hasonlóan Belgiumnak sem megy könnyen az akklimatizálódás, és a rendező Mexikó elleni meccsen szokatlanul gyermeteg hibákat követnek el a védők, nem is lehet más a vége, mint vereség. Irakot ugyan legyűrik Ceulemansék, de jóval nehezebben a vártnál, a végén az egygólos előnyt kell tartani a durván játszó irakiak ellen. Mindez csaknem katasztrófát idéz elő, hiszen veszélybe kerül Thys legnagyobb vívmánya, a csapategység. Odáig fajul a helyzet, hogy a flamand és a vallon játékosok nem beszélnek egymással, egyesek pedig megkérdőjelezik a kapitány módszereit. A csendes, joviális Thysnak most lépnie kell, és ő lép is, hazaküldi a fő bajkeverő Vandereyckent, és mivel Vandenbergh megsérül, két fontos futballistáját is elveszíti, viszont a csapat együtt marad, és a Paraguay elleni döntetlennel biztosítja a helyét a nyolcaddöntőben.

És mi, belgák, hová álljunk?

Ami ezután jött, az egy igazi vébéklasszikus: Belgium a pazar formában játszó Szovjetunióval kerül össze, amely Belanov révén meg is szerzi a vezetést, és idő kérdésének tűnik, mikor dönti el a továbbjutást az erőtől duzzadó Lobanovszkij-csapat. Scifo azonban váratlanul egyenlít a szünet után, és hiába vezetnek Belanov révén ismét a szovjetek, Ceulemans rögtön utána újra gólt lő (még ha lesgyanúsat is), következik a hosszabbítás. Az addig brillírozó szovjet csapat elbizonytalanodik, a belgák pedig megérzik, hogy van esélyük, és Thys két fiatal játékosa, Demol és Claesen révén eldöntik a továbbjutást, Belanov harmadik gólja csak az izgalmak fokozására elég, és Belgium története során először jut a legjobb nyolc közé. Az egész meccs fent van egyébként a YouTube-on, orosz kommentárral, érdemes megnézni, mert kiemelkedett még az emlékezetes mérkőzésekben amúgy bővelkedő világbajnokságról is.

A szívós belgákkal aztán a dánoknak ötöt rúgó spanyolok sem bírnak, és a végén tizenegyesrúgások döntenek, ahol Pfaff kivédi Eloy büntetőjét, és máris jöhet az addig elképzelhetetlen elődöntő. Újra Argentína az ellenfél, ám a négy évvel ezelőtti hisztis kamasz helyett az élete formában játszó Diego Maradona a hátán cipeli a csapatát, és ebben a kétszer 120 perc után fásult belgák sem tudják megakadályozni: két gyors góllal eldönti a meccset a második félidőben. Belgium aztán a bronzmeccset is elveszíti a franciák ellen, de ez senkit sem érdekel: Thys csapata hősöknek kijáró fogadást kap Brüsszelben, miután a belga labdarúgás máig legnagyobb eredményét éri el a mexikói elődöntővel. És ami legalább annyira fontos: a mexikói siker elcsendesíti a flamand-vallon ellentéteket is, és egyre többen vallják magukat „belgának" a közvélemény-kutatásokon.

A futball John Wayne-je

Ezt követően jön az elkerülhetetlen bukás: Belgium nem jut ki a 88-as Európa-bajnokságra, és Guy Thys a következő évben lemond. Utódja egykori játékosa, Walter Meeuws lesz, de csak pár meccs erejéig, mert a 90-es vb előtt visszahívják a 68 éves Thyst. A csapat kicserélődött: a régiek közül csak Gerets és Ceulemans maradnak hírmondónak, Scifo már a tapasztalt játékosok közé tartozik, miközben az új belga sztárcsapat, a Mechelen adja a legtöbb játékost a keretbe, az új generációt pedig olyan sztárok képviselik, mint Marc Degryse vagy Philippe Albert. Ennek ellenére sem várnak túl sokat a belga csapattól, amely azonban jól kezd, és az egyébként defenzív világbajnokság egyik üde színfoltját jelenti.

Korea papírformaszerű legyőzése után a csoportkör egyik legjobb meccsén például úgy focizzák le Uruguayt, hogy Gerets kiállítása miatt több mint egy félidőt emberhátrányban játszanak. Az utolsó csoportmeccset azonban elveszítik a spanyolok ellen, ami azt jelenti, hogy Angliával kell játszaniuk a negyeddöntőben. És most fordul a kocka: ezúttal az ellenfél védekezik mesterien, és Belgiumnak jut a szépen játszó, szimpatikus vesztes szerepe, kapufákat rúgnak, helyzeteik vannak, de 120 perc alatt sem sikerül gólt rúgniuk Shiltonnak, és amikor már mindenki a tizenegyeseket várja, jön David Platt emlékezetes kapásgólja, és Belgiumnak csomagolnia kell.

És ezzel tényleg lezárul a korszak: a következő évben Thys végleg elköszön a válogatottól, akárcsak Gerets és Ceulemans. Belgiumnak továbbra is akadnak klasszis futballistái, Michel Preud'homme-tól Scifóig, de igazi csapatot egyik Thys-utódnak sem sikerül belőlük csinálni, és hiába jutnak ki még a következő három világbajnokságra is, azokon már csak epizódszereppel kell beérniük. Eközben Guy Thys élete utolsó évtizedét közkedvelt, visszavonult nyugdíjasként éli le, és pont meghal nyolcvanévesen, mielőtt kezdetét venné a belga futball évtizedes agóniája.

„Mindig olyan csapatokat rakott össze, amelyek tagjai egymásért küzdöttek. Külsőre és mentalitásra is ő volt a belga futball John Wayne-je, aki csak akkor beszélt, amikor valóban volt mondanivalója" – búcsúztatta egyik utódja, Robert Waseige, míg a mai kapitány, Marc Wilmots Thys játékosa volt egykoron, és ma már egyre többször hasonlítják a nagy elődhöz, leginkább azért, mert a számára is a csapatszellem a legfontosabb. Pedig harminc év sok idő: a szerény profikból mára önző primadonnák lettek, sokféle etnikai háttérrel, és ha Wilmots ezekkel a játékosokkal ér el Thyshoz hasonló eredményt, az talán még nagyobb siker lesz.