Nem azért vagyok itt, hogy mosolyogjak

Vágólapra másolva!

Alex Ferguson önéletrajzi könyve felkavarta az indulatokat az angol fociban, ami egy ilyen könyvnél érthető. De a sok, a hírekbe is bekerült sztorin túl vajon mi derül ki a könyvből magáról Fergusonról? Miért lett sikeres? Hogyan használta a pszichológiát? Hogy fegyelmezi a játékosait, és mit mond a riválisairól? És mi az, amiről nem beszél?

Alex Ferguson október végén megjelent önéletrajzi könyve nem az első: 1999-ben már megjelent egy, ám azóta olyan sok idő eltelt, és annyi minden történt, hogy a könyv egyértelműen az év leginkább várt futballkönyve lett. Mindez azonban azt is jelenti, hogy főként a 21. századra szorítkozik, ám ettől még nem lesz kevésbé érdekes, pláne, hogy a 2000 után történtek jóval inkább árnyalják a Fergusonról kialakult képet, mint a sikeres kilencvenes évek tették. Előző önéletrajza idején a skót edző pont a csúcson volt: alulteljesítő, provinciális klubból jó tíz év alatt a világ egyik legerősebb és legnépszerűbb csapatává formálta a Manchester Unitedet, amelynek nem is igazán akadt vetélytársa az évtizedben Angliában. Mindezt ráadásul nem őrült pénzköltéssel érte el, hanem saját nevelésű játékosokra (az úgynevezett 92-es évfolyamra) támaszkodva alakított ki olyan csapatot, amely 1999-ben ért a csúcsra, amikor mindent megnyert, amit lehetett, beleértve a Bajnokok Ligáját is.

Az új évezred azonban új kihívásokat hozott, egyre több kulcsemberétől kellett megválnia, és ekkor ötlött föl Fergusonban először, hogy ezt már csinálja más, ő köszöni szépen, visszavonul, a hatvanéves kor pont ideális erre. 2001-ben be is jelentette, hogy abbahagyja a következő idény végén, majd pár hónappal később mégis úgy döntött, hogy marad. Neki kellett tehát új csapatot építenie, felvenni a harcot a külföldi milliárdosok finanszírozta új vetélytársakkal, miközben a United is új tulajdonosok kezébe került. Főként erről a tizenkét évről szól tehát a My Autobiography, melyben akadt egy megnyert és két elveszített BL-döntő, utolsó pillanatban elbukott bajnoki cím, konfliktusok, jó és rossz döntések szép számmal. Hogy látja ezeket, és főként, hogy látja saját magát minden idők legsikeresebb brit edzője?

Egy keselyű figyelmességével

Ferguson rögtön az elején leszögezi, hogy soha nem jutott volna idáig, ha nem Glasgow egyik szegény, hajógyári negyedéből indul, munkáscsaládból. Elkényeztetett középosztálybeli gyerekként sosem örökölt volna a szüleitől olyan munkamorált, amely egész életében végigkísérte. „Sose voltam jó alvó, öt vagy hat óra alvás megfelelt nekem. Vannak emberek, akik még ébredés után is az ágyban fekszenek" – írja érezhető iszonyattal, hiszen a normális az, hogy ha az ember felébred, akkor azzal a lendülettel ki is pattan az ágyból, nem pedig fetrengéssel üti agyon az időt. Egy másik fontos dolog, amit gyerekkora óta gyűlöl, a pazarlás. Példaképe Rockefeller, aki dúsgazdagon is megtanította az inasát, hogyan rakjon úgy tüzet a kandallóba, hogy az egy órával tovább tartson. Ő maga még ma is egy keselyű figyelmességével nézi étkező unokáit, és ha bármit is a tányéron hagynak, azt megeszi, nehogy bármi is veszendőbe menjen.

Azt is fontosnak tartja, hogy nem sztárkluboknál kezdett edzősködni: az első csapatánál heti hat fontot keresnek a játékosai, visszavonulásakor már évi hatmilliót. Eleinte ő rendel ételt a játékosoknak, takarít, és még számos olyan feladata van, amire a Unitednél ma mind-mind külön emberek vannak. Ráadásul mindemellett két pubot is működtet, egészen addig, amíg nem szerződteti az Aberdeen, ahol az első nemzetközi sikereit is eléri. A kocsmában néha kap pár pofont is, amikor szétválasztja a verekedőket, de hát ez benne van a pakliban. Ekkor néha úgy néz ki a napja, hogy hajnalban a pubból megy az edzőpályára, ezekben az években a gyerekeit is alig látja. Szerencsére a felesége mindehhez csöndben asszisztál, és gondját viseli a három fiuknak is. De mielőtt Fergusont valamiféle supermannek látnánk, neki is van gyenge pontja: fél a tűtől, elájult, amikor egyszer egy baleset után injekciót kapott. „Tessék, ő a Rangers nagy középcsatára, és elájul" – mondja a nővér.

Együtt jártunk iskolába talán?

Edzőként Ferguson nem vacakol, minden csapatánál kezdettől fogva érzékelteti, hogy ki az úr a háznál. A St. Mirrennél például az érkezése után a csapatkapitány szamárfület mutat neki a csapatfotón, a következő héten már átadólistára is kerül. A legfontosabb, hogy az ő kezében legyen az irányítás, és ennek mindent alá kell rendelnie, akár machiavellista módszerekkel is. Tudja, hogy a játékosai mindenekelőtt focizni szeretnének, az edző legfontosabb fegyvere tehát az, hogy nem játszhatnak. Egy játékosát egyszer éjszakázáson kapja, és három hétig elhiteti vele, hogy soha nem többé nem játszatja, a szerződése lejártáig a kispadon fog ücsörögni. Végül a játékos könyörgőre fogja, Ferguson pedig visszaveszi, hiszen az egyik legjobb játékosa, de az első lépést nem ő teszi meg.

Egyébként meg a legfontosabb tulajdonságának azt tartja, hogy képes azonnal döntéseket hozni. Már gyerekként is mindig ő állítja össze az iskolai csapatot, játékosként is beleszól a taktikába (arra nem tér ki, hogy ugyanezt edzőként hogyan viselné), mindig tud dönteni, ha a helyzet megkívánja. A tekintélyére különösen allergiás. Amikor Lee Sharpe egyszer Alexnek szólítja, nem pedig főnöknek, ingerülten visszakérdez: „Együtt jártunk iskolába talán?" Az igazi főbenjáró bűn az, amikor valaki megkérdőjelezi a tekintélyét: ezért kell mennie később Keane-nek és Beckhamnek is. Végül még egy jó tanács az edzőknek: „Hallgass az ösztöneidre!" Ferguson például nem mindig hallgat, és meg is bánja: amikor leigazolja Owen Hargreavest, valami azt súgja neki, hogy ez nem fog működni. A végén pedig nem igaza lett? A középpályás a sérülései miatt alig játszik a Unitedban.

Hadd eméssze a bűntudat!

Főleg pályája kései szakaszában sokan támadják Fergusont a pszichológiai hadviselés miatt. Ezek közül párról fel is lebbenti a leplet. A legjellemzőbb kép róla kétségtelenül az, ahogy a kispadról felpattanva dühösen mutogat az órájára. Bevallja, hogy általában fogalma sem volt, hány perc van még hátra, kizárólag az ellenfél megfélemlítését szolgálta: „Ahogy látják, hogy az órámra mutogatok, és gesztikulálok, megijednek. Egyből arra gondolnak, hogy még tíz perc hosszabbítás jön, és mindenki tudja, hogy a United hajlamos a legvégén lőni a gólokat." A saját játékosai is elhiszik, hogy az utolsó 15 percben el tudják dönteni a meccset, és sokszor így is történik. Ehhez hasonló módszer volt, hogy minden évben elhitette, hogy a United a szezon második felében erősebb. Nem kell pánikolni, ha nem sikerül a rajt, az utolsó pár hónapban úgyis ledolgozzuk a hátrányt. És általában tényleg így is lett.

A saját játékosainkkal is tudni kell bánni: őszintének kell lenni, de csak módjával szabad dicsérni és bírálni is, mert mindkettőn átlátnak a játékosok. Nyilvánosan sosem szabad őket kritizálni, legalábbis név szerint nem. (Ez volt az a lecke, amit például a nemrég megbukott Di Canio nem tanult meg.) A híres hajszárítóról ugyan nem esik szó a könyvben, de azért érezteti, hogy kemény a játékosaival, ha kell. Máskor viszont pont az a hatásos, ha a bűnöshöz (a könyvben ez épp Nani, aki fölöslegesen kiállíttatja magát) nem szól egy szót sem, hadd eméssze a bűntudat.

Nem találkoztam P. Diddyvel!

Bár Ferguson büszke arra, hogy még öregkorában is képes volt alkalmazkodni a folyton változó időkhöz, van egy dolog, amit nem bír elviselni, ez pedig az, amikor a játékosok a futballon kívül mással is foglalkoznak. Legelőször is David Beckham, aki inkább a hírnevet hajszolja, ahelyett, hogy még jobb játékos akarna lenni, és az utolsó manchesteri szezonjában ez már a teljesítményén is meglátszik. Aztán amikor elfogy a türelem, jön az emlékezetes sztori, amikor Ferguson belerúg egy padlón heverő cipőbe, és azzal véletlenül pont homlokon találja Beckhamet. Ráadásul a szélső soha nem is hajlandó elismerni, hogy bármiben is hibázott volna (Ferguson szerint Beckham az egyetlen olyan játékosa, akiről mindennemű kritika lepereg), de az igazi bűne az, hogy „nagyobbnak gondolta magát Alex Fergusonnál", ezért mennie kell.

Beckham igazi manchesteri legenda lehetett volna, de inkább a csillogást választja, Ferguson el is mesél egy jellemzőnek gondolt történetet róla: egy alkalommal sapkában jön edzésre, és ezt még az étkezésnél sem veszi le. Sőt, a másnapi meccsre is sapkában jön, és még a melegítésnél is csak Ferguson külön utasítására veszi le, így derül ki, hogy teljesen kopasz, de ezt csak közvetlenül a kezdőrúgás előtt akarta volna megmutatni, hiszen a sajtó már tudja, Beckham bemutatja az új frizuráját. Azt sem érti, hogy Rio Ferdinand miért repül Amerikába, hogy interjút csináljon a hiphopsztár P. Diddyvel. „És ettől te jobb középhátvéd leszel?" – vonja kérdőre Ferguson. Amellett, hogy elismeri Beckham vagy Ferdinand érdemeit, érezhetően jobban szimpatizál a celebstátust elutasító Giggsszel vagy Scholesszal. „Én is készültem rá, hogy mi lesz, ha felhagyok az aktív futballal, de nem úgy, hogy találkoztam P. Diddyvel!" – háborog Ferguson.

Hétmillió eurós lutri

Egyetlen edző sem tévedhetetlen, így természetesen Ferguson sem, aki a kétezres években különösen sokszor nyúlt mellé néhány átigazolásával. Néhányra kitér a könyvben is. Így például a leggyakrabban emlegetett melléfogásaira, az egyaránt 2003-ban igazolt brazil Klébersonra és Éric Djemba-Djembára. Az előbbi ugyan világbajnokságot nyert azon a nyáron, de Fergusonnak is gyanús, hogy túl könnyen megszerzi őket: „Nem szeretem a könnyű igazolásokat. Az a jó, ha meg kell küzdeni egy játékosért, mert ez azt jelenti, hogy valami értékeset szerzel meg." Klébersonról mellesleg az is kiderül, hogy nem néz Ferguson szemébe, a felesége csak 16 éves, ő pedig mindenhová magával cipeli az apósát, még a játékosok reggelizőasztalához is az edzőtáborban. Mindketten csak húsz-húsz meccsig jutnak a Unitedban.

Ferguson elsietett vásárlásoknak tartja a fentieket, mert nem előzte meg őket a szokásos, óvatos tervezés, és ugyanide sorolja az argentin Juan Sebastian Verónt is, akit két évvel korábban vett meg rekordösszegért. Ő egy fantasztikus futballista, ám egyszerűen nem találják meg a helyét a csapatban, ráadásul – ahogy Ferguson szerint az argentinok általában – nem tanul meg angolul, és a végén jókora veszteséggel kell túladni rajta. Bevallja, hogy Bébét valóban anélkül vette meg, hogy egyszer is látta volna játszani, és „hétmillió eurós lutrinak" nevezi, miközben kénytelen elviselni, hogy játékosai ugrassák, amiért képes volt United-mezben pályára küldeni a katasztrófának bizonyuló francia William Prunier-t. A szintén nem túl sikeresnek bizonyuló Diego Forlánról viszont csak annyit mond, hogy sajnos a mozgáskorlátozott húgával kellett foglalkoznia, viszont remekül teniszezik.

A legkeményebb testrésze a nyelve

Ferguson sok játékosát dicséri: Cristiano Ronaldónál nem volt tehetségesebb játékosa, Giggs és Scholes érezhetően a kedvencei, és vérzik a szíve, amikor meg kell válnia a kispadon ücsörgő Phil Neville-től vagy Nicky Butt-tól. Ám nem mindenkire emlékszik szépen. A legrosszabb színben feltüntetett játékosa Roy Keane, aki harmincon és pár súlyos sérülésen túl már egyre kevésbé tudta azt a játékot nyújtani, amivel korábban a klub legendája lett. Az addig is nagy öltözői befolyással rendelkező Keane-nel 2005 nyarán kezdődnek a gondok: először a portugáliai edzőtáborban lázad fel, amiért a szállásán nincs légkondicionáló. Csúnyán összeveszik a másodedző Carlos Queirozzal, és bocsánatot sem hajlandó kérni. A pohár akkor telik be, amikor Keane a United saját tévécsatornáján nyilvánosan kiosztja a többi játékost, majd utána személyesen is nekimegy mindenkinek, beleszámítva Fergusont is, aki ijedten nézi középpályása résnyire összeszűkülő szemeit, noha hozzáteszi, hogy „Roy legkeményebb testrésze a nyelve".

Miután Keane felhozza Ferguson és az akkori főrészvényes, John Magnier vitás ügyét a közös versenylovukról, elszakad a cérna, és mint egy maffiafilmben, Ferguson kiadja az ukázt: Keane-nek vége. Később kárörvendően figyeli volt játékosa edzői kudarcait, és úgy érzi, a többiek megkönnyebbülnek, amikor Keane elmegy a Celtichez. Ruud van Nistelrooy is a problémái miatt szerepel főként a könyvben: ő türelmetlen Fergusonnal (azokban az években háromszor egymás után lemarad a bajnoki címről a csapat), és amikor az edző nem cseréli be a győztes ligakupadöntőben, nyilvánosan nekimegy. Ezzel ő is elvágja magát, de Ferguson a holland csatár javára írja, hogy évekkel később felhívta, hogy bocsánatot kérjen. Akkor már a Real Madridban játszott, amely nem nyert BL-t, a United viszont igen.

Meg fogod ölni magad!

Ha azt gondoljuk, hogy Fergusonnak csak a fociról szól az élete, nagyon tévedünk. Ahogy egyre nagyobb rajta a nyomás, úgy talál magának egyre több hobbit, miután a felesége is figyelmezteti: „Meg fogod ölni magad!" Így aztán előbb vesz magának egy versenylovat, majd többet is, később borszakértővé képezi magát, és könyveket kezd gyűjteni. Kedvenc témája a Kennedy-gyilkosság, és úgy egyáltalán a modern kori amerikai történelem. Annyira lenyűgözi Amerika, hogy vesz is egy lakást New Yorkban, és szabad idejében többször is jár az óceán túlpartján.

Ha az amerikai politikába nem is, de a brit belpolitikába akaratán kívül beleszól: Tony Blair azt írja a saját memoárjában, hogy kikérte Ferguson véleményét arról, hogy kirúgja-e a pénzügyminiszterét, Gordon Brownt. Ferguson most helyre teszi ezt azzal, hogy Blair nem konkrétan Brownról kérdezte, hanem arról, hogy ő hogyan tud bánni a saját szupersztárjaival. Ferguson erre igazi machiavellista módon azt válaszolja, hogy az irányítás a legfontosabb a munkájában, és amint ezt bárki is fenyegeti, annak mennie kell. Egyébként kifejti, hogy baloldalinak tartja magát, baloldalibbnak, mint Blair, de ezt nem részletezi, és ezzel nehezen tudja meggyőzni azokat, akik álszentnek, „pezsgős szocialistának" tartják a milliárdosokkal és politikusokkal pacsizó Fergusont.

Csak félreértés volt

Ferguson elég egyszerűen oldja meg az igazán kényes témák kérdését: nem beszél róluk. Vagy amikor igen, akkor is elintézi egy kurta mondattal. Ilyen a Roy Keane által is említett versenylóügy, amikor a Rock of Gibraltar nevű ló tulajdonjoga miatt bepereli a klub akkori főrészvényesét, az ír John Magniert, akivel a ló közösen tulajdonuk. Az ügy annak idején a klub integritását is fenyegette, hiszen a menedzser szabályosan háborúzott a tulajdonosokkal, most viszont csak annyit ír róla: "félreértés" volt az egész ügy.

A másik ilyen a jelenlegi tulajdonos, a Glazer család hatalomátvétele: a 2005-ben többséget szerző amerikai tulajdonosok hatalmas adósságot terheltek a klubra, és hiába nyugtatta annak idején a szurkolókat Ferguson azzal, hogy ez nem befolyásolja a csapat pénzügyeit, ettől még megnőttek a jegyárak, és a United érezhetően kevesebbet költött a többi vetélytársnál. Most csak annyit ír, nem ő adta el a klubot, hiszen ő csak a menedzser volt. Ez papíron tényleg igaz, de a szurkolók közül sokan a mai napig nem tudják megbocsátani neki, hogy a hatalmas befolyása ellenére asszisztált a Glazerek átvételéhez.

Azért barátok vagyunk, ugye?

Ferguson az utolsó éveiben José Mourinhót, Arsene Wengert és Rafa Benitezt tartotta a legnagyobb riválisainak. Közülük a legnagyobb elismeréssel Mourinhóról ír, de azért megállapítja: a portugál pragmatista, akinek az a legfontosabb, hogy a csapata ne veszítsen. „Ráadásul egy szimpatikus figura, ha megismered, aki képes magából is viccet csinálni. Vajon Wenger és Benitez képes hasonlóra?" – kérdezi.

Wengerrel jól ki lehet jönni, ha éppen nem az Arsenallal játszik az ember csapata: jó társaság, akivel sok mindenről lehet beszélgetni. Közös benne és Fergusonban az is, hogy mindketten utálnak veszíteni. A sok balhé és vita ellenére baráti viszonyban maradnak, de azért a fejezet végén Ferguson nem bírja ki, és Wenger orra alá dörgöli, hogy az Arsenalnak a Uniteddal ellentétben alig van saját nevelésű játékosa. Benitez profilja viszont már nem ilyen árnyalt: negatív és fantáziátlan focit játszat a Liverpoollal, rengeteg pénzt szór el közepes játékosokra, és ráadásul még személyes háborút is kezd Fergusonnal szemben. De azt a javára írja, hogy erős egyéniség.

Mogorvák, mert erős akaratúak

Amikor először, hatvanévesen vissza akar vonulni, akkor végül a családja győzi meg, hogy ehhez még fiatal, és a felesége sem akarja egész nap otthon kerülgetni. Egy évtizeddel később azonban már más a helyzet: van, hogy annyit kell repülnie Európában pár nap alatt, hogy a kimerültségtől elered az orra vére, és amikor a Manchester City az utolsó pillanatban lopja el tőlük a bajnoki címet, úgy érzi, még egy ilyet már nem bírna elviselni. Ezúttal már a felesége – akinek nem sokkal korábban hal meg a nővére – is támogatja az ötletet, és 2012 karácsonyán elhatározza, hogy a szezon végén tényleg lelép, remélhetőleg bajnokként.

Ezt sikerül is keresztülvinnie, és így már csak az utód személye volt kérdéses. A könyvben szóba se kerül, hogy valaki más követhetné, mint David Moyes. „A skótok azért mogorvák, mert erős akaratúak. Amikor külföldre mennek, akkor sem a múltjuk elől menekülnek, hanem sikeresek akarnak lenni" – írja bátorítólag, majd mindenkit megnyugtat, hogy azért a szigorúnak tűnő Moyes is szokott néha nevetni. De ha valaki, akkor Alex Ferguson ezt pont megérti: „Nem azért vagyok itt, hogy mosolyogjak, hanem azért, hogy nyerjek" – idézi biztosítékként a leghitelesebb forrást, saját magát.