Hollandiában belekerültünk egy spirálba

Vágólapra másolva!

Bogdán Ádám tagja volt annak az U21-es csapatnak, amely 2008-ban nyolc gólt kapott Szerbiában, de az amszterdami vb-selejtezőn elszenvedett 8-1-es vereséget így is hatalmas traumaként élte meg. A Bolton kapusa azt reméli, a történelmi kudarc felnyitja a döntéshozók szemét, de azt rossz jelnek tekinti, ha egyesek megsértődnek Szalai Ádám kifakadásán. Bogdán nem tudja, miért sikerült ilyen rosszul a bukaresti és hollandiai meccs, de azt látja, hogy az NB I nem tudja az ilyen erőpróbákra felkészíteni a játékosokat.

Hogy halad a felépülése a térdsérüléséből?

Köszönöm, jól érzem magam, továbbra is azon vagyok, hogy az eredetileg kitűzött 6-10 hetes intervallumon belül sikerüljön visszatérnem. Megpróbálok rácáfolni arra a hírre, amely arról szólt, hogy el fog húzódni a gyógyulásom, és arra koncentrálok, hogy minél hamarabb rendbe jöjjek.

Már egy hónap telt el amszterdami 8-1-es vereség óta, sokszor eszébe jut a vb-selejtező?

Tesznek róla az újságok és az emberek, akikkel találkozom, hogy ne tudjam elfelejteni. De ez így van rendjén, és ez a pofon akkora volt, hogy egyébként sem tudnám. Az ilyen nagy kudarcok után mindig az a lényeg, hogy hogyan állunk fel a padlóról, és mit teszünk érte, hogy megváltozzon a helyzet.

Önnek mit kell tennie azért, hogy változás legyen?

Nekem azzal kell foglalkoznom, hogy fejlődjek, és megtegyek mindent, hogy minél jobb kapus legyek, amiből a válogatott is profitálhat. De mindenkinek, legyen az edző, játékos vagy döntéshozó, az lenne a dolga, hogy a saját szerepén belül a maximumot nyújtsa, amihez kell az is, hogy legyen egy konszenzus, és ki legyen jelölve egy irány, amin haladhatunk.

Lelkileg a hollandiai nyolc gól volt a legnagyobb trauma a pályafutása során?

Volt részem hasonlóban, 2008-ban tagja voltam az U21-es csapatnak, amely 8-0-ra kikapott Szerbiában, de igen, ez hatalmas trauma volt. Kívülről kicsit másképp látszódhatott, mint belülről, de sajnos ezen a meccsen tényleg volt ekkora különbség a két csapat között. Mi nem nyújtottunk olyan teljesítményt, amivel lett volna esélyünk, sőt, tettünk is azért, hogy a felszabadultan játszó hollandoknak még könnyebb dolga legyen. A válogatott az ország kirakatcsapata, ráadásul a futball a legnézettebb sportág, így érthető, hogy nagyobb a sokkhatás és az indulat, amit kivált az emberekből egy ilyen vereség, de azt tapasztalom, hogy ilyenek máskor is előfordulnak a futballban. Tudom, hogy nem ugyanaz a megítélése, de a Premier League-ben november elején a Manchester City 7-0-ra verte a Norwichot, két éve pedig az Arsenal kapott ki 8-2-re a Manchester Unitedtől, pedig a két csapat között messze nem volt ekkora különbség. Abban bízom, hogy ennek a vereségnek lesz egy olyan pozitív hozadéka, hogy az emberek és a döntéshozók szemét kinyitja, és belátja mindenki, hogy fejlődni kell. Vannak erre utalók jelek, de vannak rossz jelek is, például amikor azt hallom, hogy egyesek megsértődnek azon, amit egy játékos nyilatkozik, gondolok itt Szalai Ádám kifakadására. A tényeket kell nézni, ezen alapuló döntéseket kell hozni, és el kell fogadni, hogy egy út van: munka, munka, munka.

Egervári Sándor még a romániai vereség után úgy nyilatkozott, nem lehet elvitatni a csapat fejlődését. Ön is így látja, hogy történt előrelépés az elmúlt három évben?

Voltak olyan eredményeink, amelyek ezt alátámasztják, például a törökök legyőzése hazai pályán, vagy az idegenben ellenük elért 1-1-es döntetlen. Valami miatt az utolsó két meccsre elfogyott a tudomány, de ennek én magam sem tudom az okát. Hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a negatív dolgokat vegyük észre, pedig a csoportban megelőztük a törököket, és a kötelezően elvárt győzelmeket is behúztuk, ami nem mindig volt így. Mondhatnánk azt is, hogy ha a románok ellen nem bukunk el két pontot a budapesti meccs hosszabbításában, akkor a 8-1 is belefért volna, mert odaérünk a második helyre. Az igazság valahol a kettő között van, azt kell belátni, hogy a futballban a törökök legyőzése is benne van, de esetenként egy 8-1 szintű kudarc is.

Azt mondja, nem tudja, miért nem jött össze a romániai és hollandiai meccs. A bukaresti vereség után a csapaton belül nem beszélték át a vereség okait?

Nem volt kerekasztal-beszélgetés, de kisebb csoportokban beszélgettünk, és megpróbáltuk feltárni az okokat. A keret kilencven százaléka nem tapasztalt olyat, amivel Bukarestben szembesültünk, a hangzavar, a felfokozott várakozás megbénított minket, és ehhez jött még, hogy rögtön kaptunk egy gólt. A gond az volt, hogy ez nem csakazértis reakciót váltott ki, hanem azt az érzést, hogy itt nem lehet nyerni. Az NB I nem tudja az ilyen meccsekre felkészíteni a játékosokat, ez sportpszichológiai kérdés, és meg kell próbálni levonni a tanulságokat.

A kapuban mikor érezte azt először Hollandiában, hogy ennek nagyon csúnya vége is lehet?

Nagyon nehéz az a szituáció, amikor úgy mész egy erősebb csapathoz, hogy nyerned kell, vagy legalább döntetlent játszanod, hogy maradjon esélyed a továbbjutásra. Amszterdamban teljesen más volt a hangulat, barátságosan fogadtak minket, de közben egy hihetetlen magabiztosság áradt az ellenfélből. Robbenék emellé még nagyon koncentráltak is voltak, mi pedig ideális ellenfelek voltunk a számukra. A második és a harmadik gól után már éreztem, hogy itt nincs megállás. És közben az van az emberben, hogy próbáljunk meg védekezni, de már jön is a negyedik gól, egyre veszted el a hitedet, érzed, hogy ez már nagyon csúnya, nem akarsz hibázni, ezért a biztos passzokat választod, de már az sem megy, ezért inkább elrúgod a labdát, teljesen bizonytalanná válsz, miközben az ellenfél fickándozik, átgázol rajtad, te meg belekerülsz egy spirálba.

Volt, aki csapkodva dühöngött az öltözőben, vagy mindenki ült csöndben magába roskadva?

Csend volt, trauma és letargia, szótlanul ült mindenki. Ez más érzés, mint amikor egy baromság miatt kikapunk, vagy az utolsó pillanatban egyenlít az ellenfél. Olyan volt, mint egy KO a bokszoló esetében, és legszívesebben elbújtunk volna a föld alá.

1-7, 1-6, 0-4, 3-5, 1-4, 1-8 – ezek a magyar válogatott eredményei 1994 óta Hollandia elleni. Van annak valami oka, hogy ennyire nem fekszik nekünk a hollandok stílusa?

Szerintem nincs, hacsak az nem, hogy az európai topcsapatok közül velük relatíve sokat találkozunk, de lehet, ha a németekkel játszottunk volna ennyiszer, ugyanilyen eredmények születtek volna. Elég megnézni a hollandok névsorát, van játékosuk a Manchester Unitedben, a Bayernben, a Romában, ők pedig azt a szintet hozzák, amit ezek a csapatok képviselnek. Velem is előfordult olyan, hogy a Boltonnal a MU vagy a Manchester City otthonában játszottunk, és kaptunk három-négy gólt, pedig a csapat szinte százszázalékosan teljesített. Ha mi ellenük ennél kevesebbet nyújtunk, akkor nem három-négy, hanem hét-nyolc gól a vége, akkor jön az a spirál, amit már említettem. Persze egy-egy meccsen előfordul, hogy az esélytelenebb meglepi a nagyot, de ehhez nagyon sok összetevőnek kell passzolnia, a taktikának, a mentális és fizikai felkészültségnek, és nem árt némi szerencse sem.

A hollandiai vereség mellett a másik sokat citált téma Szalai kifakadása. Önök tudtak arról, hogy mit tervez azon a sajtótájékoztatón?

Én nem tudtam róla, meg is lepett a dolog, amiket elmondott, az már kevésbé. Nagyon régóta ismerem Ádámot, az általa elmondottak nagy részével egyet is értek, de van olyan is, amit másképp látok. Nem az a lényeg egyébként, hogy ki mondja, hanem az, hogy mit mond, és át kell gondolni, hogy milyen igazságokat tartalmaz.

Mik azok, amiket másképp lát, mint Szalai?

Ő azt mondta, tíz-húsz éve átverik a futballszerető embereket az irreális elvárásokkal, ezzel szemben én azt gondolom, az nem átverés, ha egy selejtezősorozat előtt azt mondjuk, szeretnénk kiharcolni a továbbjutást. Persze nem mindegy, ez hogyan van kommunikálva, hogyan teszik fel a kérdést, közös felelősség, hogy a meccs előtti várakozás során ne kerüljenek elő a szélsőségek, a túlzott hurráoptimizmus és a lehúzó negatív szemlélet se. 1986 óta nem volt kinn világeseményen a válogatott, a magyar emberek pedig ki vannak éhezve a sikerélményre, így érthető, hogy ha esélyt látnak egy nagy sikerre, akkor felfokozott a várakozás, majd ha jön egy pofon, akkor ennek megfelelően az indulatok is hevesek. Még mindig azt mondom, nézzük meg a tényeket, hogy a játékosok milyen állapotban vannak, hol játszanak, mennyit fejlődtek, és tűzzünk ki célokat, amiket ha elérünk, akkor lehet esélyünk a sikerre. Ne várjuk el, hogy a románok elé kerüljünk, viszont tegyünk meg mindent, hogy így legyen.

Szalait most sokan támadják, főleg az edzők közül, Mészöly Géza például azt mondta, szerinte a csatár a Schalkéban jobban hajt, mint a válogatottban.

Szerintem ezek teljesen felesleges vagdalkozások, amiken csak felidegesítem magam. Bele lehet kötni abba, hogy nem volt ott Ádám Hollandiában, vagy abba is, hogy kevesebb párharcot nyer meg a válogatottban, de a lényeg nem ez, hanem az: amit elmondott az igaz volt, vagy nem? Nem Mészöly Gézára gondolok, de az nem vezet sehova, ha valami szűklátókörűen azt mondja, én jó vagyok, nekem nem kell tennem semmit, és kivonja magát a felelősség alól. Foglalkozzon mindenki magával, azzal, hogyan lehet jobb edző, vagy jobb játékos.

Szurkolók, játékosok között is volt egy olyan vélemény, hogy a románok elleni hazai meccsen a hosszabbításban kapott gólon úszott el a továbbjutás. Osztja ezt a véleményt?

Az biztos, hogy az egy nagyon fontos selejtező volt, és az gól nekik lökést adott, minket pedig visszavetetett. Bukarestben még lehetett volna javítani, de akkor már ők voltak jobb helyzetben velünk szemben.

A sérüléséig minden meccsen védett a Boltonban, de a csapat eléggé beragadt a rajtnál, az első tizenkét fordulóban mindössze kilenc pontot gyűjtött. Mi lehetett a gyenge kezdés oka?

Megmondom őszintén, én sem nagyon tudom a választ, mert a keretünk jó. Szerencsére azóta sikerült kiegyenesednünk, jelenleg hét meccs óta veretlenek vagyunk, és a legutóbbi három bajnokiból kettőt megnyertünk, sajnos már nélkülem. Hátul már huzamosabb ideje stabilak vagyunk, elöl pedig végre megjött az önbizalma a csatároknak, bízom benne, hogy ez a forma sokáig kitart, amire meg is van minden esély, mert két-három meccset leszámítva nem volt gond a csapattal.

Akkor a mostani jó sorozatnak nem az van a hátterében, hogy mostanra rázódtak össze, sokkal inkább arról van szó, hogy ez a realitás?

A bajnokság elején is nüánszokon múlt, hogy nem nyertünk meg olyan meccseket, amelyek végül döntetlenre végződtek, ami elég frusztráló érzés volt. Most ez megváltozott, és abban reménykedem, hogy oda tudunk érni az első hat hely valamelyikére, amely rájátszást érne. A Championshipben amúgy is az a jellemző, hogy a csapatok nagy része nyer egy meccset, majd elveszít kettőt, ezért is jó, hogy mi a hullámzás helyett stabilak vagyunk most.

Az előző szezonban nagyon peches körülmények között maradtak le a rájátszásról, de jól érzem, hogy idén is a feljutás a célkitűzés a Boltonnál?

Abszolút, kimondva, kimondatlanul is ez a célunk. Igaz, ez rajtunk kívül még tíz másik csapatról is elmondható, és rajtunk nem segített a rosszul sikerült rajt. A tavalyi évből kiindulva azonban nem kell megijedni, két győzelemmel már el lehet indulni felfelé a tabellán, ahogy azt mi is megtettük.

Lassan vége az évnek, ilyenkor mindenki értékel, számot vet. Mire fog emlékezni 2013-ból? A pozitívumokra, vagy arra, hogy a Boltonnal nem sikerült a feljutás, a válogatottal pedig a vb-részvétel?

Összességében az pozitívum, hogy szinte végigvédtem az évet, ez biztos megmarad majd bennem. Ugyanakkor az is igaz, hogy sem a Boltonnal, sem a válogatottal nem értem el azt, amit szerettem volna, és emiatt hiányérzetem van. Ezt nehéz is feldolgozni, főleg a válogatottal történteket, mert most ez a frissebb élmény.