Hülyék vagyunk, de mi fizetünk

Vágólapra másolva!

A legtöbb pénz már jó ideje az angol fociban van, és a Premier League globális vonzereje sok milliomossal hiteti el, hogy futballklubot venni a legjobb befektetés. Sokszor azonban a fontmilliókhoz dilettantizmus és arrogancia társul: önkényesen megváltoztatják a klub százéves nevét és színeit; haverokat, rokonokat vagy agyhalottakat ültetnek kulcspozícióba, vagy éppen az edző helyett maga a tulajdonos állítaná össze a csapatot. Bizarr és megmosolyogtató történetek az angol futballból.

„Meghalhatnak, amikor csak akarnak, addig, amíg meghagyják a klubot a többségnek, amely csak jó focit szeretne látni" - üzente nemrég Assem Allam, a Hull City AFC tulajdonosa az ellene tüntető szurkolóknak, válaszul arra, hogy utóbbiak „Halálunkig City!" feliratú molinóval tiltakoztak az ellen, hogy a tulajdonos Hull Tigersre akarja változtatni a klub 104 éves nevét. A maga szempontjából mindkét fél álláspontja érthető: Allam mintegy 70 millió fontot ölt az érkezésekor a másodosztályban veszteglő, ma már a Premier League-ben szereplő klubba, a szurkolók szerint viszont illene figyelembe vennie az ő véleményüket is ilyen horderejű kérdésekben, elvégre mégis miattuk van az egész. Vagy legalábbis volt.

A két szempont (az üzleti sikeresség, illetve a csapatukhoz érzelmileg is kötődő, a hagyományokhoz ragaszkodó szurkolók) egyre többször kerül szembe egymással Angliában, ahol egyre több, zömmel külföldi pénzember száll be a fociba, és az általa megvásárolt klubra csupán üzleti befektetésként tekint. Mások szerint viszont egy futballklub nem a profitról szól, mert teljesen máshogyan működik, mint egy bármilyen tetszőleges vállalkozás. A két szemlélet idén többször is összecsapott, következzenek a legbizarrabb esetek.

„Ha úgy akarja, akkor rózsaszínű tündérruhában játszunk"

A most 74 éves Assem Allam három évvel ezelőtt szerezte meg jelképes összegért a teljesen eladósodott Hull City tulajdonjogát. Azóta a klub megszabadult az összes adósságától, és tavaly visszajutott a Premier League-be is, minden rózsás volt tehát, amikor augusztusban az egyiptomi születésű, de régóta Angliában élő iparmágnás Allam bejelentette, hogy a csapat új neve ősztől Hull City Tigers lesz (a sárga-fekete mez miatt régóta Tigrisek a csapat beceneve), és jövőre a City is eltűnik a klubnévből. Magyarországon, a Parmalat FC-k és a Lombard FC-k korában talán ez annyira nem élhető át, de Angliában a klubok neve tabu.

A tulajdonos azzal indokolta a változtatást, hogy a marketingben minél rövidebb egy brandnév, annál erősebb, illetve azt is mondta, hogy nem szereti a City nevet, mert túl sok csapatot hívnak így. „Bízzák ezt rám, én vagyok az üzletember, aki működteti a klubot – nem tehetem meg, hogy a szurkolók érzései szerint irányítsam" – mondta egy interjúban Allam, hozzátéve, hogy globális brandet akar csinálni a klubból, és biztos benne, a jövőben majd további csapatok is követik a példáját. Sőt ő még a Manchester Cityt is habozás nélkül átnevezné Manchester Hunterre.

Az augusztus óta folyamatosan tiltakozó szurkolók és a tulajdonos konfliktusa december elejére mérgesedett odáig, hogy Allam a cikk elején idézett mondattal küldje a pokolba a tiltakozókat, és még azt is hozzátette: ő bármikor felállhat, ha úgy tartja kedve, viszont a klubba betett pénzt is magával viszi. A Hull edzője, Steve Bruce próbál jobb híján közvetíteni a két fél között, de finoman utalt rá, hogy el fog beszélgetni Allammal, hogy megértesse vele, mit jelentenek a hagyományok. „De ha ő azt akarja, hogy rózsaszínű tündérruhában játsszunk, azt is tiszteletben kell tartani" – tette hozzá.

Bár Allam szerint „csak pár huligánnak" nem tetszik a névcsere, egy helyi újság felmérésén mindössze a megkérdezettek tíz százalékának nem volt problémája vele. A tiltakozók többek között szkeptikusan viszonyulnak az ötlethez, hogy a szürke yorkshire-i kikötőváros, Kingston upon Hull focicsapata a Manchester Unitedhez vagy az Arsenalhoz hasonló, globálisan sikeres brand lehet. A csapat szurkolóinak túlnyomó többsége borítékolhatóan még jó darabig a környék lakosaiból kerül majd ki, akik azonban még a Hull City nevű csapatnak kezdtek szurkolni. Hogy mennyien tartanak ki közülük majd a Hull Tigers mellett, az egy éven belül kiderül.

Ezt a fiam haverja is jobban csinálná

Sok hasonlóság van a Cardiff és a Hull sztorija között: a walesi csapatot szintén 2010-ben, ugyancsak eladósodva vette meg a maláj Vincent Tan, és jelentősen megerősödött klub a Hullal együtt jutott fel idén tavasszal a Premier League-be. Tan először tavaly nyáron mutatta ki a foga fehérjét, amikor a több mint száz éve kékben játszó csapat mezszínét pirosra változtatta – a fő indok az volt, hogy odahaza Malajziában a pirosat tartják a szerencsés színnek.

Ezzel párhuzamosan a mezeken a klub hagyományos címerállata, a kék madár helyére a walesi sárkány került, és még az is terjedni kezdett, hogy Tan megváltoztatná a klub nevét Cardiff Dragonsra, ám a nagy felháborodás hatására ezt később cáfolta. A maláj üzletember következő húzása viszont már a szurkolók többségét aggodalommal töltötte el idén ősszel: Tan indoklás nélkül menesztette a klubot a Premier League-be juttató sikeredző, Malky Mackay jobbkezét, a játékosigazolásokért felelős, elismert szakember hírében álló Iain Moodyt, a helyére pedig egy 23 éves kazah fiatalembert nevezett ki. Utóbbiról annyit lehet tudni, hogy Aliser Apszaljamovnak hívják, mellesleg Tan fiának a barátja, és semmilyen munkatapasztalata nincs.

Sajnos az nem derülhetett ki, hogy Apszaljamov mire képes, mert az viszont gyorsan kiderült, hogy a vízumával és a munkavállalási engedélyével is problémák vannak, ezért fel kellett függeszteni. Ezzel párhuzamosan kezdtek terjedni hírek arról, hogy Tan rendre megpróbál beleszólni a taktikába és az összeállításba, ráadásul Mackay hozzájárulása nélkül vásárolt meg egy szlovén csatárt, Etien Velikonját, aki be sem fér a csapatba, eddig egy év alatt 73 perc jutott neki a bajnokságban. Nem lenne meglepő, ha mindezek után a többszörösen aláásott menedzser, Malky Mackay nem sokáig bírná a cardiffi cirkuszt. Ő könnyen találhat magának másik kispadot, viszont a szurkolók nem válogathatnak.

De uram, ön épp a saját játékosát szeretné megvenni!

Mike Ashleyt 2007-ben megmentőként üdvözölték a Newcastle szurkolói, miután 2007-ben megszerezte a klub részvényeinek többségét a népszerűtlen Freddie Shepherdtől. A tulajdonos együtt ivott a szurkolókkal, és mindenki haverja lett, ám a viszony hamar megromlott, a csapat pedig ki is esett a Premier League-ből. Igaz, rögtön a következő évben sikerült is visszajutnia a Newcastle-nak, és a csapat ügyes játékospolitikával az év meglepetését produkálva az ötödik helyen végzett 2012-ben.
Akkor a szurkolók abban bíztak, hogy a Newcastle újra csatlakozik a nagyok közé, de azóta Ashley az ambíciónak semmi jelét nem mutatta. Nem elég, hogy idén nyáron, amikor a megemelt tévés jogdíjak után az összes csapat vásárolni kezdett, a Newcastle egyedüliként nem vett új játékost, de Ashley mindenkit megdöbbentett azzal, hogy Joe Kinneart nevezte ki szakmai igazgatónak.

Kinnear húsz éve még eredményes edző volt, azóta viszont nem találja a helyét, és a jelek szerint már szellemi képességeinek sincs teljesen a birtokában. A kinevezésekor vele készült interjún napokig röhögött egész Anglia: ebben Kinnear nemcsak hogy képtelen volt kiejteni rendesen a saját játékosai nevét (Yohan Cabaye-t például Kebabnak nevezte), de csupa valótlanságot beszélt a saját múltbéli érdemeiről. Vagy szándékosan lódított, vagy pedig már jó ideje egy alternatív valóságban él, ahol háromszor is az év edzőjévé választották (a valóságban egyszer érte ilyen megtiszteltetés, még 1994-ben).

Kinnear elsődleges feladata az, hogy új játékosokat igazoljon a csapathoz, ám erre egész nyáron képtelen volt, pár hete pedig bejárta az angol sajtót a történet, miszerint a Birminghamnél felfigyelt egy Shane Ferguson nevű játékosra. Amikor azonban érdeklődni próbált, hogy mennyi az ára, azt a meglepő választ kapta, hogy semennyiért, hiszen a játékos a Newcastle tulajdonában van, és csak kölcsönben játszik a Birminghamnél. Kinnear ténykedéséből eddig leginkább azért nem lett világbotrány, mert a Newcastle mindenkit meglepve ismét jól szerepel a bajnokságban, de a fenti sztori is mutatja, hogy az a klub, ahol ilyen előfordulhat, távolról sincs biztonságban.

A giccses szobor és a Keresztapa

Idén zárult le az év egyik legbizarrabb szurkolók-tulajdonos konfliktusa, miután Mohamed Al Fayedtől idén egy pakisztáni-amerikai milliárdos, Shahid Khan vette meg a Fulhamet. A klub nem sokkal később pedig meg is szabadult az Al Fayed-korszak nyomasztó terhétől: a csapat stadionja, a Craven Cottage mellett állított Michael Jackson-szobortól. Mint az ismeretes, Al Fayed Michael Jackson barátja volt, és meg is hívta az utóbbit még 1999-ben, hogy megnézze, ahogy a Fulham kettő-nullra legyőzi a Wigan Athletic csapatát.

A stadion mellett emelt szobor viszont finoman szólva is megosztotta a szurkolókat, akik hangot is adtak elégedetlenségüknek, mire Al Fayed akkor úgy reagált, hogyha nem tetszik a drukkereknek a szobor, akkor "menjenek a pokolba". Valóban nem biztos, hogy a giccsesnek bélyegzett szobor egy focipálya mellé való, és kicsit árnyalta az Al Fayed-korszak legvégét, pedig az egyiptomi milliárdosnak sokat köszönhet a Fulham, amely harmadosztályú csapatból lett stabil Premier League-klub a működése következtében. Éppen ezért a Fulham-szurkolók többsége úgy érezte, hogy tett annyit Al Fayed a klubért, hogy cserébe elnézzék neki, hogy hülyét csináljon belőlük egy ronda szoborral.

Michael Jackson szobra a Fulham stadionja mellett Forrás: AFP/Glyn Kirk

Szintén a tulajdonos áll nyerésre a Southamptonnál, ahol idén januárban komoly felzúdulást keltett, amikor az olasz klubelnök, Nicola Cortese váratlanul menesztette a menedzsert, Nigel Adkinst, aki a csapatot a harmadosztályból két év alatt a Premier League-ig repítette. Mindezt ráadásul úgy, hogy a csapat nem szerepelt rosszul, épp a Chelsea otthonából hozott el egy pontot. A nyers vezetési stílusáról ismert Cortese viszont úgy érezte, Adkins ahhoz már nem elég jó, hogy szintet lépjen vele a csapat, és a helyére az argentin Mauricio Pochettinót nevezte ki.

A szurkolók érthető módon kötődtek Adkinshez, és vadul támadták a döntést, ám az azóta eltelt események Cortesét igazolták: a Southampton előbb gond nélkül bent maradt, idén pedig komoly erősítéseket követően remekül rajtolt, és szimpatikus, jó focit játszva a biztos középmezőny tetejéről figyeli a kiesés elleni küzdelmet. Tehát lehet, hogy Cortese nem egy szimpatikus figura (a szurkolók Keresztapának csúfolják), de ezt a csörtét ő nyerte, Pochettino pedig már nagy becsben áll a városban. De talán nem fog senki meglepődni, ha majd egyszer a Keresztapának már nem lesz rá szüksége.

Egy futballklub nem csirkefeldolgozó üzem

A fenti csapatok tulajdonosai tehát egyelőre a Premier League-ben tevékenykednek, a szurkolók viszont minden megkérdőjelezhető tulajdonosi döntés esetén a Blackburn Roversre szoktak mutogatni, hogy hová vezethet a tulajdonosi önkény és a dilettantizmus egyvelege. A stabil első osztályú klubot 2010 novemberében vásárolta meg az indiai csirkefeldolgozó megacég, a Venky's, amely pár héttel később különösebb indoklás nélkül kirúgta a csapat edzőjét, Sam Allardyce-t. A Blackburn akkor a biztos középmezőnyben tanyázott, a Venky'snek viszont komolyabb tervei voltak: Ronaldinhót és egyéb világsztárokat ígértek a szurkolóknak, és szép jövőt.

A Blackburn játékosai csirkét reklámoznak

Ehhez képest világsztár nem jött, a csapat a következő szezonban pedig kiesett, miközben az indiaiak érthetetlenül ragaszkodtak Allardyce utódjához, a széles körben támadott Steve Keanhez. Utóbbit csak akkor rúgták ki, amikor már hónapok óta a másodosztályban szerepelt a csapat, ám ekkor belejöttek, és úgy váltották az edzőiket, mint más a gatyáját: fél év alatt hármat is kirúgtak. Ezeket a döntéseket egy Shebby Singh nevű maláj szakmai igazgató hozta, aki játékosként kizárólag a Kuala Lumpur csapatában játszott – nagyjából olyan ez, mintha az NB I-ből hozna szakmai igazgatót egy angol csapat.

Végül Singh is belebukott a sikertelenségbe, és azóta viszonylagos csend van a Blackburn körül, a klub helyzete stabilizálódni látszik. Még az is lehet, hogy az indiai tulajdonosok megtanulták a leckét, hogy egy futballklub teljesen máshogy működik, mint egy csirkefeldolgozó üzem, de ezért komoly árat kellett fizetniük. Mások viszont még nem veszik tudomásul, hogy a futballklubokat nem azért hozták létre, hogy nyereségesek legyenek, és nem véletlenül estek pofára azok, akik a gyors profit reményében vettek futballklubot. Mivel Angliában van a legtöbb pénz a fociban, és a jogszabályok nem is nehezítik meg a tulajdonosok dolgát úgy, mint a Bundesligában, a jövőben még több szerencselovag és a fentiekhez hasonló sztori várható.