Hagyományos értelemben a nagy Premier League-négyes, vagyis a Fat Four, ahogy az angolok hívják, az Arsenal, a Chelsea, a Liverpool és a Manchester United. A Premier League 1992-es megalakulása óta mindegyik legalább egyszer meg is tudta nyerni a bajnokságot - csak a Liverpool nem. Pedig valaha a Liverpool volt az a klub, amely a nyolcvanas években Alex Fergusont saját bevallása szerint arra sarkallta, hogy "végre véget vessen a rohadt sikersorozatának".
A bajnoki győzelemhez 2009-ben és 2014-ben állt legközelebb a csapat: öt éve a MU mögött végzett négy ponttal a második helyen, az előző, emlékezetes szezonban pedig a ManCity előzte meg Gerrardékat - mindössze két ponttal. Ennek ellenére az elmúlt húsz évére nem lehet büszke a csapat.
A sikertelenség okai sokrétűek, kezdve azzal, hogy a klub hosszú éveken keresztül nem tudta megtalálni Rafael Benítez utódját - és már ő maga is inkább a kupacsaták mestere volt -, folytatva a klub sokszor érthetetlen játékospolitikájával, aminek csúcsa a Fernando Torres-Andy Carroll ügylet volt, és klub változó tulajdonosi hátterét is ide sorolhatjuk. De a lényeg, hogy a Liverpool sem pénzügyileg, sem a sportmarketing terén nem tudott versenyezni a konkurenciával, így a futballvilág átalakuló trendjei közepette egyszerűen lemaradt az élvonaltól.
Amikor 1992-ben elindult a Premier League, a játékoskeret értéke alapján a Liverpool volt a leggazdagabb angol klub. 2005-re ugyanezen mutató alapján már 50 százalékos lemaradásban volt a legjobbaktól, jelenleg pedig Brendan Rodgers kerete pedig csak az ötödik legértékesebb a PL-ben.
A 2005-ös évszám azért is fontos, mert a Liverpool egyrészt ekkor szerezte utolsó nemzetközi kupagyőzelmét, másrészt ez volt az az év, amely elhozta az angol bajnokság abszolút pénzügyi rémuralmát: a Chelsea-n, a Manchester Uniteden és a Manchester Cityn kívül más nem tudott azóta bajnokságot nyerni, de még a második helyre is alig fért oda valaki (a Liverpool említett két ezüstjén kívül az Arsenal szerzett egyet, épp 2005-ben).
2005-ben tehát a Liverpool kezdőcsapata még elég erős volt ahhoz, hogy megnyerje a BL-t, de a kerete már nagyon messzire került attól, hogy elbírja a bajnoksággal járó sorozatterhelést.
Mindez jól illusztrálja a legendás menedzser, Brian Clough véleményét is, aki szerint mindig is sokkal nehezebb volt bajnokságot nyerni, mint BEK-et. Nála jobban senki sem tudja ezt, az általa irányított Nottingham Forest többször (2) lett első a BEK-ben, mint hazája bajnokságában (1) - e minőségében azóta is egyedülálló a nemzetközi futballmezőnyben.
A bajnokság megnyeréséhez bő keret és minden posztra két hasonló képességű játékos kell - ezek előteremtése azonban olyan iszonyatosan költséges, hogy az elmúlt tíz évben a Liverpool bajnoki címének lehetőségéről beszélni nem volt több a szurkolók vágyálmánál. Az alábbi ábra a Fat Four és a hozzájuk csatlakozott Manchester City kezdőcsapatainak átlagos értékét foglalja össze a vizsgált időszakban, szezononkénti bontásban.
Jól látható, hogy a csapatok pénzügyi lehetőségei hogyan determinálják a bajnokság végeredményét: az Arsenal és a Liverpool labdába sem rúghat.
Még látványosabb a különbség, ha összehasonlítjuk a Liverpool és az aktuális PL-győztes kezdőcsapatának átlagos értékét.
2005 óta 2011-ben lehetett legolcsóbban angol bajnokságot nyerni, akkor a Manchester United bajnoki kezdőcsapatának átlagos értéke 223 millió font volt. A Liverpool legértékesebb kerete 2012-ben állt össze, 181 millió font volt a kezdőjátékosok összesített értéke, ami azt jelenti, hogy ha a két szélsőséget hasonlítjuk össze, a Pool akkor is 42 millió fontos hátrányban van. Ez nagyjából megfelel egy világsztár árának, ráadásul átlagosan kellene ennyit emelni a kezdőcsapat értékén, ami még nagyobb lemaradást jelent.
A dolog persze nem olyan egyszerű, hogy mindig az a csapat nyeri a Premier League-et, amelyiknek a legdrágább a kerete - bár nem áll messze a valóságtól. Két dolog mindenesetre a Liverpool mellett szól.
Az egyik az, hogy az FSG befektetőcsoport szerepvállalásával egyre kisebb az olló a bajnok és a klub között, ahogy az az ábrán is látszik, másrészt pedig egy, a komplett ligát meglepő stílusváltással kompenzálni lehet az anyagi hátrányt. A 2013-14-es szezonban Brendan Rodgers csapata ugyan számolatlanul kapta a gólokat, de a végül Aranycipőig jutó Luis Suárez vezetésével olyan félelmetes támadójátékot produkált, amivel az utolsó fordulóig nyomás alatt tartotta a Cityt.
Hasonló teljesítményre a Bundesligában akadt példa: a friss feljutó Hoffenheim a 2008-09-es szezont őszi bajnokként zárta. A csapat 4-3-3-as, egész pályás letámadásával a liga nem tudott mit kezdeni, az újonc 17 meccsen 47 gólt szerzett, ebből Vedad Ibisevic egymaga 18-at. Tavaszra azonban a keret teljesen elhasználódott, a kulcsjátékosok megsérültek, és a Hoffenheim csak a hetedik helyen zárta az évet, majd a következő szezonokban - amikor már a pénzügyi lehetőségek érvényesültek, és a csapat eladta sztárjátékosát - a Hoffenheim visszasüllyedt a Bundesliga középmezőnyébe.
Egyelőre ez a tendencia érvényesül a Liverpoolnál is. Üzletileg talán jó döntés volt Luis Suárez eladása, az érte kapott pénzből számos fiatal tehetség került a csapathoz, ugyanakkor azt már a Tottenham és Gareth Bale példája is bizonyította, hogy a váltás nem zökkenőmentes, és a kevesebb néha több.
Azok után, hogy a Liverpool tavaly majdnem megcsinálta a lehetetlent, most újra az építkezés évei következnek, de a körülményeket ismerjük: ha a befektető csoport nem emeli drasztikusan a csapat költségvetését, vagy ha Brendan Rodgers nem áll elő újra egy brutálisan hatékony játékkoncepcióval, a Liverpoolnak továbbra sem lesz esélye arra, hogy 25 év után végre újra bajnoki címet nyerjen.
