Mitől volt olyan jó az Aranycsapat?

Az Aranycsapat forradalmian új stílusa evolúciós ugrást jelentett a sportágban, a totális futball alapjait is lerakta. Puskás egy-egy megoldása hatvan év távlatából is nagyszerű, de a játékosok egyéni képzettsége csak alapfeltétel volt: a csapat igazi erejét a futballstílus adta.

"A labda engedelmes szolgája legyen a játékosnak, mindig pontosan oda menjen, ahová az küldeni akarja. A játékosnak viszont legyenek elgondolásai, ismerje mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a labdával meg lehet oldani. Testének úgyszólván minden részével le kell tudnia kezelni a különböző erejű és magasságú átadásokat. Cselezni, labdát vezetni, szerelni, egyformán jól kell tudnia mindkét lábával, minden játékosnak" – írta Bukovi Márton és Csaknády J. Jenő az Ifjúsági labdarúgók edzése című könyvben 1954-ben. A szakkönyv sokáig a magyar edzők bibliájaként szolgált, és tulajdonképpen összefoglalta mindazt, amitől az Aranycsapat sikeres lett. Ez pedig nem más, mint a csapat stílusa.

Tökéletes gépezet

Az Aranycsapat sikereihez döntő mértékben járult hozzá, hogy az 1940-50-es évek magyar futballszakmai elitjét világlátott, nyelveket beszélő, a sportágról elméleti szinten gondolkodni képes, precíz szakemberek alkották, akik már 1940-ben leírták: rendszer nélkül nem lehet futballozni.

"Sebes Gusztáv [az Aranycsapat szövetségi kapitánya] szerepét nem lehet eltúlozni. Egyesével illesztette a helyükre a fogaskerekeket, míg össze nem állt a tökéletes gépezet, amelyben mindenkinek megvolt a szerepe. A felkészülés során angol szakkönyveket szerzett be, próbálta a lehető legjobban kiismerni az ellenfelet. Még azt is kiderítette, hogy a Wembley pályája 72 méter széles, és ahhoz igazította az edzőpályánkat is. A taktika és a felkészülés mestere volt" – mesélte emlékeiről a Felejthetetlen 90 percek című könyvben a napokban elhunyt Buzánszky Jenő, az Aranycsapat klasszikus felállásának legtovább életben lévő tagja.

A magyarok kezdőcsapata a Wembleyben Fortepan

Nem akartunk alkalmazkodni

Az Aranycsapat nemcsak stílusában, taktikai felállásában is különbözött elődjeitől. Az 1925-ös lesszabályváltozás miatt a futballból kikopott az addig uralkodó 2-3-5-ös rendszer, és a helyét – mivel az új szabály kedvezett a támadójátéknak – a három védővel operáló, úgynevezett WM-rendszer vette át, mely sokkal defenzívebb volt az elődjénél.

A WM-rendszer elterjedésének egyéb hatása is volt: megváltoztatta az ideális középcsatárokról kialakult képet. Az edzők hamar beleuntak abba, hogy kiválóan cselező, technikás középcsatárukat szoros emberfogással könnyedén leveszi a pályáról az ellenfél jól megtermett középfedezete. Megváltozott hát a középcsatár prototípusa: az edzők ekkor kezdtek faltörő kosszerű centerekben gondolkodni – Angliában a mai napig az ilyen típusú középcsatárokat tekintik klasszikus kilencesnek.

A futball alapja a játékstílus

"Nehézséget okozott, mert a stílusukat nem ismertük" – ezzel kezdte, ezt tartotta legfontosabbnak kiemelni Buzánszky Jenő az angolok elleni 6:3-as meccs felkészüléséről. De mit értünk stílus alatt?

"Stílus az, amiben egy csapat megjeleníti a tudását. A stílus egy vertikum, átfogja az oktatást a gyerekkortól a felnőttkorig, és reprezentálja egy nemzet edzői gondolkodását a játékról" – foglalta össze a lényeget Pillinger Mihály, aki 1974 és 1983 között töltötte be az MTK elnöki posztját.

Minden kultúrának, országnak megvan a maga stílusa. A brazilok cseleznek, az olaszok védekeznek, a spanyolok passzolnak, az oroszok kontráznak, az angolok meg harcolnak. És mindenki olyan játékosokat nevel, amilyenekre ehhez szüksége van. A stílus tehát megszabja a kiválasztási szisztémát, a játékosok képzését, és az ebből a rendszerből kikerülő válogatott játékának a képét.

A stílus egyben identitást is ad egy csapatnak, országnak, és megmutatja, az adott nép hogyan gondol a futballra, milyen játékot tart célszerűnek. Ezért van az, hogy bár a világon mindenhová az angolok juttatták el a labdarúgást, a stílust tekintve tulajdonképpen senki sem futballozik úgy, mint ők. A stílus tehát a játékfelfogás, a kultúra képi megjelenítődése a pályán.

Történelmi futballstílusok és elterjedésük:
Orosz: a volt Szovjetunió területe, kivéve Ukrajna

Olasz: Olaszország, Svájc

Latin: Dél- és Közép-Amerika, északon Mexikóval bezárólag, továbbá Portugália, Spanyolország, Románia, Törökország, Görögország

Angol: Anglia, Írország, Észak-Írország, Wales, Skócia, és Skandinávia

Duna menti: Magyarország, Csehszlovákia, Ausztria, Jugoszlávia, Bulgária, Ukrajna

Az új típusú középcsatár eljövetele

Magyarország választás elé került: vagy követi a klasszikus angol középcsatárok kinevelésének gyakorlatát, ami szöges ellentétben állt a hazai utánpótlás-nevelés elveivel –, vagy olyan új stratégiával próbálkozik, amely megtartja ugyan a WM-rendszer védelmi erősségeit, de szakít annak támadójátékával.

Elsőként az MTK (1949 után Vörös Lobogó) edzője, Bukovi Márton találta meg a megoldást, miután a klub eladta a romániai születésű, tankszerű középcsatárjátékra alkalmas Höfling Norbertet a Laziónak. Bukovi meg sem próbálta a posztra eleve alkalmatlan támadóval pótolni, inkább az alakzaton módosított: a középcsatárt és a két szélsőt visszahúzta. Később a középcsatár fokozatosan hátrébb lépett, tulajdonképpen támadó középpályássá alakult, miközben a szintén mélységből induló szélsők egy rugalmas, jól variálható támadónégyest alkottak az összekötőkkel.

Így indult el a magyar futball a 4-2-4-es felállás felé, amellyel Brazília már simán megnyerte az 1958-as vb-t, és amely már magában rejtette a későbbi totális futball alapjait is.

A sikerek kulcsa az innováció

Az Aranycsapat játékstílusa elsősorban azért volt sikeres, mert megkérdőjelezett egy sor dogmát és rögzült gyakorlatot. Az alapvető, mindent meghatározó stílusbeli újítás a posztok kötetlen értelmezése volt: az Aranycsapat volt az első a futball történelmében, amely a labda pillanatnyi helyzetéhez kötötte az egyes játékosok feladatát, felszámolva ezzel az addig ismert "rugós focit".

Sebes Gusztáv ezeket a mozgásokat várta el a 4-2-4-es taktikai felállásban futballozó játékosaitól:

Forrás: Origo

A feladatkörök átértelmezése hatott még a kapusposztra is: Grosics Gyula egyfajta söprögetőként biztosított a védelem mögött, gyakran futott ki kapujából, és az is újdonságként hatott, hogy céltalan kirúgás helyett sokszor hosszú kidobással hozta játékba a labdát. Ez is azt a célt szolgálta, hogy minél pontosabb legyen a csapat játéka, és maximalizálni lehessen a labdabirtoklást.

Az Aranycsapat védekezése

Bár a mozgékonyság, a helycserés támadójáték nagyszerű fegyver, minél kötetlenebbek egy csapat posztjai, annál nehezebben tudja megtartani a védőalakzatot labdavesztés után. Ezért Sebes Gusztáv bátorította két szélső hátvédjét, Buzánszky Jenőt és Lantos Mihályt, hogy felfutásaikkal segítsék a támadásokat, labdavesztés esetén pedig azonnal próbálják visszaszerezni azt. Az Aranycsapat a magasra tolt védelmi vonalával már az ellenfél térfelén megkezdte a védekezést, amivel elültette a letámadás alapjait. Eközben Lóránt Gyula, a középső védő egyre mélyebbre húzódott, már-már mintha söprögető lett volna, és a felfutó szélső hátvédek helyére a balfedezet, Zakariás zárt vissza.

Hidegkuti, a hamis kilences

"A középcsatároknak egyre komolyabb gondot okozott, hogy a középhátvéd folyamatosan ott liheg a nyakukon. Emiatt született meg az az elgondolás, hogy a kilenceseknek vissza kell lépniük a középpálya irányába, hogy több szabad területük legyen" – mesélte Hidegkuti Nándor, akinek hátravont játéka mesterhármassal küldte padlóra az angolokat a Wembleyben.

A totális futball első jele: a magyaros stílus

"Túlsúly a védekezésben, emberfölény a támadásban! Ez volt a jelszó, és ezt az elképzelést akkori, ragyogóan összekovácsolódott csapatunk mintaszerűen hajtotta végre, és Európában is kiteljesedett az új játékstílusunk" – írta Így láttam a kapuból című könyvében Grosics Gyula. Az Aranycsapat kapusa jól ragadta meg a lényeget: túlsúly és emberfölény úgy alakulhatott ki a pályán, ha a játékosok nem az alapvető posztjuknak, hanem a labda helyzetének megfelelő pozíciót vettek fel.

Ha kellett, Grosics bátran lépett ki a kapujából Archívum

"Lantos ott van az ellenfél térfelének közepén!" – kiált fel Szepesi György kommentátor a közvetítés alatt – korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy balhátvéd ennyire elhagyja a posztját, így aztán az angolok nem is találták a húzás ellenszerét. Hasonlóképp: a meccsen még az is előfordult, hogy Buzánszky húzta meg a jobbszélső helyén, miközben Czibor, a balszélső (!) biztosított a jobbhátvéd helyén.

A kötetlen szerepek azért kezdtek kialakulni, mert a csapat így tudta tökéletesíteni a labdatartást. A lapos passzokra épülő magyaros stílus lényegében az összjáték gyorsaságának maximalizálására törekedett a fizikai párharcok minimalizálása mellett. "Könnyebb az ellenfelet kipasszolni, mint lebirkózni" – mondogatták a korabeli szakemberek. Vagyis a labdarúgás ötven év alatt eljutott oda, hogy a kezdeti, angol stílus tanításait felrúgva újraértelmezte önmagát – nem kis mértékben az akkori magyar futballkultúrának és az ebből kinövő Aranycsapatnak köszönhetően.

Az évszázad mérkőzése

Ezért is volt az évszázad mérkőzése a londoni 6:3, amely nem két ország, hanem két stílus összecsapása volt, és évtizedekre kijelölte a fejlődés útját.

"Nem azért diadalmaskodtunk, mert olyan nagyszerű játékosaink voltak, mint Puskás, Hidegkuti, Bozsik vagy Kocsis. Sőt Kocsis nem is volt igazán formában akkoriban, ha a legjobbját hozza, még drasztikusabb lett volna a különbség. Alapjában véve minden a taktikán múlt. Két különböző rendszer találkozott, és a pályán nem volt kérdés, melyik a domináns" – emlékezett vissza a mérkőzésre Buzánszky Jenő.

Az Aranycsapat felsorolt stílusjellemzőit foglalja össze a 6:3-as győzelemből összevágott videónk: