Egy kapus miatt gyűlöli egymást a Barca és a Real

A Barcelonában lett nagy játékos a Real Madrid első igazi sztárja, így a kapus Ricardo Zamora örökre a két klub szembenállásának jelképe lett. A mai napig neki tulajdonítják a spanyol bajnokság legnagyobb védését, a nevét még Sztálin is ismerte. A polgárháborúban lecsukták, de kifocizta magát a börtönből, aztán katonákból épített bajnokcsapatot. Vasárnap este 21 órától Barca-Real: jön a 230. klasszikus.

"Én vagyok a német válogatott segge. A portámon csak egy irányban mehetnek a dolgok" – fogalmazta meg egykor sajátos hitvallását Oliver Kahn, a Nationalelf kapusa. Nagyjából ez a helyzet a Barcelona és a Real Madrid viszonyát illetően is: az út egyirányú, vagyis nincs az a játékos, aki jól megférne mindkét klubban. A klubháborút a világhírű kapus, Ricardo Zamora története robbantotta ki.

Rettegtek tőle a csatárok

Zamora 1901-ben, Barcelona egyik szegény külvárosában született. Hamar a foci rabjává vált, és tizenhat évesen be is mutatkozott az Espanyol csapatában. 1918-ban megnyerték a katalán bajnokságot, de a következő évben feltehetően összetűzésbe került az elnökkel, és a Barcelonához igazolt. Itt vált legendássá sapkája, fehér, V-nyakú felsője, és bátorsága, amellyel az előretörő csatárok lába elé vetette magát. A költő és politikai gondolkodó Eduardo Galeano leírása szerint "a csatárok rettegtek tőle, puszta megjelenésével megsemmisítette őket. Ha Zamora állt előttük, a háló kisebbnek, a kapufák közti tér szűkebbnek tűnt."

Zamora mindig adott a megjelenésére, a kapuban is az eleganciát képviselte Wikimedia.org

Miután három év alatt három katalán bajnokságot és két Spanyol Kupát nyert a Barcával, az 1920-as olimpián a válogatottban is bemutatkozott, ahol kiérdemelte az "Isteni Zamora" ragadványnevet. Ezután visszatért első klubjába, az Espanyolba – sokak szerint a pénz motiválta, mert jelentős adósságai voltak, mások azt mondták, egyszerűen otthonosabban érezte magát ott.

Ha nem tudod legyőzni, vedd meg!

Az 1928-29-es idényben az Espanyol újra megnyerte a katalán bajnokságot, és Zamora hathatós közreműködésével a kupadöntőbe is bejutott. Azon a napon akkora eső esett Valenciában, hogy a meccset később csak "vizes döntőként" emlegették. Zamora kiválóan védett, csapata pedig 2-1-re nyert a Real ellen. Santiago Bernabéut, aki elnökként ekkor már két éve állt a Madrid élén, teljesen elbűvölte a teljesítménye. Azonnal felismerte benne a kivételes tehetségű és kisugárzású embert, aki az általa megálmodott szintre emelheti a Madrid csapatát.

A szerződéskötésre csak 1930 októberében került sor, és amikor nyilvánosságra hozták, rögtön óriási vihart kavart. Zamora vonattal futott be Madridba, már a vágányok mellett beszédet kellett tartania. Abból nem engedett, hogy "igen sok barátja van Barcelonában", de sietett leszögezni: örül, hogy végre olyan helyre érkezett, ahol "a nézők nemcsak nézik, de értik is csapatuk játékát."

Sztálin is megjegyezte a nevét

Jacinto Quincoces, a nagyszerű hátvéd, aki a következő évben igazolt a Real Madridhoz a Deportivo Alavestől, az nyilatkozta, hogy akkoriban "Zamora híresebb volt, mint Greta Garbo, ráadásul jobban is nézett ki". Négy évvel később, amikor Niceto Zamora liberális politikus – egy egyszerű névrokon –, letette a spanyol elnöki esküt, Sztálin a hírt hallván állítólag megjegyezte: "Aha – a kapus!"

Zamora lett a Real Madrid első nagy sztárja, abban az időben, amikor a Barca, sőt az Athletic Bilbao is sokkal sikeresebb klub volt. A szerződés Bernabéu első jelentősebb igazgatói lépése volt, és az átigazolás keltette vihar a pályákon is átsöpört.

El Clásico a polgárháború árnyékában

1935-36-ra a belpolitikai helyzet nagyon megromlott. 1936 májusában az Athletic Bilbao, a baszk tartomány büszkesége nyerte a bajnokságot, míg a kupadöntőbe a Real Madrid és Barcelona jutott. Egy hónapra rá kitört a polgárháború. Kegyetlen El Clásico előtt álltak a csapatok. Túlzás lenne kijelenteni, hogy a Barcelona a köztársaságpártiak, a Real Madrid pedig a fasiszták csapata volt, hiszen a fővárosiak igazán csak azt követően sodródtak a későbbi diktátor, Franco oldalára, hogy Bernabéu a negyvenes évek közepén lemondott az elnöki posztról, de azért könnyen felismerhető, milyen éles politikai törésvonal húzódott a két klub között.

A Real Madrid már 1936-ban is hófehér szerelésben lépett pályára az El Clásicón Realmadrid.com

Valenciában, ahol a döntőt rendezték, egyértelműen a Barcelona volt a népszerűbb. Zamorának kifejezetten ellenséges tömeggel kellett szembenéznie, és ezt a hangulatot csak fokozta egyik nyilatkozatával, mely szerint a Barcelona annak idején cserbenhagyta őt. A kezdés előtt megdobták egy palackkal az állóhelyek irányából, ez azonban egyáltalán nem zökkentette ki nyugalmából. Eugenio és Lecue góljaival már húsz perc után 2-0-ra vezetett a Real, de a barcelonai Josep Escolá még az első félidőben szépített.

A spanyol foci legnagyobb védése

"Úgy tűnt, hogy a Real-védelem magabiztosan kihúzza a meccset, de három perccel a játékidő vége előtt a Barca csatára, Martin Ventorlá előretört a pálya jobb oldalán, kötényt adott Quincocesnek, majd Escolá elé gurított, aki lapos, kemény, de nem túl jól helyezett lövést küldött a kapura. Zamora vetődött, hatalmas porfelhőt kavarva az ötösön. Sokan azt hitték, hogy a labda bement, de ahogy a por lassan leszállt, Zamora felemelkedett, és csak állt rezzenéstelenül a labdával a kezében. A hagyományok alapján máig ezt tartják a spanyol történelem leghíresebb védésnek, amihez természetesen hozzájárul az a tény is, hogy egy kupadöntőt nyertek meg vele" – írja The history of the goalkeeper (A kapusposzt történelme) című könyvében a neves angol szakíró, Jonathan Wilson.

A spanyol bajnokság történetének leghíresebb védése Futbolprimera.es

Mártír vagy áruló?

Ez volt az utolsó trófea, amit Zamora játékosként megnyert. Néhány hónappal később a lapok arról számoltak be, hogy szitává lőtt holttestét megtalálták egy út menti árokban Moncloában, a főváros egyik külső kerületében. Zamora politikai nézeteit nemigen ismerte senki, de abból, hogy a köztársaság elnökétől megkapta a köztársasági érdemrendet, sokan azt a következtetést vonták le, hogy inkább a baloldaliakhoz húzott a szíve, így elképzelhetőnek tartották, hogy a nacionalisták golyói végeztek vele. A jobboldal ezzel szemben a katalán vörösök által meggyilkolt mártírt látta benne.

Kifocizta magát a börtönből

Valójában egyiküknek sem volt igaza: Zamora egyáltalán nem halt meg. Miközben több helyen már megemlékezéseket szerveztek a tiszteletére, egy milicista rábukkant, letartóztatta, és a Modelo börtönbe vitte. Könnyen ki is végezhették volna azokban a zavaros időkben, de Zamora feltalálta magát, és bennfentes történetekkel szórakoztatta a fociért rajongó fogva tartóit, még tizenegyesrúgó-versenyeket is szervezett nekik, és mikor elnyerte bizalmukat, sikerült is megszöknie. Nizzáig menekült.

A Real-Barca-ellentét örökös szimbóluma

Mikor a polgárháború végeztével a futball újraindult, Zamora átvette az Atlético Aviación (1939 és 1942 között így hívták az Alético Madridot) irányítását. A hadsereg és a légierő soraiból igazolt játékosokkal meg is nyerték a polgárháború után megrendezett első két bajnokságot. Később edzősködött a Celta Vigónál is, 1958 óta pedig az ő nevét viseli a liga legjobb kapusának járó díj.

Hogy Zamora valójában mi gondolt a világról és a politikáról, azt ma sem tudjuk. A katalánok előszeretettel hangoztatták, hogy a sajátjuknak érzik, de amikor a sajtó erről kérdezte, mindig azt mondta: "Mindenekelőtt spanyol vagyok". Politikai nézetei így homályban maradtak, mégis a Real Madrid és a Barcelona szembenállásának szimbólumává vált.