Amikor a Bayern legutóbb, 2013-ban a Camp Nouban járt, tükörsima, 3-0-s győzelmet aratott. Ribéry adott két gólpasszt, Robben lőtt egy gólt, Messi viszont a sérülése miatt nem volt a pályán. Demagógia lenne azt állítani, hogy nem történt más, mint hogy a hiányzókat illetően most fordult a kocka, de nagy butaságot nem is mondunk vele.
"Valóban nagyon jól ismerem a csapatot, de a tehetséget nem lehet kordában tartani. Megpróbálhatom elképzelni, hogy mit tesz majd Messi vagy Neymar a pályán, de a tehetség bármilyen körülmények között döntő lehet. Csak annyit tehetsz, hogy megpróbálod a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozni" – mondta Guardiola a Bayern elleni meccs előtt, és tulajdonképpen pontról pontra igaza lett.
A Barcelonánál talán csak annyi kérdés volt a meccs előtt, hogy Mascherano a középpályán vagy a védelemben kap helyet – a szezonban mindkettőre volt már példa nagy meccseken –, minden más a papírforma szerint alakult.
A Bayernnél már összetettebb volt a helyzet, tulajdonképpen az játszott, aki egyáltalán tudott, és bár a csapatnévsor még így is roppant erős, Schweinsteiger és Thiago sem a saját posztján játszott.
Nemcsak Guardiola ismeri jól a játékosait, ez fordítva is igaz. "Tudtuk, hogy Pep a világ minden pályáján, minden helyzetben győzelemre játszik, ezért fel voltunk készülve a letámadásukra és a magasra feltolt védelmi vonalra. Ugyanakkor tisztában voltunk a rendszer gyenge pontjaival is, és megvannak a játékosaink, hogy ezt kihasználjuk" – mondta Mascherano a győzelmet követően.
Nem tévedett. Guardiola három védővel és egész pályás letámadással kezdte a meccset. "Őrület, ezt soha, senki nem merné meglépné rajta kívül a Camp Nouban" – mondta erről a legjobbnak tartott angol szakkomentátor, Gary Neville a Sky közvetítőállásában. A felállás egyben azt is jelentette, hogy Benatia, Boateng és Rafinha egy az egyben játszott a világ legerősebb támadóhármasa ellen. (Ebben a szezonban egyébként már volt rá példa, hogy bejött egy hasonlóan öngyilkos taktika: a Valencia így szakította meg a Real Madrid győzelmi sorozatát, amikor hazai pályán 2-1-re verte Ancelotti csapatát január 4-én.)
A lépés leglogikusabb magyarázata, hogy Guardiola így akarta elkerülni, hogy az első 15 percben lerohanja csapatát a Barcelona, és csak a lélektanilag kritikus első negyedóra végén váltott 4 védőre. Vagy úgy látta, hogy irracionális kockázatot vállalt, és a Barca megoldja a helyzetet, vagy tudatosan tervezett váltásról volt szó, ezt nem tudhatjuk. A 2011. decemberi El Clásicón például pont ez volt a helyzet, akkor Puyol, Piqué és Abidal kezdett hátul, de rövid idő után Dani Alves visszalépett melléjük negyediknek.
Müller és Lewandowski üldözte a védőket, Thiago centikről fogta Busquetset, a középpályán pedig négy a kettő ellen játszott a Bayern. Mivel hat Bayern-játékos az ellenfél térfelén állt, muszáj volt mögéjük feltolni a védősort is, a támadható területek miatt viszont ennek nagy veszélye van, ami Suárez kimaradt ziccerénél gyorsan kiderült.
Ha a Bayern letámadásának intenzitása csökkent is, Guardiola taktikája egyértelmű volt: letámadással lassítani a játékot, erőltetni a fizikai párharcokat, és minél kisebbre szűkíteni a területet a középpályán, hogy a labda lehetőleg el se jusson Messiig.
Mivel meghatározó, döntő labdatartási fölényre törekvő stílusát mindkét csapat egyszerre nem tudja érvényesíteni, érdekes kérdés volt, ki enged az alapjátékából, és erre végül azt a választ kaptuk, hogy mindketten. Egyik csapat sem törekedett mindenáron arra, hogy hosszan járathassa a labdát, a megszerzett labdákkal direktebb módon támadták a kaput. A csapatok tehát részben feladták a legfőbb játékszervezési elvüket, ugyanakkor egyik oldalon sem engedtek a könyörtelen középpályás letámadásból és a területszűkítésből. Emiatt is érezhették úgy a szurkolók, hogy alacsonyabb színvonalú és kevésbé dinamikus a meccs, mint arra számítani lehetett.
A labdás játékosnak nincsenek passzopciói, a játék szinte a kezdőkör környékére korlátozódik, a széleket egyik csapat sem használja. A helyzet nem kedvezett a folyamatos játéknak, így felértékelődtek a játékosok egyéni képességei, itt pedig előnybe került a Barcelona.
A kevés cselkísérlet egyaránt utalhat a magabiztosság hiányára és a szerényebb képességekre, és a meccs ezen pontján vált perdöntő jelentőségűvé, hogy nem volt a pályán sem Robben, sem Ribéry, akik a hiányzó pluszt hozzá tudták volna tenni a játékhoz. Egyrészt az üres területek támadásával, másrészt cseleikkel, egyéni megindulásaikkal. Védekezésben mindkét csapat hozta az erősségét – így maradhatott versenyben sokáig a Bayern –, támadásban viszont csak a Barca tudott érvényesülni. A csapatstílusok helyét az egyéni képességek vették át.
Barcelona és a dél-amerikai támadók
A katalán klubnak mindig is szoros kapcsolata volt a dél-amerikai támadókkal, a jelenség nem a Messi, Suárez, Neymar trióval kezdődött. Olyannyira, hogy megépülése után a Camp Nou első gólját Eulogio Martínez, egy paraguayi játékos szerezte 1957-ben. Aztán amikor 1960-ban a Real Madrid története során először esett ki a BL-ből - éppen a Barca ellen -, akkor a brazil Evaristo de Macado szerezte a mindent eldöntő gólt. 1982-ben Maradona érkezett a csapathoz, 1993-ban Romario, 1996-ban Ronaldo, 1997-ben Rivaldo, 2003-ban pedig Ronaldinho.
Innentől kezdve nem volt kérdés, kinek vannak jobb játékosai, és a világ legjobbja, Lionel Messi eldöntötte a meccset – közben azért érdemes megemlíteni, hogy az a Barcelona, amely hosszú évekig elsősorban a stílusával uralta a világ futballját, ezen a mérkőzésen gyakorlatilag semmi előnyt nem tudott abból kovácsolni.
Szokták mondani, hogy "nüanszok dönthetik el a meccset", ami a legtöbbször az égvilágon semmit sem jelent. Ezen a meccsen viszont, amelyen az ezer sebből vérző Bayern sokáig sikerrel húzta le a maga szintjére a Barcelonát, a legkisebb egyéni hibák sem fértek már bele.
A fenti kép a Barcelona vezető góljához vezető pillanatot mutatja. A játékosok mindkét oldalról azzal vannak elfoglalva, hogy a bírónál reklamáljanak Neymar elmaradt sárga lapját / büntetőjét követelve. Neuer eközben gyorsan kitette a labdát Bernatnak, pedig a Bayern egyáltalán nem vette fel a támadás felépítéséhez szükséges pozíciókat. Bernat szinte azonnal el is vesztette a labdát, az egy passz után Messihez került, aki kilőtte a rövid sarkot.
Mario Götze – aki a vb-finálé eldöntőjeként még ebbe a sérülésektől tizedelt csapatba sem tudott bekerülni – nem sokkal a pályára lépése után tisztán, lendületből vezethette a labdát a Barca védelmére. A pár perccel korábban beállt, friss és lendületben lévő csatár azonban nem vállalta fel a párharcot a védőpozíciót éppen csak elfoglaló Piqué ellen, sőt még a szintén sprintben érkező Lewandowskit sem próbálta megjátszani. Helyette megállt, és egy alibi hátrapasszal ölte meg az ígéretes támadást. A hátrapasszból labdavesztés lett, az ellentámadásból pedig Messi megszerezte a második gólt, miután úgy ültette le Boatenget, mint a 2010-es BL-döntőben Diego Milito tette Van Buytennel.
Ezen a ponton a Bayern számára gyakorlatilag véget ért a meccs, és a párharc is: a 2-0-s idegenbeli vereség az esetek 85 százalékában kieséshez vezet a BL-egyenes kieséses szakaszában. Így nem volt más választásuk, mint bármi áron gólt szerezni, ez a próbálkozás pedig ezúttal egy harmadik Barca-gólhoz vezetett. Statisztikailag ezzel a Barcelona 94 százalékos továbbjutónak mondható, amiből az is kiderül, a Bayern nem sokat kockáztatott, amikor fejetlenül ment előre a meccs végén.
A korábbi BL-meccsek elemzését itt olvashatja el.