Az előzetes várakozáshoz képest egyik kezdőcsapatban sem volt változás, mindkét edző a legerősebb összeállításban játszatta csapatát, talán attól eltekintve, hogy a vádlisérülést szenvedő Chiellini helyett Barzagli került be a védelem közepébe.
A mérkőzés is úgy indult, ahogy azt várni lehetett: mindkét csapat próbálta nyomás alá helyezni a labdás embert, és gyorsan befejezni a támadásokat. Az első helyzethez percek sem kellettek, de Tévez átlövése nem talált kaput. A túloldalon viszont a Barcelona azonnal betalált.
Bár a gól előtt a katalánok összes mezőnyjátékosa labdához ért, maga a találat alig néhány húzásból született. Messi hajszálpontos keresztlabdája után Neymar futtatta üres területre Iniestát, a centerezés után pedig Rakitic az üres kapuba passzolt.
Furcsa módon Vidal és Pogba is helyezkedési hibát követett el a gól előtt: mint a felvételen látszik, noha mindkettőjüknek a kapuhoz vezető legrövidebb utat kellene védeniük az emberük belső oldalán, kívülről fognak pozíciót a támadók mellett,
és mindketten le is maradnak egy-egy ütemmel.
A bekapott gól nagyon megfogta a Juventust, a játékosai sorozatban követték el a technikai és átadásbeli hibákat, a legkritikusabb időszakot pedig sorozatos taktikai szabálytalanságokkal vészelték át. Különösen Vidal veszítette el a fonalat, félő volt, a dél-amerikai nem éri meg a félidőt sem a pályán – őt aztán Allegri a második félidőben nagyon okosan hozta le Pereyra helyett a pályáról.
A szabálytalanságok megoszlásából az is látszik, hogy – különösen a meccs elején – a Juventus azonnal megállította a jobb oldalon meginduló Messit és Alvest, az olaszok védekezési fókusza eltolódott.
Egy csapat kialakításakor egyáltalán nem ritka, hogy aszimmetrikus szerkezetre épül. 2010-ben Eto'o és Pandev volt az Inter két szárnya, az ellenfél Bayernnél Robben és Altintop, ordít a játékosok közti különbség. 2011-ben a MU-középpálya egyik szélén a született szélső, Valencia mozgott, a másikon Pak. 2012-ben a Chelsea jobb oldalán egy támadó (Kalou), a balon egy hátvéd (Bertrand) kapott helyet. A megoldások működtek is, hiszen a csapatszerkezet aszimmetriája tervezett volt.
A Juventus esetében azonban nem.
Messit ugyan a gólszerzés szempontjából sikerült semlegesítenie Allegrinek Pogba és Evra hathatós segítségével, ám ennek az lett az ára, hogy a csapat egyensúlya felborult, és az oldalváltások után nehezen tudott rendeződni a – ahogy az első gólnál is. Ez a mintázat egyébként a Barcelona teljes idényére rendkívül jellemző volt, gólhelyzetek sokaságát alakították ki Messi keresztlabdái után.
A minta egyértelmű: a Messire fókuszáló védelem ellen az argentin sokszor forgatta át a játékot a túloldalra. Emlékezetes eset volt percekkel a gól után, ahogy egy újabb keresztlabda után Neymar beadása Lichtsteiner kezéről vágódott le. (Az eset egyébként két okból sem ért tizenegyest: a szabálykönyv szerint ehhez szándékos mozdulat szükséges, ráadásul a bírónak mérlegelni kell a rúgó játékos és a kéz közötti távolságot. Lichtsteiner ha akarta volna, se tudta volna elvenni a kezét a labda útjából.)
A képről az is leolvasható, hogy a Barcelona összesen 38 keresztlabdával/hosszú indítással próbálkozott a meccsen. Ez már inkább a Juventus érdeme, hiszen ha Luis Enrique el is távolodott a Guardiola-féle tikitakától, az ellenük való játék egyik kulcsa még mindig az, hogy az ellenfél rávegye a katalánokat, emeljék fel a földről a labdát. Ez különösen látszik a hosszanti irányú labdáknál, amelyekből egyet sem tudott megtartani a Barca.
Amíg azonban a pálya közepének uralása sokkal hatékonyabb taktika volt a Guardiola-féle Barcelona ellen, addig
Luis Enrique csapatának ez már kisebb problémát jelent.
Ha egyetlen dolgot kellene kiemelni, ami a legnagyobb különbséget okozza a Guardiola-korszak és a mostani triplázó csapat között, az az, hogy Luis Enrique nemcsak megengedi játékosainak, hogy egyérintő helyett sokat fussanak a labdával és cselezzenek, hanem egyenesen megköveteli tőlük. Guardiola utolsó évében (2011/2012) Messi, Pedro és Alexis Sánchez hármasa átlagosan 4,3 cselt mutatott be meccsenként.
Luis Enrique alatt Messi, Neymar és Suárez már 12,2-t, amit részben indokolhat a Neymar-Pedro csere, de a háromszoros különbségnek taktikai oka kell, hogy legyen.
Egészen az első félidő végéig kellett várni, hogy az olaszok kiheverjék a bekapott gólt követő sokkot, amit Allegri azzal is igyekezett elősegíteni, hogy megcserélte Pogbát és Marchisiót.
Ennek az volt az értelme, hogy Pogba kapott egy kis pihenőt Messin, ráadásul Allegri párba tette a fizikailag legerősebb középpályását az ellenfél (fizikailag) leggyengébbjével, Iniestával, aki ráadásul védekezésben se nem túl hatékony, se nem túl fegyelmezett. Ez azonban még nem vezetett eredményre.
A második félidőnek a Juventus sokkal gyorsabb játékkal és sokkal magasabbra tolt védelemmel látott neki – ez a rendszer azonban már nem tette lehetővé, hogy Pogba elkerüljön Messi közeléből, így visszacserélték a helyüket Marchisióval.
A Juventus váltása azonnal magával hozta a meccs felszabadulását, mindkét kapu előtt sorozatban adódtak a lehetőségek: előkerültek Messi szólói, de a Juventus támadói is gyakrabban értek a kapu elé, és Morata egy sakk-mattra játszott helyzet végén egyenlített is.
Még mielőtt azonban az olaszok teljesen átvették volna a meccs irányítását, visszaütött az a kockázat, amit a ritmusváltás érdekében vállaltak, és Messi sokadik megindulását követő lövése éppen Suárez elé pattant ki Buffonról, aki megszerezte a tulajdonképpeni győztes találatot.
Bár a Juventusnak megvoltak a lehetőségei az egyenlítésre, igazi ziccert már nem tudtak kialakítani, a mérkőzés legvégén pedig Piqué szinte ugyanúgy harcolt meg két labdáért, mint Cannavaro a 2006-os vb-elődöntő utolsó másodperceiben, csak ezúttal Del Piero helyett Neymar volt a mindent lezáró gól szerzője.
Összességében a Juventus a végsőkig kiélezetté is izgalmassá tudta tenni a meccset, állva halt meg, de a Barcelona
egyénileg és csapatként is a világ legjobbja volt a 2014/2015-ös idényben, és ezt a BL-döntőben is bizonyítani tudta.
A korábbi BL-elemzéseinket itt tudja elolvasni.