„Érthetetlen számomra, az emberek miért gondolják azt Németországban, hogy díszlépésben kellene megnyernünk a sorozatot. Ha az Atlético szerzi az első gólt, szinte lehetetlen lesz megfordítanunk a meccset.
A spanyolok mesterei annak, hogyan kell tönkretenni az ellenfél játékát”
– mondta a Bayern München vezére az Atlético Madrid elleni meccs előtt.
Franz Beckenbauernek igaza is lett: a Bayern csak a 120. percben tudott egyenlíteni az Atlético ellen Schwarzenbeck átlövésével – igaz, a két nappal későbbi megismételt meccsen már 4-0-ra kiütötte a hullafáradt spanyolokat, és megnyerte a BEK-et. Mindez 1974-ben történt, amikor a két csapat legutóbb tétmeccsen találkozott – akkor a BEK-döntőben.
Negyvenkét évvel később, amikor kiderült, hogy Atlético–Bayern elődöntőre kerül sor, Thomas Müller csak annyit mondott a sorsolás után: „Katsche Schwarzenbeck muss uns nach Madrid begleiten”, vagyis hogy nem ártana, ha Schwarzenbeck is a csapattal utazna Madridba. Mindebből az is látszik, hogy az Atlético Madrid nem sokat változott a megalapítása óta eltelt 113 évben és 2 napban. A Colchonerók ellen mindig vért kellett izzadni.
Diego Simeone kulcsposzton kényszerült változtatásra, nem számíthatott ugyanis Godínra, így Savic kapott lehetőséget. Fernando Torres eltiltása viszont lejárt, ő visszatérhetett a csapatba.
Pep Guardiola nagy hiányzója Arjen Robben volt, illetve Boateng ugyan felépült a sérüléséből, de három hónapja nem játszott meccset, és mivel Badstuber is gyakorlatilag állandóan sérült, végül a Martinez, Alaba párossal kezdett hátul a Bayern.
Ennél jóval nagyobb meglepetést okozott, hogy kimaradt a kezdőből Thomas Müller. Ezt Guardiola utólag azzal indokolta, hogy klasszikus szélsőkkel akart játszani, jobblábas a jobb oldalon (Coman), ballábas a balon (Costa), és mellettük masszív középpályás jelenléttel tervezett.
Egy évvel korábban az Atlético a Real ellen esett ki a BL-negyeddöntőben. A mindent eldöntő meccs egyik negatív főszereplője a mindössze 20 éves Saul volt, aki Koke helyére került a csapatba, de pocsék teljesítménye miatt már a félidőben le kellett cserélni. Egy év elteltével ő lett a hős, de
volt még egy nagyon fontos változás az Atlético játékában.
A tavalyi szezonban az okozta a legtöbb problémát a csapatnak, hogy nagyon mélyen védekezett, így hiába szerzett labdákat, túlságosan távol volt az ellenfél kapujától ahhoz, hogy hatékonyan tudjon visszatámadni. Éppen emiatt esett ki a Real Madrid ellen.
Az idei BL-szezonban azonban Simeone rendkívül hatékonyan kombinálta a masszív bekkelést a könyörtelen letámadással, időről időre kizökkentve az ellenfelet a saját ritmusából. Az általában nem sok érdemi információt hordozó hőtérkép ezúttal tökéletesen foglalja össze a meccs képét.
Diego Simeone együttese úgy él a fejünkben, mint masszív bunkercsapat, pedig ez nem igaz: ha az edzőtől lehetőséget kap, bárkit képes a kapuja elé préselni, ezt már többször megmutatta a Barcelona ellen is.
Diego Simeone a védekezés szempontjából két dolgot követel meg elvszerűen.
Az első a kapuhoz vezető legrövidebb út védelme, létszámfölény kialakítása a labda körül a társ mögötti biztosítással.
A képen az is látható, hogy a középpályás fölényt fetisizáló Guardiola nem azt kérte a két szélső védőjétől, hogy a vonal melletti felfutásokkal segítsék Costát (és Comant), hanem hogy labdabirtoklás esetén húzódjanak középre. Costa így egyedül harcol a védőkkel.
Simeone másik vezérlő csillaga a gólszerzés szempontjából legveszélyesebb terület körkörös védelme.
Az Atlético Madridhoz hasonlóan a Bayern München is kiválóan védekezik, az idei bajnokságban például mindössze 14 gólt kapott 31 meccsen. Csakhogy a Bayern egészen más eszközöket használ a védekezésre:
a labdatartást és a csapatszintű letámadást.
Ezzel szemben Diego Simeone játékfelfogása megegyezik a Dinamo Kijev néhai mestere, Valerij Lobanovszkij elveivel, aki statisztikai alapon azt a végső következtetést vonta le, hogy a futballban az a csapat nyeri a meccset, amelyik képes legalább 50 párharcot megnyerni. Amíg a Bayern kerüli a test test elleni küzdelmet, addig az Atlético kimondottan keresi ezeket az egy egy elleni párharcokat, a terület szűkítésével maximalizálja a fizikai kontaktusok számát.
Ezért (is) alakulhatott úgy, hogy labdavesztés után a Bayern nem tudott gyorsan védekezésre rendeződni, és a gól előtt Saul átgyalogolt a védelmen.
Thiago Alcantara és Bernat magasra tett kézzel jelezte, nem bántja Sault, Alonso becsúszása már kétségbeesett volt (ő maga rendszeresen kritizálja a becsúszásokat, mondván, fekvő védő nem védő), Alaba pedig érthetetlen módon behátrált a kapu torkáig. Egy egyszerű ütközéssel bármelyikük megállíthatta volna Sault a kaputól 30-40 méterre, de Guardiola annyira mást ver a játékosai fejébe, hogy ebben a kritikus pillanatban eszükbe sem jutott egy taktikai szabálytalanság,
sőt feltett kézzel jelezték: nincs szabálytalanság.
Az Atlético Madrid hibátlan védekezése és Saul egyéni, Messit idéző szólója tökéletesen foglalta össze az argentin futballt megtestesítő Diego Simeone játékfilozófiáját és munkásságát.
Az argentin fociörökség nem lehetne jobb kézben Simeonénál. Vezetése alatt 256 meccset játszott az Atlético, és ebből 135 alkalommal nem kapott gólt, hazai pályán pedig még félelmetesebb a mérlege: az utolsó 16 BL-meccséből 14-et nullára hozott le.
Ennek persze nem mindenki örül, sőt sokan vannak, akik szerint az Atlético az antifutball megtestesítője.
Nem is tévednek nagyot.
„Számomra az Estudiantes testesíti meg leginkább mindazt, amit a labdarúgásról gondolok.
Praktikum, elkötelezettség, alázatos csapatmunka, tehetség és egyszerűség - ezzel tudok azonosulni” –
– jelentette ki nemrég Simeone.
Az Estudiantes akkor robbant be a nemzetközi futballéletbe, amikor kegyetlen, igénytelen futballt játszva szétrúgta a Manchester Unitedet az 1968-as Világkupa-döntőben.
A Buenos Airesben lejátszott első meccsen Denis Law, a MU csatára arról panaszkodott, hogy a haját húzták. George Bestet gyomorszájon vágták, Bobby Charltonnak pedig össze kellett varrni egy Bilardo-becsúszás után szerzett sebét. Nobby Stiles az arcán sérült meg, amikor lefejelték, majd
miután egész meccsen zongoráztak az idegein, még őt állították ki, mert beintett az egyik partjelzőnek. Hasonlóan alakultak a dolgok Manchesterben is, csak ott Law lábát kellett négy öltéssel összefércelni, és Best és José Hugo Medina kapott páros pirosat, miután összeverekedtek a pályán.
Paddy Crerand, a United középpályása kijelentette, hogy az Estudiantes volt „a legundorítóbb csapat, amely ellen valaha pályára léptem”, és a sajtó reakciója sem volt sokkal visszafogottabb.
„Ezen az estén leköpték a sportszerűséget” – harsogta a Daily Mirror címlapja az első meccs után, Brian Glanville pedig a Sunday Times hasábjain siránkozott egy sort: „[Az Estudiantes] taktikájának bizonyos elemei miatt újra felvetődik a kérdés, hogyan lesz képes sportként életben maradni a legmagasabb szintű labdarúgás. Az Estudiantes úgy használta a taktikai faultokat, hogy az szó szerint megkérdőjelezte, lehetséges-e futballnak nevezni ezt a játékot.”
Az Estudiantes egy évvel később átlépett minden határt. 1969 szeptemberében 3-0-ra elvesztette a Világkupa első mérkőzését az AC Milannal szemben. Mégsem ez a meccs, hanem a Bombonerában lejátszott visszavágó fordította a közhangulatot a csapat ellen. A 2-1-es hazai győzelemről kevés,
az Estudiantes brutális játékáról annál több szó esett.
Aguirre Suárez lekönyökölte Néstor Combint, aki törött arccsonttal végezte, majd a kapus, Alberto Poletti behúzott egyet Gianni Riverának, végül Eduardo Manera egyszerűen lerúgta a támadót.
„A játékosok szégyenletes viselkedése beszennyezte Argentína nemzetközi megítélését, és rosszallást váltott ki egész nemzetünkkel szemben” – jelentette ki Juan Carlos Onganía diktátor-államelnök. A meccs után mindhárom említett játékos harmincnapos börtönbüntetést kapott közerkölcs elleni vétségért.
Az argentinok ámokfutásának jó oka volt. 1958-ban magukat esélyesnek tartva érkeztek a svédországi világbajnokságra, aztán utolsó lettek a csoportjukban, miután a tornán egyébként nem sok vizet zavaró Csehszlovákok 6-1-re átgázoltak rajtuk. Az ország ekkor döbbent rá, hogy a szép cselekről, finom passzokról és a művészi önkifejezésről szóló argentin futballnak befellegzett.
Így tört be a labdarúgásukba a modernitás: fegyelmezettség, fizikális felkészítés, professzionalizmus és áldozatkészség. A folyamat egybeesett az ország radikalizálódásával, és végül elvezetett az „antifutball” kifejezés megszületéséig.
Mindennek egy másik világbajnokság vetett véget: a militarista robotválogatott nem tudott kijutni az 1970-es mexikói vb-re, amelyet a minden idők egyik legszínesebb és legszellemesebb futballját játszó Brazília nyert meg,
tükröt tartva az eltévelyedett argentinok elé.
Ezután fordultak újra a gyökereik felé, és 1986-ban már egy zseni vezetésével tértek vissza a trónra. 2014-ben egy teljesen hasonló stílusú Argentinát láthattunk Messivel, és a vb-döntő annak a csapatnak is összejött.
A nyers erő, az alázat és a zsenialitás elegye az Atlético Madridnak is BL-címet érhet.
Korábbi elemzéseinket itt olvashatják el.
Irodalom:
David Goldblatt: The Ball is Round: A Global History of Football
Juan Sangunietti: Traditions in Argentinian Football Styles: the Story of Estudiantes
Berg: Fear and Loathing in World Football
Jonathan Wilson: Futballforradalmak