Ez tényleg nem színház, de a nyugdíjas néni is ért hozzá

Vágólapra másolva!

"Ez futball, nem színház!" – tartja a mondás angol futballberkekben, ha a másodosztályt (Championship) hasonlítják össze az élvonallal (Premier League). Egy szinttel lejjebb kevesebb a pénz és a csillogás, de őszintébb a foci. Mindez tökéletesen bejött a londoni Queen's Park Rangers és a korábbi PL-győztes Blackburn Rovers hétvégi bajnokiján. Naná, hogy szitáló esőben.

A focirajongók kedvenc vitatémája az európai topbajnokságok összehasonlítása erősség, népszerűsé, színvonal szempontjából tekintve. Annyi bizonyos, hogy a csúcsligák krőzusa jelenleg a Premier League. Erre rá is játszanak Angliában, Magyarországról szinte lehetetlen jegyhez jutni, ha az ember hivatalosan nem tartozik egy klubhoz sem vagy nem utalt át egy havi fizetésnek megfelelő összeget valamelyik sportutakra specializálódott utazási irodának.

Kalandoroknak számításba jöhetnek ugyan a jegyüzérek, de feketepiaci nagybevásárlásra senkit sem biztatunk. A szigetországi focihangulatot keresve a B-terv a Championship, bár Olaszországgal vagy Spanyolországgal ellentétben ad hoc programként itt nem tudunk beiktatni egy futballmérkőzést.

A stadionok pénztárai ki sem nyitnak meccsnapon, jegyet kizárólag online lehet vásárolni.

Aki az elmúlt hétvégén érkezett a világvárosba autentikus angliai futballélményért, az prémium csomagot kapott – a hűvös, szeles, és itt-ott szemetelően esős időjárást a helyiek drizzle-nek nevezik. A Loftus Road Stadium felé baktató szurkolók jó részét nem zavarta, akadt köztük még egy szál pólós, rövidgatyás férfi is.

Ez tényleg egy kis klub

Balhénak, hangoskodásnak nyoma sem volt a környéken (és igazi meccshangulatnak sem), pedig London e kerülete nem az előkelő negyedek közé tartozik. A régi MTK-pályára emlékeztető stadion leginkább elavult irodaháznak vagy kórháznak, tűnik kívülről. Az ereklyéket, a sáltól a műsorfüzetig (utóbbi darabja 3 font), egy egészen pici bódéból árulták.

Hát, nem egy Emirates Stadium, az biztos Forrás: Origo

Nehéz elhinni, hogy 2015-ben itt még Premier League-mérkőzést rendeztek, azt meg még nehezebb, hogy pár éve olyan milliárdos pénzemberek tolták a lóvét a 130 éves QPR-ba, mint a Forma-1 uralkodója, Bernie Ecclestone, és az olasz divatcézár, Flavio Briatore. A Hoops becenevű klub a 2014/15-ös szezonban kiesett a PL-ből, azóta már a második idényét nyögi a Championship darálójában egy alaposan lebutított játékoskerettel, melyet a korábbi holland válogatott csatár, a Leeds Unitedben és a Chelsea-ben is imádott

Jimmy Floyd Hasselbaink terelget az élmezőny felé.

A Blackburn Rovers még a QPR-nél is idősebb, 1875-ben alapították. 1995-ben a szupersztár Alan Shearer vezetésével óriási meglepetésre bajnok lett a Premier League-ben, de azóta fokozatos lejtmenetben van, legutóbb 2012-ben járt odafent.

Talán a csapat vergődése (utolsó helyezett a tabellán) vagy a két város közti több száz kilométeres távolság lehetett az oka annak, hogy a vendégszektorban alig 200-an, ha dalolásztak, míg a csendesebbek különféle drapériákkal üzengettek a vezetőségnek, hogy valami nagyon nincs rendben. Ennek ellenére kezdetben hangosabbak voltak a túloldali sarokban helyet foglaló londoniaknál, akik lassan melegedtek be. Remek helyre szólt a jegyünk, egy-egy csattanósabb becsúszás után szinte az arcunkban éreztük a lelátóra repülő fűcsomókat.

Egy-két tűt le lehetett volna ejteni Forrás: Origo

Ahogy az várható volt, nagy iramban és kevés helyzettel, még kevesebb látványos megoldással telt el az első félidő. A hazaiak által csak Jimmynek hívott menedzser a középcsatár Sebastian Polter labdatartására és két gyors szélsőjére építette a húrelméletnél egyszerűbbnek tűnő játékát, míg a vendégek minden labdával a támadó középpályás Ben Marshallt keresték, míg az el nem fáradt. A hangulat kezdetben visszafogott volt, rossz hazai átadásnál hatalmas sóhajok, sikeres szerelésnél óriási éljenzések váltották egymást. A legnagyobb felzúdulást az egyik blackburni követő ápolása utáni hirtelen felpattanása váltotta ki. Angol játékos persze sosem szimulál, gyorsan csend lett az orkánszerű booo-zásból, amikor Charles Mulgrew besétált az öltözőbe.

Nem csak nálunk ért mindenki a futballhoz.

Egy QPR-mezes nyugdíjas nő rendre figyelmezette kedvenceit a labda megtartására ("Don't lose it!", azaz "Ne veszítsd el!" – kiabálta be vagy hatszor), Karl Henry szép labdaszerzése utáni ostoba megoldását meg egy csalódott "Typical Henry..." kommenttel nyugtázta.

A félidőben több műsorszám szórakoztatta a helyükön maradókat, az egyiknél a megboldogult Szaknévsor-tizenegyesrúgó verseny emlékei sejlettek fel, egy kis csavarral. A dizzy penalty challenge lényege, hogy egy földbe szúrt botot kell előbb tízszer körbepörögni, aztán a büntetőpontra helyezett labdát az üres kapuba gurítani. Falusi kocsmákban este 11-kor nem látni annyi tántorgó embert, mintahányan a pályán dülöngéltek a szünetben.

A második félidőben igazi gólnak is tapsolhattunk, a hazai Tjaronn Chery irgalmatlan nagy szabadrúgásgólt vágott a felső sarokba. Ezután éledt fel igazán a lelátó: jöttek az Anglia majd' minden pályáján hallható

Come on ya' lads!"

rigmusok egészen addig, amíg a Rovers nyolc perccel később Sam Gallagher révén egyenlített. Ezt már a jókora késéssel befutó, kék-fehér sombreróval és kereplővel felszerelt helyi vezérszurker is látta, aki legalább akkora tapsot kapott a megérkezésekor, mint egy lecserélt QPR-játékos.

Az utolsó percek ideges hangulatban teltek, főleg, amikor a győztes gólra váró közönség azt látta, hogy a londoniak a kapusuk felé gurigáznak, a bíró meg a vendégeknek fújt egy-két kétes szituációban – csak úgy repkedtek az f betűs szavak. A végén a Blackburn jobbszélsője még meg merészelt indulni, úgyhogy a nézők gyorsan szóltak Grant Hallnak, hogy "killin!", azaz nyírja ki az ellenfelet vagy legalábbis vágja taccsra.

A szerelés sikeres volt, és mindenki életben maradt.