Minden mása viszont igen. Michael Laudrup mondta róla, hogy „a futball olyan könnyűnek látszik, amikor őt nézem”, és nagyjából mindenki egyetértett abban, hogy Baggio korszakos játékos volt. Védjegyének számító szabadrúgásai mellett remekül cselezett, szórta a gólpasszokat is, és nagyjából az összes támadóposzton bevethető volt.
A balszerencse azonban végig üldözte a pályafutása során, és ennek elég gyorsan megvoltak a maga jelei.
Roberto Baggio tehetsége már nagyon fiatalon világos volt mindenki előtt, a Vicenzában berobbant ifjú tehetség még 18 sem volt, amikor már a Fiorentinával tárgyalt az átigazolásáról. Egy nappal a szerződés véglegesítése előtt azonban pontosan olyan sérülést szenvedett, mint Miklós Edit (a rettegett boldogtalan hármasról itt írtunk bővebben), és félő volt, hogy soha nem lesz belőle futballista.
A Fiorentina végül bölcsen úgy döntött, így is szerződteti Baggiót. Fizették a gyógykezelését, a játékos pedig felépülése után azonnal a firenzei közönség kedvence lett. A csapat ugyan a dobogó közelébe sem nagyon ért, de Baggio játékától elalélt egész Olaszország, és óhatatlan volt az összehasonlítás a Serie A akkori legnagyobb sztárjával, Diego Maradonával: „Több gólt lő, mint Maradona, szerintem nem kérdés, ki Olaszország legjobb tízese” – mondta róla a csapat korábbi sztárja, Miguel Montuori.
Az 1990-es szezonban a Fiorentina a kiesés ellen harcolt a Serie A-ban, az UEFA-kupában viszont egészen a döntőig menetelt.
Baggio minden fronton szórta a gólokat, Marco van Basten mögött második lett a góllövőlistán,
az UEFA az európai klubsorozatok legjobb U23-as játékosának választotta, de pályafutása első aranyszínű érmére még várnia kellett.
Aztán az 1990-es évben történt néhány dolog, ami miatt a Fiorentina és a Juventus viszonya mélypontra került (azóta sem kúszott sokkal feljebb). A Juve legyőzte a Fiorentinát az UEFA-kupa döntőjében, és néhány héttel később bejelentette, hogy akkor világrekordnak számító 8 millió fontért leigazolta Roberto Baggiót.
Nem Détári lett a helyettes
Kevesen tudják, hogy Détári Lajos pályára lépett a Juventus mezében. A két évvel korábban visszavonult Michel Platini utódját kereső torinóiak egy amerikai túrára vitték magukkal Détárit, aki két meccsen játszott is a Juventusban, de végül mégsem kapott szerződést. A magyar irányító szerint a politikusok nem akarták Olaszországba engedni, de az is lehet, hogy az Olympiakosz egyszerűen több pénzt ajánlott a Frankfurtnak, mint a Juve.Firenzében utcai zavargások törtek ki, amelyben több mint 50 ember sérült meg, és nem segített az indulatok lecsillapításában az sem, hogy
Baggio, aki sírva búcsúzott Firenzétől, később azt nyilatkozta, „rákényszerítettek az átigazolásra”.
A Juve ráadásul nem a legszebb napjait élte, hat éve nem volt bajnok, és csak Maradona Napolijának, illetve később Capello Milanjának a hátát nézte a bajnokságban.
A szezon vége felé történt, hogy a Fiorentina elleni rangadón Baggio nem volt hajlandó elvállalni egy büntetőt, mire Luigi Maifredi azonnal lecserélte. A csatár lefelé ballagva felkapott a földről egy bedobott Fiorentina-sálat, amitől aztán végképp úgy tűnt, a Juve-szurkolók soha nem bocsátják meg neki korábbi nyilatkozatát, miszerint „a szívem mélyén örökre Viola maradok”.
Baggio végül a legegyszerűbb eszközzel állította a maga oldalára a szurkolókat: második torinói szezonjában már a csapatnak is jól (vagy legalábbis jobban) ment, nem csak neki, a Juve második lett a bajnokságban, és döntőbe jutott az UEFA-kupában is. Aranyérme azonban továbbra sem volt a Giovanni Trapattoni által inkább második csatárként favorizált zseninek.
Baggio elunta, hogy a csapataival semmit nem tud nyerni, ezért egyéni elismerések halmozásába fogott: 1993-ban az UEFA és a FIFA is az év játékosának választotta. A következő év azonban újra csak ezüstérmeket hozott az újabb térdsérülésen átesett Baggiónak, ráadásul nyáron eljött mind közül a legfájóbb elbukott döntő is.
Az 1994-es világbajnokság legjobb játékosa nem Romario, Bebeto vagy Sztojcskov, és nem is Hagi volt, hanem Roberto Baggio. Egymaga rángatta el a döntőig a nem különösebben erős olasz válogatottat, ahol büntetők döntöttek Brazília javára.
Tíz elvakult futballszurkolóból jó, ha kettő meg tudja nevezni az olaszok két első hibázóját
(egyébként Baresi és Massaro voltak), arra viszont még a futballt szökőévente nézők is emlékeznek, mit tett Baggio az utolsó párban.
Az eset egyébként még a Johnnie Walkert is megihlette.
Baggio 1995-ben végre megszerezte első aranyérmét, de ennek már nem tudott felhőtlenül örülni. A Trapattonit váltó Marcello Lippi kitolta a 4-3-3-as formáció bal szélére, ami nem feküdt neki igazán. 8 góllal és 4 gólpasszal zárt (egy évvel korában 17 + 8, előtte 21 + 6 szerepelt a lőlapon), és
a Juventus a szezon végén úgy döntött, egy feltörekvő fiatalba, Alessandro Del Pieróba veti a bizalmát,
és eladta Baggiót a Milannak. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy Luciano Moggiék közölték a játékossal, csak akkor maradhat, ha lemond fizetése 50 százalékáról.
A Juve-szurkolók azonban addigra már nagyon megszerették a játékost, komoly tiltakozásokat tartottak Baggio eladása ellen, és ma már ez elképzelhetetlennek tűnik, de sokan érdemtelennek tartották az akkor még csak 20 éves Del Pierót Baggio 10-es mezére.
Baggiót annyira nem szerette a futballsors, hogy a következő aranyérméhez is komoly szívfájdalom társult: ő biztosította be a Milan bajnoki címét, ám ehhez gólra kellett váltania egy 11-est imádott csapata, a Fiorentina ellen. Ráadásul hiába választották a szezon legjobbjának, Baggio viszonya elég feszült volt az őt állandóan lecserélő Capellóval.
A katasztrofális következő időszakban egymást váltották az edzők a Milannál, ami hatással volt Baggio teljesítményére is, és amikor Capello 1997-ben visszatért, azonnal közölte, hogy nem számol vele. Először úgy nézett ki, a Parmában köt ki, de Carlo Ancelotti kijelentette, nem tudja beilleszteni a csapata taktikájába (ugyanezért nem tartott igényt egyébként Gianfranco Zolára sem, aki később Angliába igazolt futballt tanítani).
Baggio megvonta a vállát, és elment
a kiesés elől menekülő Bolognába, ahol első szezonjában 22 gólt vágva a 8. helyre vezette a csapatot.
A szurkolók imádták a lófarkától szimbolikusan megszabaduló csatárt, aki újra formába lendülve visszakerült a válogatottba is. 1998-ban, 31 évesen még ott volt az Aranylabda-jelöltek listáján, és úgy döntött, van még benne egy nagy kaland a legnagyobbakkal.
Az Interbe igazolás azonban nagyon rossz ötlet volt. A borzasztó időszakot megélő milánóiaknál hasonló helyzetbe került, mint a város másik csapatánál: edzők jöttek-mentek, és egyik sem számított rá igazán. A gyerekkorában az Internek szurkoló Baggio már Lippi idején nyilatkozta azt, „talán Baggiovicsra kéne változtatnom a nevem, és akkor többet játszhatnék”.
Végül úgy köszönt el az Intertől, hogy megmentette Lippi állását.
Massimo Moratti elnök leszögezte, az edző csak akkor maradhat, ha az Inter bejut a Bajnokok Ligájába, ahova a Parma elleni playoffon keresztül vezetett az út. A rengeteg sérültje miatt Lippinek nem volt más választása, betette a csapatába Baggiót, aki aztán két káprázatos gólt vágott, az Inter pedig 3-1-re legyőzte a Parmát.
Baggio nem újította meg a szerződését az Interrel, és még 33 évesen is elég kapós volt (a Barca is megkereste) ahhoz, hogy mindenkit meglepjen a döntésével. Carlo Mazzone megígérte neki, hogy köré építi a frissen feljutott Bresciát, Baggio pedig úgy gondolta, könnyebben bekerül az olaszok 2002-es világbajnoki keretébe, ha a Serie A-ban játszik, így mellettük döntött.
A csatár nemcsak benntartotta a Bresciát, de
döntőt játszhatott velük az akkor még létező, UEFA-kupa-előszobának számító Intertoto Kupában
a következő idényben (idegenben lőtt kevesebb góllal kaptak ki a PSG-től). Trapattoni azonban nem válogatta be Baggiót az olasz válogatottba, ezért újra egyéni célok után kellett néznie.
Visszavonta bejelentését, hogy a vb után visszavonul, és úgy döntött, 200 Serie A-gól fölé verekszi magát. 2004. május 8-án Baggio belőtte a 205., utolsó gólját az olasz bajnokságban (a Laziót érte a megtiszteltetés), majd egy héttel később a Milan elleni mérkőzés 88. percében lesétált a pályáról, és 80 ezer tomboló szurkoló éljenzése közepette búcsút intett a labdarúgásnak.
A ma 50 éves Roberto Baggio nem várt egyéni elismeréseket is begyűjtött, például 2002-es önéletrajzi könyve
az év sportkönyve lett Olaszországban,
mégis kérdéses, mennyire elégedett a karrierjével. Egy Argentínában vadászfarmot üzemeltető buddhista gondolataiba mindenesetre nehéz belelátni.
