Egy világklasszis balhátvéd, aki lejátszotta a Bayern sztárjait

Vágólapra másolva!

A Real Madrid és a Bayern München összecsapása nemcsak a 2016–2017-es szezon egyik legérdekesebb párharca volt, hanem a modern futballt szemléltető folyamatábra is, amelyben Marcelo volt az egyik központi figura. A brazil szélső hátvéd nemcsak technikailag, hanem átvitt értelemben is Roberto Carlos méltó utódja a Realnál, és a világ labdarúgásában is.

„Talán hülyén hangzik, de akkor is igaz. Mielőtt Mauricio Pochettino megérkezett volna a Tottenhamhez, nem volt egy edzőm sem, aki odafigyelt volna a fejlődésemre, aki megmondta volna, mitől leszek különb balhátvéd. A főnök azonban nem ilyen. Mindig azt mondogatja nekem, hogy vegyek példát Marcelóról, legyek olyan arrogáns a pályán, mint a brazil. Amikor felmegy a pályára, duzzadt az önbizalomtól, és a világ legjobbjának képzeli magát. Jogosan. Pochettino nem véletlenül szeretné, hogy minél jobban hasonlítsak hozzá"

Danny Rose, Tottenham Hotspur, 2016. június

Amikor 1996-ban Roberto Carlos a Real Madridhoz került, bukott játékos volt.

Egy védő nekünk csak ne támadjon

"Sok problémám volt az Internél. Brazil vagyok, imádok támadni, de az olaszok azt mondták: mi négy védővel futballozunk, és közülük egyikük sem támad. Nehezen viseltem" – emlékezett vissza európai pályája kezdetére Roberto Carlos.

Az Inter edzője, a pragmatikus Roy Hodgson úgy érezte, balhátvédként nem bízhat a fegyelmezetlen, mindig csak a támadásokra koncentráló Roberto Carlosban, ezért szélsőként, szélső középpályásként, sőt olykor belső középpályásként használta. A szezon végére a brazilnak elege lett, Massimo Morattihoz fordult, és elérte, hogy az elnök eladja a Realnak. Madridban aztán négy bajnoki címet és három Bajnokok Ligáját nyert tíz szezon alatt, és a világ egyik valaha volt legjobb balhátvédje vált belőle. Évekkel előzte meg a korát, amikor bebizonyította Európának, hogy a szélső hátvéd nem egy passzív poszt, amely a szigorú bekkelésről szól. Utódja 2007-ben a 19 éves Marcelo lett.

Marcelo és Roberto Carlos 2007-ben még együtt tréningezett a Realnál Forrás: AFP

Az 1990-es évek a háromvédős rendszerekről és az emberfogókról szóltak – röviden Németországról. A csapat egy vb- és két Eb-döntőt játszott, mielőtt az évtized végén megsemmisült volna a belga–holland közös rendezésű Eb-n – részben az elavult játékfelfogása miatt.

Az emberfogás megalázó

A 2000-es Európa-bajnok franciák játékában már ott volt a modern idők szele: bár Lilian Thuram rendíthetetlen kősziklaként állt a bal oldalon, a 169 cm magas Bixente Lizarazu és az ő felfutásai ellentmondtak mindennek, amit az 1990-es években a szélső védőkről tudni vélt az európai futball. Két évvel később Brazília Cafu és Roberto Carlos párosával söpörte le az ellenfeleit a 2002-es világbajnokságon.

"Az emberfogás megalázó, lealacsonyító és morális szempontból is megkérdőjelezhető" – hangoztatta gyakran az orosz futball egyik legnagyobb alakja, Viktor Maszlov, akit a modern futball egyik atyjának is tekinthetünk.

Igaza lett: a modern futball elképzelhetetlen emberfogásra épülő taktikával, és elképzelhetetlen felfutó szélső hátvédek nélkül is, amire tökéletes példaként szolgált a Real Madrid–Bayern München BL-negyeddöntő.

Kezdőcsapatok

A sérült Gareth Bale-t nélkülöző Real Madrid 4-3-1-2-es szerkezetben, a támadók mögött játszó Iscóval vette fel a küzdelmet a megszokott 4-3-3-ban támadó németekkel szemben. Iscónak nemcsak abból a szempontból volt kulcsszerepe, hogy kiszolgálja az előtte játszó Benzemát és Ronaldót, hanem hogy labda nélkül a középpályára visszazárva folyamatos emberfölényt biztosítson a Bayern belső hármasa ellen, ami ráadásul Alonso mélységi játéka miatt sokszor csak "belső kettes" volt.

A Real Madrid védekezése Iscóval a középpályán Forrás: Origo

Mivel Thiago és Vidal a középpályán gyakran magára maradt a támadóharmadban, Ribéry és Robben játszott befelé az átlövést és a kényszerítőt keresve, miközben Alaba és Lahm, a két felfutó hátvéd felelt a széljátékért és a beadásokért.

A túloldalon hasonló volt a helyzet.

A Real Madrid széljátéka Marcelo és Carvajal felfutásaira épül Forrás: Origo

Kroos, Casemiro és Isco/Modric a meccsen végig arra törekedett, hogy uralja a pálya közepét – a fél pályafutását Olaszoszágban töltő, edzőként pedig Carlo Ancelotti mellett formálódó Zinedine Zidane-tól már megszokott módon. A pálya közepének elfoglalása és kontrollálása viszont azt jelentette, hogy a mögékerülésekért és a beadásokét hazai oldalon is két védő, Carvajal és Marcelo felelt. Utóbbi – nyilván a három gólt szerző Cristiano Ronaldo mellett – úgy lett a mezőny legjobbja, hogy a világ egyik legerősebb szélső párosa, Philipp Lahm és Arjen Robben játszott vele szemben.

Marcelo itt, Marcelo ott, Marcelo mindenhol

Hogy kezdetnek máris egy nagyon erős állítással támasszuk alá a fenti kijelentést: Marcelo éppen annyi helyzetet (8) alakított ki a csapattársai számára, mint Arjen Robben, Franck Ribery, Xabi Alonso, Arturo Vidal és Thiago Alcantara összesen (8).

Marcelo 8 helyzetet alakított ki a társak számára Forrás: FFT/Statszone

Ahogy az a nagy elődtől, Roberto Carlostól is megszokott volt – és ami a poszt evolúcióját jelentette az 1990-es évekről a 2000-es évek futballjára fordulva –, Marcelo bejátszotta a teljes bal oldalt, konkrétan jóval több passzt kapott a társaktól az ellenfél térfelén, mint a sajátján, összesen pedig 69-szer passzoltak neki.

Marcelo kapott passzai Forrás: FFT/Statszone

A legtöbb ezek közül Toni Kroostól (17) érkezett, ami nem meglepő, hiszen a Real taktikája arra épül, hogy a középpályások rövid passzokkal felhozzák a labdát a támadóharmadig, ahol a két felfutó védő valamelyikét futtatva megpróbálnak az ellenfél védelme mögé kerülni.

Persze mondhatjuk, hogy szép-szép dolog Marcelótól, hogy támadásban odateszi magát, de hát hol marad a védekezésben? A Bayern ellen nemhogy megállta a helyét ebben a szerepében is, de két kulcsfontosságú mentést is bemutatott.

Marcelo kétszer is biztos góltól mentette meg a csapatát Forrás: Origo

Az első esetben, még a meccs elején klasszikus védőerényeket csillogtatva, önfeláldozóan vetődött bele Lewandowski lövésébe, ami Marcelo nélkül az üres kapu közepében kötött volna ki.

A második alkalomnál Arjen Robben hihetetlenül okos pörgetésénél volt a helyén – a hollandnál már csak Marcelo volt okosabb, aki számított a megoldásra, és ennél az esetnél nem önfeláldozásával tűnt ki, hanem okos helyezkedésével és higgadtságával.

Ha mindez nem lenne elég, Marcelo egyénileg is olyan játékot mutatott be, ami méltóvá teszi a világ legjobb balhátvédje címre, de legalábbis az ő nevének említése nélkül nem lehet vitázni a posztról.

Marcelo tízszer próbálkozott cselezéssel, kilencszer sikeresen (zölddel) Forrás: FFT/Statszone

Amíg a Barcelona egyik legsúlyosabb problémája az, hogy nincs a csapatban szélső védő, addig Marcelo olyan játékot képes bemutatni a vonal mellett és a támadóharmadban, amelyre bármely csatár büszke lehetne. A Bayern München ellen számtalan alkalommal oldotta meg egyedül az adott játékszituációt – mint például a harmadik gól előtt – azzal, hogy egyénileg vállalkozott cselezésre, és összesen 10/9-es mutatóval zárta a meccset, ami még Neymar esetében is kiemelkedő lenne.

A négy védő az új három védő

Amíg hosszú időn keresztül, az állóbekkek és emberfogók idején arról szólt a labdarúgás, hogy a négyvédős rendszerből hogyan lehet kilépni, és három belső védő mellett szárnyvédőkkel segíteni a támadójátékot, addigra mára a tendencia megfordult. Aki elsősorban védekezni szeretne – mint például Antonio Conte a Chelsea-vel –, az három védővel futballozik, és zárja a széleket. Aki viszont a támadásra helyezi a hangsúlyt, az azzal kezdi a támadásépítést, hogy két felfutó védőt tesz a csapatba, és mellettük két belső védővel, illetve a közéjük visszalépő védekező középpályással képzeli el a játékot, mint például az angol válogatott gerincét adó Tottenham, a hazai pályán a Barcelonát leiskolázó PSG és a Juventus vagy a BL-történelem első címvédésére törő Real Madrid.

A szerző, Hegedűs Henrik a Magyar Labdarúgó-szövetség munkatársa.