Az olasz fociban az elmúlt szűk fél évtizedben sorra kerültek elő azok a kiscsapatok, amelyek addig vagy soha nem szagolhattak puskaport az élvonalban, vagy már csak a legidősebb szurkolók emlékeztek arra, amikor még a legjobbak között játszott a gárda: a Sassuolo, a Siena, majd a Carpi és a Frosinone jutott fel a Serie A-ba az elmúlt hat évben élvonalbeli múlt nélkül, míg a Novara 2011-ben 55 évnyi böjt után térhetett vissza.
Hozzájuk csatlakozik most a ferrarai SPAL – az Emilia Romagna-i kisvárosban legutóbb 1968 tavaszán láttak Serie A-meccset a szurkolók.
A klub azóta kétszer csődbe ment, ugyanennyiszer újraalapították, és megjárta az olasz profi futball valamennyi osztályát, a legalacsonyabbtól immár a legmagasabbig. A SPAL nem egy Juventus, Milan vagy egy Inter, még csak nem is egy Roma, Lazio vagy Fiorentina, ahogy az Atalanta is veretesebb múlttal büszkélkedhet – de azért a ferrarai kék-fehérekről is van mit írni, higgyék el!
A Circolo Ars et Labor néven létrehozott egyesületet 1907-ben alapította Pietro Acerbis szaléziánus barát, a csapat a rend címeréből kölcsönözte kék-fehér színeit. Amikor a tevékenységek köre kiszélesedett (például atlétikával és kerékpárral) az egyesület neve is változott, és 1913-tól a már
a méltóságteljes Societá Polisportiva Ars et Labor megnevezéssel
kellett illetni – az Este hercegek gyönyörű, történelmet, művészeteket, kultúrát és egyetemi szintű oktatást felvonultató városában érthető, ha a művészetek is bekerültek az elnevezésbe.
Az első világháború után a focicsapat levált az egyesületről, és 1919-ben a Triestina ellen lejátszotta első hivatalos mérkőzését. A húszas évek hozták el a SPAL első aranykorát, 1921-től 1925-ig megszakítás nélkül az élvonalban játszottak, de a másodosztályba történt kiesés után is meghatározó csapatnak számítottak, akik több későbbi remek, nemegyszer a válogatottig is eljutó játékost adtak a nagy csapatoknak.
A harmincas években, a fasiszta Olaszországban nem nézték jó szemmel az egyházi kezdeményezéseket, a SPAL is nevet és klubszíneket váltott (Associazionel Calcio Ferrara, és az Este-címer után fekete-fehérbe öltöztek), hogy aztán a második világháború után minden visszatérjen az eredeti kerékvágásba.
Ennél is fontosabb volt, hogy az elnöki székbe a csapat korábbi edzője, a stadion mai névadója, Paolo Mazza ült le, és maradt is ott 1977-ig. Mazza nem lopta a napot, és a SPAL-t
1951-ben már újra a Serie A-ban köszönthették, és egy szezontól eltekintve 1968-ig ott is maradtak
(egy pontszámítás szerint az élvonalban az 1922-es alapítás óta megfordult 66 csapat rangsorában a ferraraiak a 29. helyet foglalják el). Mazza számottevő és gazdag csapatot csinált a SPAL-ból, miután nagyszerű üzleti érzékkel értékesítette a sztárkluboknak a csapat legjobbjait. Így került a Juventushoz (majd onnan a Napolihoz) Mario Astorri, a Firoentinába (142 bajnokin 36 gól), majd az AS Romába (120/30) a későbbi 21-szeres válogatott Egisto Pandolfini, vagy a másodosztályú gólkirályként az 1949-es Superga-tragédia után a Torinónak eladott csatár, Attilio Frizzi.
A SPAL az 1959–60-as idényben érte el története legjobb eredményét, amikor az ötödik helyen zárt a Serie A-ban (holtversenyben a Bolognával és a Padovával), 1962-ben pedig bejutott az Olasz Kupa döntőjébe, ahol 1-0-ra kikapott a Napolitól.
A csapat legjobbja ekkor egy Argentínából visszahonosított olasz, Oscar Massei volt, aki 1959-től 1968-ig volt a klub játékosa (244 élvonalbeli bajnokin 52 gólt szerzett), és ma Ferrara egyik díszpolgára.
Az 1964-es kiesést azonnali feljutás követte, amiben már komoly szerepet játszott a klubot három idényen keresztül szolgáló Fabio Capello, akit aligha kell bemutatnunk olvasóinknak, ahogy azt a Luigi Delnerit sem, aki 1968 és 1972 között volt a csapat játékosa.
Az ifjú Fabio Capello a SPAL mezében:
1968-ban aztán a SPAL újra elköszönt az élvonaltól, és aligha számolt bárki azokkal a vészterhes időkkel, amelyek eztán a klubra vártak. A Serie B-be költözést azonnal újabb bukás és a Serie C követte, a csapat pedig megkezdte liftezését a másod-, harmad- és negyedosztály bugyrai között. 1977-ben lemondott Paolo Mazza, de már ez sem segített, a SPAL kiscsapat lett, ahol
az volt az ünnep, ha bent maradtak a Serie C1-ben.
Az egyetlen örömteli meccset ekkoriban az 1980–81-es idényben játszották, amikor a Serie B-ben megmérkőzhettek a másodosztályban senyvedő AC Milannal (2-1-re kikaptak).
Magyarok és egy Barca-legenda
A klub játékosai között egy magyarra bukkantunk. Az itthon a DVTK-ban focizó Vinyei Jenő 1955 és 57 között két szezont töltött Ferrarában, mielőtt továbbállt az Egyesült Államokba. Magyar trénerből viszont akadt több is. A második világháború végéig többen is megfordultak a klubnál, így Halmos Armand, Károly Béla vagy Hlavay György. Egy spanyol tréner is térült-fordult, de bátran mondhatjuk, ő volt a legnagyobb név mind közül. A Barcelonával két, az Interrel három bajnoki címet és két BEK-et nyerő Luís Suárez 1960-ban Európa-bajnok lett a spanyol válogatottal, és az Aranylabdát is átvehette ebben az évben.A helyzet a későbbiekben sem változott, voltak szezonok, amikor a keretet alig tudták összekunyerálni, így pedig reménytelen kísérletnek tűnt az előrelépés, még egy olyan szezonban is (2004–05), amikor az a Massimiliano Allegri ült a padon, aki most a Juventusszal készül triplázni (az Olasz Kupa után a bajnokságot és a BL-t is megnyerve).
Allegri visszavárta egykori csapatát:
2005-ben csődbe is ment a klub, amit SPAL 1907 néven alapítottak újjá, és a kispadján ült a korábban a Honvédnál, a Siófoknál és az MTK-nál is megfordult Aldo Dolcetti is. Az üdvösséghez persze ez még kevés volt, 2012-ben az új klub is csődöt jelentett, és csak a város határozott fellépése nyomán került át a többségi tulajdon a Colombarini családhoz, akik aztán rendet vágtak a sorok között.
A 2013-as szezont még a Lega Pro 2-ben kezdte a SPAL 2013, ahonnan rögtön feljutott, majd két szezonnal később a Lega Prónak is búcsút intett, hogy az idén újoncként szinte kezdettől feljutó helyen állva négypontos előnnyel nyerje meg a maratoni hosszúságú, 42 fordulós Serie B-t.
Ahogy a legtöbb másodosztályú csapat keretében, úgy a ferraraiaknál is bőséggel vannak az élvonalból kölcsönkapott játékosok. Ők lehetnek fiatal tehetségek, mint a már a válogatottba is meghívott húszéves udinei kapus, Alex Meret, vagy éppen rutinos spílerek, akikre azonban már nem számítanak az A ligában, mint az Atalantától leküldött 34 éves Cristiano Del Grosso.
A csapatot 2014 óta irányító Leonardo Semplici minden posztra jól választott az előző idényben: a SPAL a legkevesebb gólt kapta (29), ugyanakkor a legtöbbet rúgta (66), amihez több remek csatárteljesítmény is kellett. Mirco Antenucci 17, Gianmarco Zigoni 11, Sergio Floccari pedig hét gólt szerzett.
A Bari elleni utolsó bajnoki összefoglalója:
Persze kérdés, hogy mire mennek a Serie A-ban, ha a kölcsönző klubok visszahívják az övéiket, illetve
Semplici mesternek sincs élvonalbeli tapasztalata,
tipikus Serie B-szakembernek számít.
De ez még a jövő kérdése, egyelőre mindenki annak örül, hogy jövőre mások mellett a Juventust, a Milant, a Romát és a Napolit fogadhatják a 8500 férőhelyes Paolo Mazza stadionban, amire igencsak ráfér a renoválás, és az sem ártana, ha több néző tapsolhatna a lelátókon.