Farkas Norbert: Soha nem mondom azt, hogy Clásico

Vágólapra másolva!

Farkas Norbertet misztikus élményekkel ejtette rabul a futball még a gyerekkorában, Erdélyben, ahol egy erdőbe zarándokolt közvetítést hallgatni. A Sport TV riportere szerint egyes sportágak a magyar nyelv gyilkosai, és egy rossz interjúra a legbüszkébb.

Farkas Norberttel, a Sport TV kommentátorával, a spanyol foci apostolával éppen a Real Madrid–Atlético Bajnokok Ligája-elődöntő másnapja után találkoztunk, ám némi meglepetésünkre nem látta a meccset. Hogyhogy?

Profi újságírónak tekintem magam, ami nem azt jelenti, hogy sosem hibázom, hanem azt, hogy tudom, mi a munkám, amire mindig tökéletesen felkészülök.

Ha megkérdezed egy focistától, hány meccset látott az előző fordulóból, valószínűleg azt mondja majd, egyet sem. Annyit játszik, annyit edz, és annyi stressz éri, hogy már nem hiányzik neki több.

Ezenkívül nem vehetek el az életemből annyi időt, hogy minden egyes percet a futballra fordítsak. Van egy ötéves kisfiam és egy öt hónapos kislányom, akikkel igyekszem a lehető legtöbb időt tölteni. És még emocionális kérdés is, mert egy Real–Atléticót egyszerűen nem tudnék megnézni, annyira izgulnék. Mindkét csapatot szeretem, mindkettőért izgulnék. Hajnali háromkor a kezembe vettem a kislányomat, és míg a feleségem előkészítette a pici ennivalóját, megnéztem, mi lett a vége, és bizony meglepődtem.

1972-ben született az erdélyi Szászrégenben. Milyen volt a kapcsolata a focival gyerekkorában?

Az egész életem a futballról és a tanulásról szólt. Amint elkezdtem járni, elkezdtem rúgni a labdát. Nem 18-20 éves koromban találtam ki, hogy jó lenne ezzel foglalkozni.

Nekem zéró esélyem volt arra, hogy valaha is meccset közvetítsek, az élet készített fel erre a lehetőségre. Fociztam, tudom, mi az az öltöző, a családomban válogatott játékosok voltak, tudom, milyen, amikor elküldenek egy edzőt, mert a nagybátyám edző volt, és sírtam, amikor menesztették.

Egy időben a családom a futballból élt, én magam is kerestem pénzt a futballal, hiszen alacsonyabb szinten játszottam. Tudom, milyen az, amikor nincs pénzed, mert a csapat nem úgy szerepel, ahogy kellene.

Mit ért azalatt, hogy zéró esélye volt?

Az én gyerekkoromban nem volt televízió, és nem volt meccsnézés. Ha focit akartam nézni, kimentem az utcára, minden sarkon ott pattogott a labda.

A Honvéd–Steaua Bucuresti BEK-meccset egy erdőben néztem meg, a lakásomtól körülbelül 15-16 kilométerre, amit gyalog tettem meg.

Ennyit gyalogoltam, hogy megnézzek egy Romániában játszott meccset, amit a Magyar Televízió közvetített - abban a reményben, hogy talán látom, mert ha nem volt jó a vétel, akkor nem láttam.

Egy erdőben? Egy vendégházban?

Nem volt vendégház, egy magaslaton néztük a meccset.

Azt sem tudtuk, mi az, hogy antenna, csak hallottuk, hogy létezik egy ilyen, mert hallomásokból, mendemondákból épült fel az a világ.

'Állítólag ha oda fölmegyünk, összeeszkábálunk két csövet, és kiviszünk egy kis tévét, amit nem is tudom, honnan szereztünk, akkor talán látjuk a meccset'. Így láttam az 1986-os világbajnokságot, esőben, hidegben, egy erdőben. Ehhez képest most magamtól is kérdezem, hogy nem érdekel a Roma–Lazio? A 90-es években, az olasz foci szerelmeseként, egy Roma–Lazio előtt nem tudtam aludni. Most pedig nem érzek semmit, ha jön a római rangadó.

Mikor került át Magyarországra?

Érettségi előtt kijöttünk ide, abban a reményben, hogy tanulhatok. A nyelvet sem értettem,

még most is figyelnem kell a pestizmusokra, ha valaki például azt mondta, hogy 'köcsög', nem tudtam, miről beszél. Elkezdtem keresni, hogy hol van.

Nem is használok ilyen szavakat, annyira nem az én világom. Vagy például a rövidítésektől is kiráz a hideg: 'ubi, pari, epi'.

Budapesten nyílt meg az esély, hogy sportriporter legyen?

A szüleim tradicionális emberek voltak, mikor mondtam nekik, hogy sportriporter akarok lenni, azt mondták, rendben, de iskola nélkül? Mondom, jó, akkor megyek egyetemre, ami a 90-es évek elején egyáltalán nem volt könnyű Magyarországon, 14-15-szörös volt a túljelentkezés. Elsőre nem is vettek fel, lementem Pécsre, és a második évben felvételiztem az ELTE-re, fel is vettek. Hajtott a bizonyítási vágy. Ezzel párhuzamosan elvégeztem a magyar rádió médiaiskoláját, így kerültem be a szakmába. Nekem csak így volt lehetőségem, nem volt a keresztapám csókos vagy párttitkár.

Az egyetem mellett szerelmes levelek fordításából éltem, felkészítőket tartottam, előadtam, közben pedig bíznom kellett abban, hogy a rádióban elmegyek gyakorlatra, és talán észreveszik, hogy van hozzá érzékem, és marasztalnak. Hozzáteszem, nem marasztaltak.

De akkor már megtapasztaltam, hogy nem biztos, hogy az az igaz, amit mondanak neked, nem biztos, hogy el kell hinnem, hogy alkalmatlan vagyok, és csak azért vagyok itt, mert nyelveket beszélek. Eleinte valóban csak azért alkalmaztak a Magyar Rádió sportosztályán, mert meg tudtam csinálni egy Ratko Rudic-interjút olaszul, mert beszéltem Alfonso Pérez Munozzal, aki a BSVC ellen játszott a Betisszel KEK-et. Milyen érdekes ez is: nemrég vizsgáztam az MLSZ C-licences edzői tanfolyamon, a BSVC-pályán, ugyanott, ahol húsz évvel korábban interjúztam Pérez Munozzal. Aztán bekerültem a körkapcsolásba, elmentem a meccsekre, és az egyetem alatt már riporterként dolgoztam. Nekem óriási dolog volt, hogy már ott lehettem a pályán. Nekem az az otthonom, a képernyőn keresztül is érzem a fű szagát.

A rádióból csak egy lépés volt a tévé?

A rádióban Zöld István majdhogynem a mentorom volt, aki a szárnyai alá vett, mindig bátorított, nem hagyta, hogy magam alá kerüljek, elmondta a véleményét, hogy ezt most rosszul vágtam, ez hosszú volt, ez butaság. Aztán ő átkerült a TV2-höz, és hívott engem is, hogy csináljuk együtt az olasz bajnokságot. Ott Fülöp Lászlótól tanultam sokat, egyszerűen figyeltem, mit csinál, láttam, hogy mindig higgadt, megfontolt, igazi szakember. Nálam ő, a jelenlegi Sport TV-s kollégám a legjobb kommentátor Magyarországon, és ő az, akinek bármit elhiszek, ha dartsot közvetít, ha U19-es hangyabajnokságot, ha vitorlázást. Nekem ő a hiteles hang. Elmentünk forgatni, jártunk a Roma edzőtáborában, csináltam interjút Capellóval, Panuccival, Emersonnal, Aldaírral, a Real Madridnál Michel Salgadóval, Emilio Butraguenóval.

A nagyokkal akkor is nehezebb volt, de alapvetően bárkivel lehetett beszélni. Ma már ez egyáltalán nincs így. Még megéltem '98-ban, hogy a Barcelona edzésén, a Real Madrid elleni meccs előtt két kamera volt, az egyik a miénk. Hihetetlen, mennyire más lett a futball. 1998-ban, egy Barcelona–Oviedo meccs után még konkrétan bementem az öltözőbe.

Mennyi interjút csinált eddig, és melyikre a legbüszkébb?

Mintegy 1500 interjút készítettem, a Fieszta három éve alatt évente másfél hónapot töltöttem Spanyolországban, jobbnál jobb focistákkal interjúztam.

De vajon milyen ösztön vezérelt 2003-ban, hogy interjút készítsek egy akkor 16 éves sráccal?

Ez az, amit 90 éves koromban is emlegetni fogok. Biztos, hogy Lionel Messi is emlékszik rám, száz százalék. Pedig akkor beszélhettem volna sok emberrel. Ez egy rendkívül gyenge interjú volt, 16 évesen még nem nyilatkozott jól, nem adott sok interjút. Ilyen kérdéseket tettem fel, hogy 'Sokat fogunk hallani még rólad? Igen, hát remélem'. De nem is ezért emlékszem erre az interjúra, hanem az ösztön miatt, ahogy kiválasztottam.

Ha még egyet ki kellene emelnem, az Alcides Ghiggia lenne. És ezt sem az interjú milyensége miatt. Ő volt, aki az 1950-es vb-döntőn Rióban rúgott egy gólt, és adott egy gólpasszt a brazilok ellen, akik így egy megnyert vébét veszítettek el otthon.

Jártam Ghiggia háza mellett, és megdöbbentett az a szegénység, ahogyan ez az egykori bálvány élt, aki miatt sokan öngyilkosok lettek Brazíliában, aki szétrombolt egy álmot, és aki világbajnokká tett egy talpalatnyi országot.

Ez az ember, a labdarúgás egészen elképesztő figurája három négyzetméteren élt megöregedve, már mozogni is alig bírt, de még mindig erről kellett beszélnie. Egyszerűen nem volt pénze megélni, éhezett. Ez a történet nagyon mély benyomást tett rám.

Ma már az egyik legismertebb hazai kommentátor, akitől időnként még autogramot is kérnek a drukkerek. Milyen érzés?

Ez nekem nagyon furcsa. Egyszerűen nem veszem komolyan, hogy bárki is rám volna kíváncsi, és közös fotót akarna velem. Ebben a szituációban saját magamat sem veszem komolyan, kívülállóként nézem, hogy van ott egy ember, aki aláír, de nem gondom, hogy azáltal, hogy meccseket közvetítek, olyan rendkívüli dolgot csinálnék, egyszerűen a munkámat végzem, viszont az nagyon nagy szeretettel, nagyon nagy hévvel.

Sokan Barcelona-, mások Real-szurkolónak tartják. Mit szól ehhez?

Legutóbb odajött egy szurkoló, és kérdezte, kinek drukkolok. Mondtam, senkinek. Mire ő: De egy kicsit azért a Realnak? Mindkettőt szokták mondani, ami jó. Ha csak azt mondanák, hogy Barca, az baj lenne. Ha páran barcásnak, páran realosnak gondolnak, azzal elégedett vagyok.

Aztán van, amikor emberek az utcán köszönés helyett azt kérdezik: Messi vagy Ronaldo? Mondom, jó napot kívánok! Azt hiszik, ez a rögeszmém.

Ronaldo mindannyiunk példaképe, aki megmutatja, hogy önerőből, munkával, szorgalommal hová lehet eljutni. Messit megérintették egy varázspálcával, és azt mondták, hogy te leszel Messi.

Az én csapatom a Craiova.

Gyerekkoromban a craiovai egyetemisták jelentették a példát, amely egyetemet végzett, vagy éppen egyetemre járó játékosokból állt. Lehet úgy a legmagasabb szinten futballozni, eljutni az UEFA-kupában az elődöntőig.

Volt közvetítés, amire bármilyen okból nem készült?

Volt. Azt kell tudni, hogy nagyon közel lakom a stúdióhoz, öt perc alatt beérek, egyszer pedig rám telefonáltak egy meccs előtt, hogy közbejött valami, baj van, be tudnék-e jönni? Mondtam, hogy nem készültem, mire azt mondták, ne foglalkozz vele, gyere! Ez egy Atlético-meccs volt, amire nem készültem fel, de tragédia nem történt.

A profizmus azt is jelenti, hogy bizonyos szint alá sosem mész. Nem emlékszem egyetlen közvetítésre sem, amihez úgy ültem volna oda, hogy "ez a bajom, az a bajom". Tökéletesen tudok zsilipelni, ha futballról van szó, teljesen ki tudom zárni a külvilágot.

Több nyelven beszél, és imádja az irodalmat. Ha nem foglalkozhatna focival, akkor irodalmár lenne?

Olasz szakon végeztem, tanultam lengyelt, románból érettségiztem. Olaszból, spanyolból és portugálból felsőfokú nyelvvizsgám van, franciából középfokú, tehát mindig is a nyelvek felé orientálódtam. Igen, irodalommal, fordítással foglalkoztam volna, és nem kizárt, hogy egyszer ebbe az irányba terelődik az éltem.

Két gyermekkel, sportújságíróként hogyan jut ideje olvasni?

Sehogy. Nagyon nagy szépirodalom-rajongó vagyok, rengeteget olvastam, az olasz szakon Leonardo Sciasciából írtam a szakdolgozatomat, ahogy a szicílianizmus megjelenik Sciascia szemléletében, irodalmi műveiben. Őt Magyarországon nem ismerik, noha egy-egy regényének filmváltozatát vetítette a tévé. Mindent elolvastam róla, nagyon érdekelt Szicília zárt világa, a zárt társadalom, ahol a maffiáról nem kerül ki semmilyen információ, ahová oda kell menni, hogy valamennyire megértsd. Van egy mondás arrafelé: Nem voltam ott, nem láttam, de ha ott is voltam, aludtam.

Szicília az a hely, ahol a vizet nem isszák, hanem eszik. Engem nagyon érdekelt ennek a pszichológiája. Talán azért vonzódom Szicíliához, mert én is egy zárt világban nőttem fel, egy kőkemény időszakban, amikor az emberek csak egymásra számíthattak, és segítséget sem remélhettek.

Amikor megnéztem Victor Hugo szülőházát, majdnem megkönnyeztem. Ugyanúgy, mint amikor Versailles-ban megnéztem, hol dőlt el a sorsunk. Engem mint erdélyi embert ez nagyon megviselt.

Éppen zárva volt a La galerie des Cotelles, ahol aláírták a szerződést, mondtam az őrnek, hogy ne haragudjon, de ezt nyissa ki. Kinyitotta, megnéztem, és utána másfél-két órán keresztül csak bolyongtam fel és alá, nem találtam a helyem.

Ez ilyen hatással volt rám, és ez a hatás azóta is tart. Gabriel Garcia Márqueztől, Umberto Ecótól, Maupassant-tól mindent elolvastam, és most is mindenféle rajongó lennék, de elsősorban a gyerekeimért, Bálintért és Nelliért rajongok, illetve a családomért.

A közvetítésekben hasznát veszi a nyelvtudásának?

Bármennyire is szeretem a nyelveket, nem tűröm meg a nem magyar kifejezéseket a magyar nyelvben. Például azt, hogy Clásico, tőlem sosem fogod hallani, mert én nem mondom. Soha.

Vannak sportágak, amelyek a magyar nyelv gyilkosai, ahol négy-öt idegen kifejezés van egy mondatban.

Nem érdekel, mert nem magyarul van, nem nekem szól. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy ha egy játékost 'Langlé'-nak (írd: Lenglet) hívnak, akkor azt úgy kell kiejteni. Rengeteg problémám volt a spanyol nevek helyes kiejtéséből, ami nekem természetes volt, de ma már visszavettem ebből. A Messit Méssinek ejtettem, de ma már az én fülemnek sem jó a Méssi. Egyáltalán nem vagyok spanyolmániás, aki spanyol kifejezéseket tolt volna a magyar nyelvbe. Éppen ellenkezőleg! Ezeket toltam ki a magyar nyelvből, az én közvetítési felfogásomból, amiben persze van egy adag latin vagy dél-európai stílus.

Ilyen sűrű élet mellett jut ideje tervezni?

Szeretnék még dokumentumfilmet csinálni Hirschl Imréről, a hentesről, aki kivándorolt Dél-Amerikába, eladta magát edzőnek, és két-két bajnoki címert nyert a River Plate-tel és a Penarollal. A másik, aki rendkívül barátságos, rendkívüli emberi kvalitásokkal megáldott figura volt, a kolozsvári születésű Kovács István, aki kétszer nyert BEK-et az Ajaxszal. A harmadik Gutmann Béla. És szeretnék elkezdeni edzősködni, mert nem azért szereztem licencet, hogy ne gyakoroljam a szakmát. Elmegyek majd B- és A-képzésre is. Egyre nagyobb a felelősségem, mert már a gyermekeimnek akarok bizonyítani. Egyre nagyobb a teher, mert a családom jövőjéről kell gondolkoznom, és egyre kevesebb üresjáratot, hibázási lehetőséget engedhetek meg magamnak.